Be kell vallanom, hogy nekem az Ultrabalaton hallatán nem lesz szaporább a pulzusom, de talán ez az idei versenyt követően megváltozik. A verseny története amúgy 2007-ig nyúlik vissza, ekkor került az első megrendezésre. 2011-ben ugyan a Szabó Petivel és a Nagy Tomival 2 nap alatt kerékpárral teljesítettük az UB-t, de azóta átnyergeltem az egynapos Balatonkerülésre, azaz a Tour de Pelsóra, a csapatfutásra a Balcsi körül meg valahogy nem fűlt igazán a fogam. Egészen az idei évig, amikor a munkatársam, Cápinak kellett pár ember a csapatába, amelyben többen lemondták a részvételt. A szokásos májusi dátumnak lőttek a koronavírus miatt, így október elejére tették át a futóbulit a szervezők. Így történt aztán, hogy a Várkonyiék és a többiek csapatában (4-13 fős) futottam egy esti félmaratont a déli parton Balatonszemes és Széplak alsó között. A táv pontosan 21,1 km lett, ami jó felkészülésnek tűnt az egy hét múlva esedékes maratoni előtt.
Hogy mennyire pazarul festettem a kukásmellényben azt a Csabi – aki lekísért Balcsira – meg is örökítette, miközben szétröhögte magát a teraszon. A Cápi jött értem kocsival, hogy a Balatonszemesi váltópontra fuvarozzon a nagyjából 7 órai rajtomra. Vicces volt, hogy már rég ott voltak a futóink a váltóponton, így majd félóra ment a kukába, mire autóval odaértünk. A parkban még ehhez hozzáadtam pár percet, mert a hülye óra képtelen volt megtalálni a GPS-jelet. Bocsi! Persze jó lett volna a biztosítótű, amit a Cápi ajánlgatott, mert állandóan le akart rólam szállni az a béna láthatósági mellény… A fejlámpám fénye meg olyan gyér volt, hogy gyakorlatilag semennyire nem világította be előttem az aszfaltot, miközben mások reflektorokkal futottak.
Azok voltak a legizgalmasabb részek, mikor hirtelen egyedül találta magát az ember a sötétben. Akkor minden alkalommal megfordult a fejemben, hogy biztosan jó úton futok, nem tévesztettem el valami felfestett nyilat vagy kiragasztott táblát? De szerencsére nem, egyszer sem. Nagyon profin ki volt táblázva minden. A frissítőpontokon volt az igazi élet, főleg azokon, ahol dj keverte a zenét. Ezeket mindig várta az ember egy-egy monotonabb/sötétebb/unalmasabb/ befordulósabb szakaszt követően. Mindenkinek odaköszöntem, akivel futásom alatt találkoztam, akin pedig láttam, hogy nagyon kell neki, azt pluszban biztattam is. Számomra jól ismert útvonalon futottam, amit többször bejártam már bringával idén: Szemes-Szárszó-Földvár-Szántód-Zamárdi-Széplak. Nagy pillanat volt, amikor Zamárdiban lefutottunk közvetlenül a Balatonpartra, és ott volt velünk szemben a kivilágított Tihanyi Apátság. Végül nem sokkal este 9 óra előtt 1:43-as idővel estem be a Széplak alsón felállított „Túl a 150-en” célkapuba, pontosan ahogyan terveztem (1:45). „Nem is nézek ki rosszul 150 km teljesítését követően, nem?” – vetettem oda a többieknek, miközben átadtam a chipemet a váltótársamnak. A Cápi a kezembe nyomott két pólót, egyik a hivatalos UB-s, a másik meg egy atléta, amit kifejezetten a csapatnak csináltattak. Hamarosan elbúcsúztunk egymástól, mert rájuk még egy bő 70-es várt az éjszaka során.
A Csabival pizzát rendeltünk, majd levonultunk a partra (a gondosan összeválogatott ruhaszettemet is meg kellett örökítenie a Csabinak), ahol a combomig begyalogoltam a Balatonba, a távolban pedig már javában villámlott. Miközben a kivilágított északi partot csodáltam azon gondolkoztam, hogy vajon merre járhatnak a Cápiék? Félelmetes, mégis mennyire szép a koromsötét Balaton. Végül jöhetett a hajnalig tartó FIFA-party. Közben megállás nélkül haladtak át a futók a Hungária utcán, így sokszor kimentem akár a kerítésig, hogy tapssal, ill. szavakkal buzdítsam őket. A többieket éjjel több ízben is rendesen elkapta az eső, de ez sem tántoríthatta el a csapatunkat, mely végül 20:27-es összidővel szerencsésen beért a füredi célba. Gratula minden csapattagnak, és még egyszer köszönöm a lehetőséget! Jó kis buli volt!
