Ez volt a negyedik maratonom az idén (1, 2, 3), és bármennyire is benne vagyok a hosszútávokban, a 42 km legyűrése ezúttal elég kemény próbatételnek bizonyult. Szerencsére Petinek is jó szarul ment, úgyhogy fej fej mellett szenvedtük végig a 31. Budapest Maratont.

Nagy arccal beálltunk a 3 óra 45 perces iramfutók mögé és velük kezdtünk el futni a rajt után. Gábor távolabbi rajtzónába állt be, neki az 5 órás maraton fekszik. Borzasztó tömeg volt, nem tudtunk beállni egy tempóra, állandóan előzgetni kellett az embereket.

Reggel sem volt különösebben hideg, de a rajt után kimondottan kellemesre váltott az idő. Csodálkozva néztük a hosszú szárú thermo és polár cuccokban futó embereket. Érthetetlen, hogy nem rohadnak bele, mikor mi rövidgatyában is izzadtunk.

Idén elég sokat módosítottak az útvonalon, végre egy kis változatosság. Óbudán is kaptunk egy új szakaszt. A házak közötti részen az egyik kanyarnál az útvonaljelző szalag alatt akartam átbújni lendületből. Sajnos a szalag jóval feszesebb volt mint amire számítottam, így nem sikerült megemelnem, viszont a lendület meg vitt tovább, úgyhogy szépen felakadtam a nyakammal. Szerencsére nem sérültem meg, de legalább a körülöttem futóknak szereztem pár vicces másodpercet.

Az első 10 kilométer nagyon jól ment, végig beszélgettük, röhögtük az egészet és még így is 52 percen belül voltunk. Még a második tízes is aránylag jól ment, de a félmaratont átlépve iszonyatos, soha megszűnni nem akaró holtpontok tömkelegével kellett szembenéznünk. 1 óra 52 percnél jártunk 21 km-nél. Itt már tudtuk, hogy a 3 óra 45 perc teljesen reménytelen, aztán eltelt pár kilométer és a 4 órán belüli maratonnak is búcsút inthettünk.

Egyszerűen nem ment, Petinek már 20-nál fájt a lába, és ehhez még hozzájött a 30 kilométer utáni fájdalom ami még rátett egy lapáttal. Nekem nem fájt semmim, én csak simán képtelen voltam gyorsabban futni. Ezerszer volt már ilyen hosszabb távoknál, de aztán pár kilométer után elmúlik és megy tovább rendesen a futás. De most nemhogy elmúlni nem akart, hanem egyre csak rosszabb lett. 25-től egy büdös szót nem szóltunk már, legfeljebb néha egy halk “bazmeg” hangzott el, de azonkívül semmi.

Egyre lassabb kilométereket toltunk, valahol a 37. kilométernél volt a mélypont. Ez a szakasz mindenki kedvence, a Nyugati téri felüljáró. Csakhogy a korábbi években itt már 39 km-nél tartott az útvonal, idén viszont beletettek még egy teljes Városliget kört is a végére. Tehát ahelyett, hogy a Hősök teréről befutottunk volna a célba, még hátra volt két kilométer a ligetben. Itt már csak botorkáltunk egymás mellett mint két nyomorék, 6:20-as tempóval. Rettenetes volt a vége, életemben nem szenvedtem ennyire.

Megváltásnak éreztük amikor áthaladtunk a célvonalon. Annyira egymás mellett mentünk végig, hogy az időnk másodpercre pontosan megegyezik a féltávnál és a célban is. 4 óra 8 perces időt futottunk ami nekem az eddigi második legjobb maratoni időm.

Az idővel egyébként nem vagyok elégedetlen. Ahhoz képest, hogy micsoda szenvedést rendeztünk le, ez még egész jónak mondható. Inkább az zavar, hogy már a felénél roncsok voltunk mindketten. Ebből is látszik, hogy mennyire kiszámíthatatlan a maraton. Hiába csináltad már meg sokszor, hiába gondolod azt, hogy a lábadban van a táv, bármikor előfordulhat, hogy nem megy. És olyankor megy a sírás-rívás meg a rinya.

Galéria