Az idei Budapest Maratonról bőven akad mondanivalónk 🙂

Peti

Ez már zsinórban a 7. maratonom volt a magyar fővárosban. Az időm 3:43 és 4:10 között várható általában itt. (Volt ugyan egy gyengébb 4:50-es időm, de akkor térdsérüléssel bajlódtam.) A Velencei-tó kör 32 km-e bizakodásra adott okot, így újra elérhető közelségbe került számomra az oly régóta hőn áhított 3:30-as maratonim. Persze egy maratont nem lehet így kiszámolni. Van a terv és van a 30 km utáni élet. Az utolsó 12 km határozza meg azt, hogy az embernek jól, vagy rosszul sikerül-e a nagy futása. A rutin a maratoni esetében fabatkát sem ér.

Ez idén is így volt. Tudtam, hogy 32-ig valószínűleg nem lesz különösebb gondom, ez 2 hete a Velencei-tónál is így volt, de aztán lutri az egész. A 3:30-as iramfutókkal indultam útnak, akik 5 percen belüli kilométerekkel csapatták. Az útvonal első 13 kilométere szinte teljesen megegyezett a szeptemberi budapesti félmaratonéval. Az első megoldandó dolgom a stafétabot átadása volt – lévén a céges váltó első embere voltam -, így 9,4 km-nél kellett átadnom a stafétát a kollegámnak. Ez így is lett volna, ha megtalálom őt a váltózónában. De nem volt ott a Műegyetem előtt. Ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség. Most mit csináljak? Szerencsére kiszúrtam egy kisebb szerencsejátékos csoportot, akiknek gyorsan odahajítottam a botot. Adjátok oda majd a váltótársamnak, ha előkerül, vagy csináljatok vele valamit, mert én nem viszem tovább! Az iramfutók persze jól elmentek, így loholhattam utánuk, de nem csináltam ki magam, jó lesz az, hogy messze, de legalább látom őket.

12 km-nél jó lett volna a Mónit kiszúrni a 30 km-esek rajtzónájában, de sehol sem láttam. Sajnáltam, mert jól esett volna, ha látom. Neki is, nekem is. A Margit hídon futva kiszúrtam a Danit és a Zsófit, akik kijöttek szurkolni a Móninak meg nekem, boldogan oda is szóltam nekik, hogy: „Ti meg mit turistáskodtok itt?” Jó volt átfutni a Margitszigeten, ahol le lehetett venni a sapit a nagy árnyat adó fák miatt, mert amúgy elég meleg volt. Sőt! Dögmeleg. Árnyékban kb. 22 fok, de elég keveset futottunk az árnyékban, a napon pedig meg lehetett főni. Az Árpád hídra való felfutás mondjuk nem esett jól, de legalább ritkán vezet erre a budapesti futások útvonala, így ez jó ötlet volt, ahogy a Szentlélek térre való lefutás is. 21 km-hez (Tímár utca) 1:45:23-as idővel értem. Az iramfutók kb. 1,5 perccel előttem jártak.

Sebaj, nyomtam tovább a kb. 5 perces kiliket. Kicsit éreztem a lovaglóizmomat, de ehhez már hozzászoktam a hosszabb futások alkalmával, így nem zavart különösebben, az inkább, hogy nem olyan látványosan, de lassulni kezdtem kissé. 10 msp-et kilométerenként, ami nem sok, de a végére sok időt veszíthetek emiatt. Ráadásul a legnehezebb szakasz, a végeláthatatlan/soha véget nem érő budai alsó rakparton futottam ekkor. 24 km-nél újra ott szurkoltak a Daniék: „Ti mindenhol ott vagytok?” – kérdeztem tőlük. Aztán amire nem is számítottam! A Szabadság híd tövében (27,5 km) az Edit és nővére meg a férje a kisgyerekükkel együtt észrevettek és biztattak, ami baromi jól esett, a mögöttem futó öcsémnek meg pláne.

A 32 km-t kb. 2:42-vel abszolváltam, ami már 1 perccel rosszabb lett, mint a Velencei-tó köröm, de még mindig csak 2 perccel csúsztam ki a 3:30-as álomidőből. Igen ám, csak ehhez a hátralévő 10 km-en is tartani kellett volna az 5 p./km-es tempót, ami persze már nem ment. Egyre nehezebben engedelmeskedett a testem, és persze főleg a lábaim. Egyre jobban fájt az, hogy a sapkám vizezéséhez le kell hajolnom, mert a frissítőpontok nagy részén a földre helyezték a lavorokat. Egyre jobban idegesítettek a szurkolók, akik azt mondták, hogy: „Nyomd! Nincs sok hátra! Meglesz!” stb. Szóval elért a maratoni fal. Ami elől soha sincs menekvés. Ezt nem lehet elkerülni.

Benyomtam az utolsó (3.) gélemet is, ettem-ittam össze-vissza mindent hátha jobb lesz, de persze nem lette az. Irtó lassan teltek a kilométerek. Unalmas volt átfutni újra a Szabadság hídon, az egyetlen jó a Móni anyukájának, a Gabinak a felbukkanása volt, aki a híd pesti hídfőjénél (33 km) szurkolt nekem és a Móninak. Apropó, Móni! Elég sokat gondoltam rá a futásom közben, hogy vajon hol tart, de abban 100 %-ig biztos voltam, hogy megcsinálja, azaz megfutja élete első 30 km-ét, amit a szülinapjára talált ki magának. Megint el kellett futni a Fővám téri fordítóig, majd az emelkedőn fel, és a híd alatt tovább a pesti alsó rakparton. Deák tér, majd végre ráfordultuk a Bajcsira (36 km), a távolban pedig kirajzolódott a nyugati felüljáró. Már belegondolni is rossz volt.

