Ugyan durva, 95%-os (!) páratartalomban, de elviselhetően fülledt időben került sor a tatai triatlonverseny középtávjára vasárnap. A napsütés egészen a futásig nem igazán keserítette meg a dolgunkat, ám a futópályán párszor azért lecsapott ránk. Egyedül mentem le erre a versenyre is, a futás közben újfent éreztem a Móni hiányát, aki mindig plusz energiákat szabadít fel bennem pont, amikor általában a legnagyobb szenvedést adagolják nekem. Az előző napi heves esőzések miatt a szervezőknek az utolsó pillanatban kellett változtatniuk a futópályán, ami eredetileg a tó körüli 3x7k-t jelentette (benne erdei szakaszokkal), helyette egy 4 körös pályát jelöltek ki a versenyközpontból nézve tó átellenes oldalán, ami kizárólag szilárd útburkolaton vezetett.
Az úszáshoz megint át kellett baktatni a túloldalra (transzfer már tavaly sem volt), ami mezítláb nem volt valami kellemes, habár mehettem volna papucsban a zsákommal, mert ott is volt ruhatár… Mindenesetre tavaly ezzel nem kellett foglalkoznom, ahogy a dresszem cipzárjának felhúzását is megoldotta a Móni, most meg a rajt előtt kértem meg az egyik mentős csajt, hogy legyen szíves „csomagoljon” már be. Az úszáskellemesen meleg, 24-25 fokos vízben zajlott, sikerült egy srác lábvizén jó időt úsznom, ráadásul az időeredmények alapján hosszabbnak is tűnt a pálya. Kompressziós szárat nem húztam a depóban, sőt végül a kerékpáros mezemet is otthagytam, mégis viszonylag sokat vacakoltam odabent.
A biciklipálya nem sokat változott a tavalyi évhez képest, ugyan akkor rövidtávon indultam és egy oda-visszát kellett megtenni, most pedig 3 körös volt a penzumom. Toltam neki, ahogy a csövön kifért, a km óra tanulsága szerint a pálya legnagyobb lejtőjén 79,4 km/h-t (!) sikerült kipréselnem a karbonból! Csak azon imádkoztam, nehogy egy kulacs elém guruljon a nagy lefelé száguldásban, mert a frissítőpont pont a „hegyi szakaszon” volt felállítva. Talán jobb lenne elővigyázatosságból a síkra előrébb hozni azt legközelebb, ráadásul felfelé tekerve meglehetősen körülményes a frissítés is.
A futást sikerült végig a bicósgatyámban tolni (már megint!), ráadásul ez csak jóval később tűnt fel számomra, de mindegy is volt, mert nem tudtam levenni azt és odaadni a Móninak. Még csak pár kilométer tettem meg, de máris rajtam volt a vizelési inger, persze nem akartam megállni, mikor meg már tényleg nem bírtam tovább, akkor pont visszaértem a várhoz és belekeveredtem az emberforgatagba. De nem volt mese, átugrottam a szalagon, és a fal tövében a bokroknál elvégeztem a dolgomat. Ezt követően komolyan megkönnyebbültem, bár féltávig elég szenvedősnek éreztem a futást. De az is lehet, hogy a fülledt meleg itt ütött be nálam. A köridőimön ez ugyan nem nagyon látszott, mert azok kiegyensúlyozottak voltak: 27:30, ill. 29:30 között szórtak (1. kör 27:27, 2. kör 29:26, 3. kör 29:26, 4. kör 28:02 5:29:57).
A célba éppenhogy 5:30-on belül értem be, az előzetes időtervemnek megfelelően. Ezzel pedig tulajdonképpen rekordidőt toltam féltávon. Mert igaz ugyan, hogy tavaly Kenesén 5:17-et nyomtam, ám ott nem kellett 90 k-t tekerni, így hivatalosan ez a legjobb félironmanes célidőm. Tavaly pedig az olimpiai távon javítottam meg itt a legjobb időmet, azaz Tata az egyik nagy kedvencem. Irontáv nem lesz valamikor, kedves szervezők?
Statisztikám:
Ú: 36:39
D1: 5:37
K: 2:48:16
D2: 4:58
F:1:54:30
5:29:57
