Az idei év utolsó félmaratonját Balatonon teljesítettük Farkas Úrral egyetemben. Eleve nem túl sok lelkesedéssel indultunk neki a dolognak, de ez a minimális lelkesedés is tovább csökkent mire eljutottunk a rajtig.

Azzal kezdődött, hogy másfél óra alatt sikerült kijutnunk Budapestről szombat reggel. Normál esetben ennyi idő alatt szoktunk leérni a Balatonra… Reménytelennek látszott, hogy elérjük a rajtot, főleg úgy, hogy Peti még a rajtszámát sem vette át, de azért nem adtuk fel. A 20 éves Suzuki Swift-el letoltunk mindenkit az autópályáról, gyakorlatilag egyszer sem esett a mutató a 150 alá. Egy idő után érdekes hangok és szagok áradtak a motortér irányából, de ezeket  elnyomta a süvítő menetszél, úgyhogy nem okozott problémát.

15 perccel a rajt előtt érkeztünk meg Siófokra. Fél perc alatt öltöztünk át és kezdtünk rohanni a versenyközpontba rajtszámot átvenni. Rekordsebességgel elintéztük, utána egy gyors mobilvécézés, majd beálltunk a rajthoz, 5 perccel 12:30 előtt.

Rajt után Peti szokás szerint kilőtt mint a rakéta. Nekem 500 méter után olyan szinten elkezdett fájni a lábam, hogy ihajcsuhaj. Az előző hetekben több mint 120km-t futottam, és a szervezetem igyekezett a tudtomra hozni, hogy elég lesz. Úgyhogy az én versenyem 500 méterig tartott, onnantól szépen visszaereszkedtem 5:30-as tempóra és kemény fájdalmak közepette szenvedtem tovább a hátralévő 20,5km-t.

Sütött a nap, de szar idő volt. Nagyon fújt a szél és meleg sem volt különösebben. Rövidnadrágban és felsőben futottam. Nem mondom, hogy fáztam, de azért jó lett volna még egy réteg, mint ahogy a körülöttem futó embereken is látszik.

Szóval fájt a lábam eléggé és nem volt túl meleg, de ezzel nagyjából megbarátkoztam. Viszont ahogy ráfordultunk a Balaton partra elég durva anyázás vette kezdetét. Először is a szél ereje a háromszorosa volt a korábbinak. Másodszor pedig a Balaton hullámzott. Nagyon. Ami azt eredményezte, hogy kicsapta a vizet a futókra. És mivel az ember vizes lett, a szelet még hidegebbnek érezte, ergo még jobban anyázott.

Csináltam pár képet futás közben. Látszik, hogy mindenki balra húzódott amennyire csak lehet. Innentől kezdve előzni se nagyon lehetett, csak jobbról, de akkor meg vizes lettél. Vagy balról, de akkor meg a göröngyös füvön kellett tolni. Sehogyse jó.

A parton volt néhány jól futható szakasz is ami távolabb volt a víztől. Valóságos felüdülés volt amikor ilyen részhez értünk. Az alábbi képen is jól látszik, hogy mindenki hosszú ruhában tolja.

Hosszú volt a vízparti szakasz, legalább 4km. És a legjobb az egészben, hogy hiába fogyott el mellettem a vízpart, mert tudtam, hogy hamarosan ismét élvezhetem a jeges víz lágy simogatását a pofámon, mert kétkörös a táv.

A második köröm már semmi másról nem szólt, csak a kőkemény kínlódásról. Ha nem a Félmaraton Mánia teljesítése miatt jöttem volna le Siófokra, simán hagytam volna a francba az egészet és inkább kiállok. A lábam már iszonyúan fájt, a grafikonon is látszik ahogy egyre jobban csökkent a tempóm.

Végül 02:02:42-es idővel robbantam be a célba, ami életem eddigi legrosszabb versenyen futott félmaratoni ideje. De ott és akkor annak is örültem, hogy egyáltalán tudok még járni. Peti persze már 20 perce bent volt, 01:38:01-es idővel ért célba.

Galéria