A Nyugatiból indultunk öten (Móni, Anna, Gabi, Gergő, én), majd Piliscsabán szálltunk le a vonatról. A pecsételőpont megtalálását követően kis tanakodás után az állomástól visszafelé indultunk el a város felé, a járdán egy tűzcsapból kifolyt és lefagyott részre lépve gyorskoris képességeimről tettem tanúbizonyságot, mint előző nap Liu Shaoang, mondjuk ő aranyat nyert a dordrechti vb-n, én csak megúsztam egy nagy esést. A belvárosi szakaszt során rendezett parkon mentünk keresztül (céhfa), majd átkeltünk a 10-es főúton (templom, kertjében I. vh-s emlékmű), majd lassan elhagyva a lakott részeket földúton mentünk tovább. A Csaba-hegyre (291 m) – Gomba-szikla, Ördögoltár – a kék háromszög vitt volna fel, de ezt kihagytuk, mert hosszú túra várt ránk. Nemsokára jobbra kanyarodtunk, ahol egy kerítéssel lezárt résznél értük el a természetvédelmi övezet határát. Mivel a kapu nem volt nyitva, így a vadlétrán kellett keresztülmásznunk az erdőbe jutáshoz.

Tovább gyalogoltunk a még mindig sík szakaszon, egy bal kanyart követően a semmiből gyors egymásutánban három terepbiciklis rongyolt el mellettünk. „Egy kicsit megijedtem.” – mondtam, mint Lusta Dick a Macskafogóban a repülőgép lezuhanását követően a mellékhelyiségben ülve. A Gabi meg kérdezte is a harmadiktól: „Van még?”, „Nincs” – válaszolta száguldás közben a fickó. A Kőris-völgyben elhaladtunk az Erzsébet-kút mellett, majd újabb kerítés következett, ám itt nyitva volt a kapu, aztán szép lassan emelkedni kezdett az út (Anna felavatta a túrabotjait), ami a Kutya-hegy nyergére vitt fel. Ez egy pazar tisztás, pompás feketefenyővel a közepén. A hatalmas farönkön való ebédelést követően nemsokára elértük túránk csúcspontját, ahova egy viszonylag meredek/kopár/kavicsos rész vezetett fel. Megérkeztünk a Nagy-szénásra (550 m), ahol egy igencsak megviselt fakereszt áll. A hegycsoport bármely tagjáról minden irányba pazar a kilátás. A Kutya-hegyi kifutóra nem mentünk el, pedig az nekem nagyon tetszett, amikor legutóbb a Daniékkal errefelé túráztunk.

Innentől ereszkedés következett Nagykovácsiig. Bal kéz felé turistaház romjai és emléktábla, a lefelé vezető ösvény jobbra. Kb. 12 km-nél, Nagykovácsinál lecsatlakozott rólunk a Gabi és a Gergő, akik itt befejezték a túrát, így hárman mentünk tovább. A Muflon Itatónál volt a 2. pecsételőpontunk, sajnos a vírushelyzet miatt zárva volt a fogadó (még kiadásos-rendszer sem működött), pedig jól jött volna bármiféle folyadék, mert fogytán voltak a készleteink. Eztán következett a túra legunalmasabb szakasza. Ritka erdőben barangoltunk, közvetlenül Nagykovácsi határában, azaz inkább urbánus volt a környezet. Aztán hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy már a Remete-hegy szélén vagyunk. A kilátás újra feltöltött bennünket, hát még a hegyről lefelé vezető sziklás ereszkedőszakasz, ami igazi adrenalinbomba bármely túrázó számára. Szempillantás alatt felébredtünk az eddigi apátiából. A Remete-szurdok fantasztikus szépségű, gyakorlatilag ez köti össze Remeteszőlőst Máriaremetével. A völgy oldalában mindenütt hóvirág nyílik, bármerre is nézzen az ember. Bal kéz felé a Remete-barlang, szemben velünk pedig jön a fogadóbizottság: Zsófi és a Dani a kutyájukkal Cocóval, akikért a Móni üzent korábban. Ők egyben a felmentőseregünk is, vízzel felszerelkezve. Együtt megyünk át Máriaremetén, a parkban megcsodáljuk a templomot, majd egy órára megszakítva a túránkat felugrunk a házukba egy Tátra-teás koccintásra.  A kitérő után kikecmeregtünk Máriaremetéről, átvágtunk a Nagy-réten, innen pedig már csak néhány száz méterre volt a Gyermekvasút végállomása, azaz a túránk végpontja, ahová még pont sötétedés előtt érkeztünk be.

Országos Kéktúra

13. szakasz:

Piliscsaba-Hűvösvölgy

Időjárás: 7 fok, napos, szeles

Táv: 22,4 km (max magasság 550 m, össz. emelkedés 575 m)

Idő: 7:09:15 (bruttó idő)

Tempó (átlag): 3,13 km/h (19:10/km)

Pulzus: 90 bpm (átl.), 115 bpm (max.)

Kalória: 2198 kcal

(Polar-órával mérve)

Galéria