2018 után újra beneveztem az olimpiai távú OB-re, aminek ezúttal is Tata adott otthont. Itt történt meg az új bringám avatási ceremóniája, melyet Kaposváron még nem tudtam bevetni. (Egy héttel az ominózus verseny után persze meglett a kerékpártartóhoz hiányzó alkatrész…) Esős, hűvös időt jósoltak a hétvégére, de bíztam benne, hogy nem lesz olyan rossz, mert a Móni családja is eljött nekem szurkolni. Az esőt megúsztuk, 25 fok alatt volt a hőmérséklet, a nap ritkán sütött ki, végig borongós/felhős volt az idő, sportolásra ehhez kívánni sem lehetne jobbat a nyár kellős közepén.
A lejutás megint döcögősre sikerült. Ezúttal nem baleset, hanem útfelújítás borzolta az autósok idegeit az M1-esen. A sávlezárások miatt nem lehetett normális tempóban haladni, így jó, hogy bőven hagytam időt a lejutásra. A Domi meg a Gergő, akik az 1-es úton mentek, kb. ugyanakkor értek le, mint mi az autópályán. A 13:30-as rajt nem valami ideális versenyzői szempontból, mert a reggelivel egyszerűen nem lehet kihúzni a kezdésig, így a parkolóban – két órával a rajt előtt – gyorsan betoltam 3 pizzaszeletet szénhidrátfeltöltés gyanánt.
A versenyközpont ugyanott a Kastély téren volt, ahol legutóbb. Felvettem a rajtcsomagomat, majd nyugodtan bedepóztam, így még maradt jó egy órám a rajtig. Érdekes volt, hogy egy kis matricát adtak a kerékpárhoz, viszont nyeregcsőre megszokott nagy kétszárnyút nem kaptunk. Megettem egy energiaszeletet, majd kényelmesen elsétáltunk az úszás rajtjához, ami a csónakháznál volt a tó túloldalán. Ezúttal nem volt transzfer (kisvonat/hajó), így mindenkire tóparti séta várt bemelegítés gyanánt. Egy versenybíró mosolyogta meg a verseny előtti bezabálás, ill. nagydolog élettani hatásairól szóló séta közben zajló diskurzusunkat.
Sok szurkoló kísérte el versenyzőjét a tó túlpartjára, így jó hangulatban készülődtünk a rajthoz. 13:10-től indult a Check-in, utána lehetett melegíteni a tóban. A neoprén nem volt engedélyezett, mert kicsivel 23 fok fölött volt a tó vízének hőmérséklete, de én kevesebbnek éreztem, így csak a legvégén mártóztam meg, de még ez is korainak bizonyult, mert fáztam utána, így már alig vártam az úszás rajtját. Ez két szakaszban zajlott: 13:30-kor a férfi 45-49-ig bezáróan, majd negyedórával ezután a többi férfi, a nők, ill. a váltók rajtja következett. A jobb szélen helyezkedtem, hogy közvetlenül a bóják közelében úszhassak, de a vízibunyó ebben az évben sem maradhatott ki. Valaki mellúszásban próbálkozott előttem, és a lábtempójával jól oldalba rúgott, majd egy másik sporttárs belepasszírozta az úszószemüvegemet a bal szemembe, egyik sem esett jól. Lábvizet nem nagyon találtam, így többnyire egyedül tempóztam, és 29:21-es idővel rántott partra a két segítő.
Lélekemelő érzés volt depóig vezető úton a kordon két oldalán rengeteg szurkoló között felszaladni a bringához. Öltözködés közben odajött a Móni meg a Gergő a depó kordonjához, ami szintén jólesett. Az öltözködés miatt elég sok időt töltöttem bent (3:22), de ebben az is benne volt, hogy fel is kellett tolni a bringát az emelkedőn útig.
A kerékpározás a Tata – Kocs – Nagyigmánd útvonalon zajlott oda, ill. vissza dimbes-dombos terepen (560 m szint), közepes útburkolaton (két helyen hiányzott egy aszfaltréteg, néhol pedig hullámos volt az út). Ettől függetlenül lehetett csapatni, az új bringa pedig megszolgálta az árát. 1:08:01 lett az időm 40 km-en, ami közel 4 perccel jobb, mint a 2017-es budapesti triatlonversenyen elért eddigi legjobbam (1:11:43), ráadásul az gyakorlatilag teljesen síkon
zajlott. Itt pedig volt bőven emelkedő/lejtő, közte egy igencsak combos is. Mégis jól ment a hullámvasutazás. A fordítóig 33:36-ot mentem, de visszafelé is csak kb. 1 perccel rosszabbat, így 35 km/h feletti átlagot repesztettem! Ez már sebesség, igen! Arra nem volt időm, hogy egyek, így csak ittam, de azt sem túl sokat, annyira magával ragadott a kemény tekerés, és az, hogy végre én előzgetem a vetélytársakat, nem pedig ők engem. Széles vigyorral az arcomon szálltam le a csodakerékpárról, és nagy kedvvel láttam hozzá a futáshoz 2:51-es depóidőt követően.
A futás – a kerékpározáshoz hasonlóan – nagyszerűen sikerült, hiszen itt is rekordot döntöttem. A 2015-ös budapesti verseny 47:35-ös idejét adtam át a múltnak egy 45:31-gyel. A futás alatt egy váltócsapatban versenyző kissrác volt a nyulam, aki valami hihetetlen jó iramban futott. Az edzője kerékpáron kísérte, és tanítványa mellett engem is biztatott, ami jólesett. 4:30-on belüli kilométereket teljesítettünk, így sorban hagytuk le a futókat az erdőben. Aztán a fordító után engem is faképnél hagyott a gyerkőc, de nem sokat lassultam a táv második felében, így összességében végül 4:34-es kilométerekkel zártam le a 10 km-es futásomat. Az összidőm 2:29:04 lett, amivel a 2 és fél órás álomhatárt is sikerült áttörnöm!
Jöhetett a jól megérdemelt terülj-terülj asztalkám. Sós/édes kaják, dinnye, többféle energiaital, stb. Egy zónaadag bolognai spagettit is kaptam, ám a finisheres pólómat hiába kerestem. Már éppen a vár teraszkávézójában kávézgattunk, amikor egy csajszin egy rózsaszín befutópólót pillantottam meg. Aztán egy srácon egy szürkét, szóval visszacaplattam a célterületre és megkérdeztem egy hasonló pólóban feszítő idősebb versenyzőt. A pamutpóló mellé pár üveg – a verseny logójával díszített – kézműves sört is vásároltam ajándékba a Móni családjának, illetve egy üveggel magunknak.
