A tavalyi féltáv után idén újra leváltottam az olimpiai távra a tatai triatlonversenyen, ahol 2020-ban áttörtem a számomra 2 és fél órát jelentő álomhatárt. Idén a 2:29-es időm megismétlése, netán felülmúlása volt a tervem.
Az úszásom szinte csontra ugyanolyan lett, mint 2 éve, akkor 29:21, most pedig 29:18. Most is neoprén nélkül kellett teljesíteni a 23,5 fokos vízben az úszást egy L alakot leírva a tóban, újfent a túloldalon lévő csónakháztól rajtolva.
Eme verseny specialitása egyértelműen a depóban keresendő, amit évről-évre ide-oda pakolgatnak, aminek köszönhetően az valahogy egyre messzebb kerül a „bringafelszállótól”. Ezúttal 4 perbe telt, mire kifutottam az emelkedőkkel tarkított úton a bringámmal, pedig csak sisakot és cipőt húztam. A Nedus még ennél is többet vesztegelt benn, miután egy versenyzőtársunk leverte a bicóra rögzített cipőjét.
A kerékpározást oldalszelesnek éreztem, így már a fordítóig (37:32) tetemes, 4 perces hátrányt szedtem össze a 2020-ashoz képest (33:36). A visszaút nagyjából ugyanúgy sikerült (34:43, ill. 34:25), így maradt a nagyjából 4 perces hátrányom (1:12:12, ill. 1:08:01).
A futóútvonallal ilyen-olyan okokból az elmúlt években mindig variálniuk kellett a szervezőknek, de most a klasszikus egy oda-vissza volt a tó partján. Hálás dolog a Tatai-tó parján futni, mert szinte végig árnyékban és erdei úton lehet nyargalni, csak a strandrésznél kell szilárd útburkolatra váltani. Ugyan a 47:16-os időm nem volt rossz, de ez is elmaradt a 2 évvel ezelőttihez (45:31) képest.
A célidőm így az idei versenyen 2:36:23 lett, míg 2020-ban 2:29:04.
Galéria
