A 39. Balaton-átúszás egy halasztást követően július 31-e helyett augusztus 7-én került megrendezésre. A víz meglehetősen hideg volt, ugyan 23-24 fokokkal csábítottak reggel a szervezők, de szerintem nem volt az 21 foknál melegebb, miközben gimnasztikáztunk, egy csaj mondta is, hogy a rádióban is ez utóbbi vízhőfokot mondták be. Végig – még 2 órás úszóidőn belül is – érezhető volt a Balaton hűsítő hatása. Legutóbb a 2018-as átúszáson volt viszonylag hideg a víz, de az is 23 fokos volt.
Amikor Gáborral 6-kor Boglárra érkeztünk, a külső hőmérséklet 15 fok volt az autó hőmérője szerint. Ehhez képest sok ember mezítláb, fecskében toporgott a kövön, majd a hajón. Én melegítőben voltam, ami pont jól esett ebben a hidegben. A tavalyi évvel ellentétben feltűnően sokan voltak már a kikötőben az első átinduló hajóra várva. Ráadásul két szervező rögtön visszafordított bennünket, mondván szerezzünk be egy karszalagot, mert csak azzal lehet a hajó fedélzetére lépni. Kis rohanás a katonai sátorhoz, a bemelegítés meg is volt – mondta mosolyogva a szervező nő. Az első hajóra kerültünk, ami fél 7-kor el is hagyta a kikötőt, így 7 körül már Révfülöpön voltunk. Útközben a bójákat sasoltuk és megállapítottuk, hogy a kékek az ezres távokat jelölik, ami jó támpontot jelent majd úszás közben. A Balcsi nyugodt volt, feszített víztükörrel, néhány vitorlás pedig még el se foglalta a pozícióját az úszófolyosóban.
Már a nevezési sorban álltunk Révfülöpön, amikor kiderült, hogy a Gábornál csak az orvosi igazolás van, a nevezési lap nem, így újra be kellett neveznie az úszásra. Na abban a pillanatban ráparázott az orvosi vizsgálatra, mivel az új lapon üresen maradt a pecsét helye, persze én próbáltam nyugtatni (nem sikerült), hogy elfogadják a külön papíron hozottat is. Így is történt, így nagy vigyorral várt rám a nevezési sátor túloldalán (gyorsabban haladt a sora, mint az Aranykártyás, amiben én álltam). Jól bekentük magunkat csípős lóbalzsammal meg valami brutál izommelegítő krémmel a nyakunkat, amitől az enyém totál belobbant (én csak bizsergést éreztem). Mindenesetre a kencék nagyjából megtették hatásukat, engem el is kerültek a görcsök, a Gábornak azért sikerült benyelnie egyet a táv második felében. Már fél 8 környékén elengedték az elejét, erről ugyan megint lemaradtunk a nevezési lap miatti kis mizéria folytán, de sebaj, 8 előtt azért így is sikerült becsobbantunk a Gábor szerint kellemes hőmérsékletű vízbe (szerintem rohadt hideg volt).
Rajt után én rögtön balra úsztam, hogy elkerüljem az embertömeget, míg a jobb oldalon láttam egy pillanatra a Gábort, ahogy megpróbál átkecmeregni az embereken. Már itt időt veszített, ráadásul én azonnal begyújtottam a torpedókat, mert célom az 1:45-ös idő elérése volt, ami számításaim szerint a maximumom lehet itt. A Gábor tavaly kicsúszott a bűvös 2 órás időből (64 évesen!), ami rosszul érintette, így nem lehetett más célja, minthogy újra 1-essel kezdődő időt ússzon. Örömmel jelentem, hogy mindkettőnknek sikerült a kitűzött célunk elérése! Én 1:44:45-öt, míg a Gábor 1:59:06-ot úszott. Még 10 óra sem volt, mikor már mindketten a boglári strandon feszítettünk a „Megúsztam” fotófal előtt, és már csak a célban kapott kuponfüzet beváltása várt ránk: sósperecet, kávét, 0%-os ízesített sört, pólót kaptunk. Mindketten belebotlottuk egy-egy ismerős sporttársunkba, független attól, hogy több mint 6000-en teljesítették idén a Balaton-átúszást (11 után már nem lehetett rajtolni, mert szeles időt jósoltak délutánra). Újfent nagyon jól éreztük magunkat a Balaton-átúszáson, továbbá megállapítottuk, hogy jól bejáratott kis páros vagyunk (ez már a 4. „közös” úszásunk volt, 2019-ben csak a célban találkoztunk, így 11 körül már Széplakon is voltunk két üveg pezsgővel, azaz jöhetett a felhőtlen ünneplés!