A rettegett nyugati felüljáró előtt (37 km) ismerősre bukkantam. Ferenczi István futballista, a Vasas erőnléti edzője/játékosa szenvedett látványosan. „Hajrá, kitartás!” – szóltam oda neki. Félig felfutottam az emelkedőre, belesétáltam kicsit, először ezen a maratonin, de lefelé újra futottam. Számomra az utolsó frissítő következett a Ferdinánd híd alatt (38 km), ahol sétáltam kicsit, mert egyre nehezebben mozogtam. Még 4 km. Mennyire sok ez egy maratonon! A vasúti felüljáró előtt ért utol a 4:45-ös iramfutók csoportja, benne dr. Herr Gyulával, aki a pólóm láttán köszönt nekem, megpróbáltam tartani az iramukat, de nem ment. Rekorddöntés így már biztos nem lesz, de ezt már korábban sejtettem.

A Hősök terére érve pedig még mindig csak 40 km-nél jártunk. A Kós Károly sétányon egy nyugdíjas mami csak nem bírt magával, mindenáron át akart menni a zebrán, ott morgott a szervező srácnak, hogy hadd menjem már, de szerencsére az nem engedte át a szalagon. Visszafordultam és odakiáltottam, hogy: „Maratont futok, hova sietsz?” Megjegyzem, lehet, hogy gyorsabban mozgott volna, ha engedik, mint én az akkori állapotomban… Az utolsó 1,5 km-t a Ligetben kellett megtenni, ahol köztudottan borzalmas az útburkolat. Marha jó, hogy mindig itt kell futni a végén, mikor az ember már alig bírja a lábait emelni még a kátyúkra is figyelnie kell(ene). No comment. „Vasemberek, gyertek! Farkas Peti!” 3:48:04.

Nem volt könnyű. Azt hittem jobban bírom a végét. De végig nagyon meleg volt, és fájt a végén már mindenem. A maraton nem egészséges, ez biztos. Lehet, hogy furcsán hangzik, de, az Ironmanen könnyebb 42-t futni. Vagyis másképp nehéz, de legalább nem fáj ennyire. Igaz, hogy ott nem is csapatja ennyire az ember. 4 perc 20 másodperccel maradtam el a 4 évvel ezelőtt itt felállított rekordomtól. Az utolsó 10 km-t 1:06-tal teljesítettem, itt úszott el a versenyem. Ha itt bírtam volna a 6 perces kiliket, akkor, ha a 3:30 körüli álomidő nem is, de a csúcsdöntés simán meg is lett volna! Levonom a tanulságokat, aztán jövőre újra megpróbálom…

Statisztikáim:

Tomi

Ez volt a tizedik maratonom. A Velencei-tó kör után tudtam, hogy esélytelen a 4 órán belüli idő, de arra nem számítottam, hogy ennyire botrányosan fogok teljesíteni.

Az első 10 kilométer gond nélkül ment, és igazából még a táv felénél is egész jól voltam. Bőven két órán belüli idővel voltam 21 km-nél. Utána viszont olyan fájdalmaim voltak, mint még soha egyetlen futásnál sem. Az egész lábam elkezdett sajogni, a talpamtól a combizmokig. Visszavettem a tempóból, gondoltam, ha lassítok akkor majd elmúlik, de egyre csak rosszabb lett. 25 km-nél meg kellett állnom, egyszerűen nem ment tovább.

Percekig álltam az út szélén és próbáltam összeszedni magam.  A kezeimmel a térdemen támaszkodtam. Egyszer csak hirtelen belém karol egy lány és elkezd vonszolni „Hajrá ironman!” felkiáltással. Egyáltalán nem voltam felkészülve a dologra, ahogy megrántott, még jobban elkezdett fájni a lábam. Szép dolog biztatni egymást szóban, de ennek a vonszolásnak semmi értelme. Mondtam neki, hogy hagyjon, ez most nem az a kategória amit pár lelkesítő szó megold.

Végül úgy döntöttem, hogy nem adom fel. Iszonyatos fájdalmakkal küszködve elindultam a mezőnnyel. Nagyon nagyon lassan futottam, minden egyes lépés fájt, és még vagy 15 km volt hátra. Innentől zombi módba kapcsoltam. Folyamatosan egy pontot követve néztem magam elé és teljesen kizártam a külvilágot. Lassan fogytak a kilométerek, egyre többször kellett belesétálnom, de nem álltam meg.

A Deák térnél ért utol Móni a 30 km-es mezőnnyel. Mentem vele kb. 1 kilométert, tovább nem bírtam tartani a tempót úgyhogy elhúzott a Nyugati téri felüljáró után. A Ferdinánd hídtól már csak botorkáltam. Örökkévalóságnak tűnt innen a Városliget, és persze még a ligetben is kellett futni egy szép nagy kört. Itt már olyan állapotban voltam, hogy a fájdalmat se éreztem csak egy hatalmas zsibbadó valamit a lábaim helyén. 04:44:43-as idővel értem célba, mintegy 45 perccel lett gyengébb a második 21 km.

Az utolsó kilométeren azon gondolkodtam, hogy mennyire alattomos dolog ez az egész maratonfutás. Hiába nyomtam le kilenc alkalommal, most sokkal rosszabbul ment, mint 6 évvel ezelőtt amikor nulla futómúlttal vágtam neki a 42 km-nek. Azóta rengeteget futottam, folyamatosan edzésben vagyok, most mégis a halálomon voltam a táv felénél. A maratoni táv teljesen kiszámíthatatlan, de pont ez teszi különlegessé.

Galéria