Szólhatna jelen cikkem életem legjobb félmaratoni eredményéről (1:30:32), de helyette sajnos elsősorban a sportszerűtlenség ihlette. Hogy miért, az hamarosan kiderül!

Előtte pár szóban a versenyről. Ennél jobb ár-érték arányú 21,1 km-es versenyt nemigen találni az országban. A nevezési díj mindössze 2000 Ft (4000 Ft helyszínen) volt, amiért érmet, az útvonalon pedig végig korrekt km jelölést kaptunk. Frissítés három ponton is volt. A célban befutócsomag és pogácsa várta a teljesítőket. A Tudás Útja Félmaratonon rendkívül erős mezőny gyűlt össze: csupa TF-es, SOTE-s, triatlonos és atléta indult. Nem mellesleg ezen verseny magyar egyetemi-főiskolai bajnokság is volt egyben.

A chippel azért gondom volt. „Össze kell szinkronizálni.” – mondta a szpíker. Mi van? Ja hogy ezt a szervezők csinálják. Akkor jó, megnyugodtam. Nálam mégsem volt jó! Írtam is nekik, mert az eredménylistán ez az idő állt a nevem mellett: 1:20!  Ennyire azért nem lehettem gyors! Persze, hogy nem egyezett a rajtszámommal a chipszám. Valami speckó chiplapot használtak, amit ellenőrizni sem lehetett. Először úgy volt, hogy rajtszámba épített chip lesz… Na mindegy. Ez a kis gikszer belefért.

Az már viszont a legkevésbé sem, amit egy bunkó paraszt futó művelt velem! Jöjjön hát a feketeleves! Történt ugyanis, hogy egy idősebb, őszülő csóka csak úgy, direkt vállal meglökött verseny közben, amit nem is tudtam mire vélni. Ennek tetejébe még hátra is pofázott, hogy többet ne álljak elé! Mi van? Észnél vagy te f*sz? Szó nélkül, rezzenéstelen arccal futottam tovább, nehogy már miatta ússzon el a jól megtervezett kis versenyem. Inkább szépen beálltam a szélárnyékába a rakparton, na erre varrjál gombot te hülye! Persze, hogy nem tetszett neki! Próbált gyorsítani, de nem tudott lehagyni. Jobbra-balra kanyargott a baromja, csakhogy lerázzon. Sikertelenül tette! Fel is adta kisvártatva, hagyta, hadd menjek, én pedig így tettem. Egy egyetemi triatlonklub színeiben futott, de kit érdekel? Kezdem azt hinni, hogy sajnos a triatlonosok között is sok a gyökér. Ez a díszpéldány ráadásul egy nagyképű majom volt, aki mindezt a célban be is vallotta nekem: „Oké, hogy a te egód is nagy, de az enyém még nagyobb!” Komolyan mondom, hogy köpni-nyelni nem tudtam. És ez még hagyján! Azt várta, hogy bocsánatot kérjek tőle! Komolyan. De miért is? – tettem fel a kérdést. Merthogy megálltam egy pillanatra frissíteni az egyik állomásnál, ami miatt neki ki kellett engem kerülnie. Aha értem… Na azt már nem! Nem kérek bocsánatot! Kapd be öregem! Voltam már nem egy futóversenyen, ennél sokkal népesebben is, de ilyen pofátlansággal még nem találkoztam. Alázat. Sportszerűség. Erre kellene, hogy megtanítson a sport. Sajnos úgy tűnik, hogy mindig vannak reménytelen esetek…

Galéria