A Hősök tere adott otthont a nyári félmaratoninak és váltófutásnak, illetve 5 és 10 km-t is lehetett teljesíteni, ám ez utóbbi két versenyszám már 18:30-kor elrajtolt, míg az első kettő csak 20:30-kor. Az időjárással nagy szerencsénk volt, mert egész nap szeles idő volt, ami felüdülést jelentett a kánikulai (35 fokos) hétköznapokat követően.
Én majd 2 hete nem futottam egy métert sem, aztán egy hete meg pozitív gyorstesztet produkáltam, ami miatt kihagytam a kaposvári félironmant, így most tértem vissza – nagyjából 2 hét kihagyás után – a sportorvosi protokoll szerint. Egyben én voltam a céges váltó kezdő futója is, sőt a második is, mert a Bence belázasodott, így visszalépett az indulástól. Így aztán a Ritával maradtunk ketten, akinek ez volt az első futóversenye.
A Cápi szintén félmaratonin indult, de mivel 1:30 körüli időt tervezett eszem ágában sem volt vele tartani, örültem, ha 1:45 körül beérek. Végül is mindketten megvalósítottuk a tervünket, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a Cápi körről-körre gyorsuló, míg én lassuló irammal vittem véghez mindezt. Nagyjából 10 km-ig vittek a lábaim, de aztán megint bekötött a combom, éreztem a csípőmet, és innentől kezdve egyre kellemetlenebbül estek a hátralévő kilométerek.
Egy fogyatékkal élő futósrác került mellém az Andrássy úton a 2. kör elején, aki wc-t keresett, vele mentem és dumáltam a fordító utáni frissítőpontig, ahol bevetette magát a mobilvécébe, de még a visszaúton a Hősök tere előtt utolért. Végig olyan iramváltásokkal operált, hogy csak néztem. Volt, hogy jól lehagytam, de aztán újra és újra ott loholt mellettem. A verseny több szakaszán valóságos sprinteket vágott ki, hogy utolérje az előtte futókat, ami sikerült is neki. Teljesen kiszámíthatatlan volt a csávó! Nem is tudtam utolérni a 3. körben, így végül előttem ért be 1:45 alatti idővel, én meg pont kicsúsztam ebből.
Mindvégig úgy éreztem, hogy szuflával bírnám a futást, de a lábaim egyszerűen nem engedelmeskednek az agyamnak. Deréktól lefelé egyre jobban zsibbadt&fájt mindenem, a végére pedig teljesen szétesett a mozgásom. Másnap totál úgy éreztem magam a félmaraton után, mintha egyenesen maratont futottam volna, de az is lehet, hogy sok volt ez a terhelés most nekem. Mindenesetre az fix, hogy ebben az állapotomban esélytelen a 42 km lefutása. Tovább így már tényleg nem halogathatom, kipróbálom a krio-szaunát (hidegterápiás kezelés), abban bízva, hogy megoldja a már jó ideje fennálló és rendre előjövő problémá(i)mat…
A Ritával kezdtem meg a 3. körömet, aki egy ideig tartotta velem az 5 perces tempót, de aztán – bölcsen – saját iramban futotta le a 7 km-ét. Teljesen fel volt villanyozva, nem tudta megmondani, hogy milyen iramot szeretne, hogy nézi e az óráját futás közben, így csak annyit tanácsoltam neki, hogy frissítsen mindenütt. Végül 40 perccel hozta le a penzumát, ami elsőre szép teljesítmény, és elmondása szerint még maradt is benne.
A célban megvárt minket a Cápi, aki edzés gyanánt 1:29:33-as időt repesztett… Tetszett a pálya, jó volt a felújított Városligetben körözni, átfutni a Vajdahunyad váron, majd el a Hősök tere mellett, megannyi maratoni/triatlonos élmény jutott eszembe futás közben. Vajon lesz még itt valaha maraton? Jó lenne, mert a Hősök tere gyönyörű díszletet biztosít a versenyekhez. Kivilágítva meg pláne, így aztán kifejezetten jól esett egy rövid ideig szusszanni/dumálni/dézsmálni a kicsit hűvösebb éjszakai időben.