Szomorú családi tragédia árnyékolta be életem 40. félmaratoniját. Eddig 76 futóversenyen álltam rajthoz, azaz minden második futásom 21 km volt. 2010. október 23-án futottam ebből a fajtából az elsőt, innentől kezdve 7 év alatt 40 jött össze, ami majdnem 6/év, avagy két havonta 1 félmaratont jelent. Ezen a késő őszi siófoki félmaratonon ez volt az ötödik fellépésem. De ezek mind csak jelentéktelen számok, semmit sem érnek most, amikor életem legnehezebb versenyére készültem. Mit készültem? Az edzésnaplómra pillantva azt látom, hogy legutóbb november 10-én futottam 10,5 K-t. Aztán fájt a derekam, kórházba jártam, pedig nem nekem volt bajom… A héten fájt a torkom, előző este meg elkezdett folyni az orrom, szóval nagyon összejött minden.
Aztán a 70-es km-nél baleset történt az M7-esen (egy személyautó és egy kamion ütközött, az autóból nem sok maradt…), miközben lefelé mentünk a ködben a Tomival. Ekkor mi kb. 65-nél jártunk. Ki tudja mi lett volna, ha 5 perccel hamarabb érünk oda… De szerencsére reggel a tervezettnél negyed órával később tudtunk csak elindulni, le sem írom, hogy ki miatt, úgyis mindenki tudja… Szóval ott szoptunk a dugóban, araszoltunk a többi lúzerrel. Annyira kellett pisilnem, hogy egyszerűen nem bírtam tovább és… Átadtam a volánt a Tominak, hogy kiszállhassak és szalagkorlát mögött elvégezhessem a dolgomat. Mulatságos jelenet lehetett egy lassan elguruló autóból nézve… Ekkorra persze már a leállósávot kezdte használni a sok f*szfej, így miközben – bemelegítés gyanánt – előrefutottam az autó után, folyamatosan hátrafelé is nézegettem, nehogy elüssön egy gyökér. Pár száz méterrel arrébb 3 autót fogtak meg a rendőrök, akik a tiltott sávhasználat miatt már töltögették is a bírságokat. A Tomival csak nevettünk. Megérdemeltétek. Végre egyszer ilyet is látni!
A szabadbattyáni pihenőhelyre terelték le a forgalmat az autópályáról, utána végre újra lehetett csapatni. Kellett is, mert fogyott az idő. Úgy terveztük, hogy bő egy órával a rajt előtt már lent leszünk Siófokon, hiszen még a rajtcsomagjainkat is fel kellett vennünk. Ehhez képest csupán fél óránk maradt. A vasút melletti utca tele kocsikkal, így a versenyközponttól jóval távolabb tudtam csak parkolni. Futás a rajtszámainkért. Át a kordonon a rajtterület előtt, fütyül a szervező, nem érdekel. Hol menjek át? Csomagfelvétel. Csomagleadás. Kész vagyunk. És még van 2 percünk a rajtig! Besietünk a 2-es zónába és fél perc múlva el is lövik a versenyt. Ilyen keveset még soha nem vártunk az indulásra a rajtzónában, az biztos.
Szinte tiszta feketében futottam, és fekete karszalagot húztam a felkaromra. 10 fok, ideális idő. Jó sok réteget húztunk magunkra, így amikor a nap kisütött párszor, akkor bizony jó melegünk volt. A parton viszont kellemetlen hideg volt. Szép volt a Balaton, nem háborgott, mint tavalyelőtt. Főleg a második kör végén fáztunk már a parton. Szinte végig együtt futottunk a Tomival, közben a világ összes gondját/baját megvitattunk. Végig dumáltunk családról és munkáról, életről és halálról. Jó volt kibeszélni a jó és rossz dolgokat. Közben szépen fogyasztottuk a kilométereket 5:30-on belüli időkkel. Pont így terveztük. 2 órán belüli idő. Aztán egyre inkább körvonalazódott egy 1:50-1:55-ös idő. Mondtam is a Tominak, hogy ez életem legjobb félmaratonja lesz, még akkor is, ha az 1:30:35-ös a leggyorsabb (Tudás útja félmaraton, 2014. november). Mert itt és most az időeredmény tényleg csak másodlagos volt…
Az utolsó kilométer volt a legnehezebb, mert a gondolataim ekkor már nagyon messze jártak. A célegyenesbe fordulva ránéztem az órára, láttam, hogy a bruttó idő 1:54:30. A célban felmutattam az égre. Leállítom az órámat. És az mit mutat? 1:54:00… Annyira tudtam, hogy ennyi lesz. Hihetetlen.
Neki ajánlom 40. félmaratonomat.
