Családias hangulatú nyárzáró triatlonversenynek adott otthont Ábrahámhegy. Odafele Szántódról keltem át komppal, visszafelé Széplakra viszont a vasárnapi északi parti tömeget elkerülendő a másik irányba vezettem haza, ami távban dupla annyi volt, ám időben nem sokkal több. Parkolóhelyet vadászni kellett a strand környékén, mert az odavezető utat leszalagozták, így keringeni kellett egy sort és viszonylag messze tudtam csak letenni az autót.

Úszás, kicsit hullámos vízben, iszonyat bunyóval az első bójáig. A téglalap alakú pályán 4 kört kellett úszni, így az első fordítóig kevesebb mint 150 métert kellett úszni… A pálya már első ránézésre jóval hosszabbnak tűnt, amiről már féltávnál megbizonyosodtam, hiszen az órám kb. 16 percet mutatott. A végén pedig 36 perc feletti idővel szálltam ki a pontomra, ennyit általában a középtávú versenyeken (1,9 km-en) szoktam úszni. A Nedus tartotta velem a lépést, vagy inkább csapást, mert a depóban találkoztunk és együtt futottunk ki a bringáinkkal.

A depózási pályarész volt a verseny legtrükkösebb szakasza. A strandról kifelé ugyan fel lehetett szállni a bringára, de nem érte meg, tudniillik utána lépcsőn kellett le-, majd felcipelni a bringát, hogy a 71-es alatt átkeljünk. A patakhíd ráadásul meglehetősen alacsony volt, így le kellett hajtani a fejünket is. Utána még egy kis erdei szakaszt kellett megtenni, hogy végre elérjük a felszállást engedélyező vonalat. A Nedussal együtt emiatt azt a taktikát követtük – amit a versenyzők többsége is -, miszerint felrakjuk a bringás cipőt a pedálra, és az úszás után rögtön futócipőt húzunk, majd azt a kerékpáros szakasz előtt lerakjuk. Volt is ott rengeteg pár, csak majd találjuk meg a sajátunkat!

A két körös kerékpárpályát a Balaton-felvidék tanúhegyei közt jelölték ki (Ábrahámhegy-Salföld-Kékkút-Kővágóörs útvonalon oda és vissza), ami az átlagosnál több emelkedőt tartalmazott. Engem félrevezetett az egyik útvonaltervező, mert az jelentéktelen szintet mutatott. Pedálozás közben arra lettem figyelmes, hogy valami folyamatosan ciripelt az első kerekemnél. Először a fékre gyanakodtam, de utóbb rájöttem, hogy a kerék súrolta végig a villa felső részét belülről… Persze nem akartam megállni, hogy megfordítsam a kereket, de lehet, hogy jobb lett volna, mert vélhetően sok időt vesztettem a „tücsökmódban”. A Nedust nem is tudtam utolérni, pedig nagyjából együtt kezdtünk el tekerni. Visszaértve felhúztam a direkt a fa mellé lerakott cipőmet, ami szerencsére ott volt a helyén! Egy csajszi szerencsétlenkedett a biciklicipelésben a felüljáró alatt, amit meg is értettem, mert nem volt egyszerű mutatvány felszenvednünk magunkat a lépcsőn hátunkon a géppel. Aztán futhattam a bringával a depóba, igaz mondták, hogy lehet tekerni egy darabig, de kösz, futócipőben nem tudok, meg erre a párszáz méterre aztán pláne nincs értelme.

A futás során 4 oda-visszát kellett teljesíteni, ami jól ment, sorra előztem az embereket, a Nedussal kb. mindig ugyanott találkoztunk, ez pedig mindig jót jelent. Szépen előzgettem az embereket, és már a cél felé fordultam, amikor valaki őrült módon trappolva elhúzott mellettem. Utóbb persze kiderült, hogy a korcsoportom dobogójáért futott a riválisom, aki tudta azt amit én nem, azaz, hogy közöttünk dől el a 3. hely. (A szpíker be is harangozta az őrült csatánkat.) Mikor bennem ez tudatosult, akkor persze már késő volt, egyszerűen képtelen voltam már ritmust váltani párszáz méterrel a célkapu előtt, így lecsúsztam a dobogóról. Utólag persze rohadtul idegesített a dolog, de nem volt a fickó mezén név, a rajtszámon meg persze nem szerepel a korosztály, így nem tudtam beazonosítani a gaz ellent…

A Rita, akivel a nyári váltófutáson alkottunk céges csapatot, korosztályában 2. lett sprinttávon, illetve barátnője, aki komoly terep/ultrafutó mindjárt megnyerte korosztályát első triatlonversenyén. Gratula csajok! A Nedus szintén behúzta az első helyet, azaz egyedül én maradtam hoppon, így aztán némiképp csalódottan vágtam be magam az autóba, hogy a Balcsit nyugat felé megkerülve Széplakra hajtsak, bizony hosszú út várt rám…

Galéria