Sokadik sikeres Tóparti futópartinkon vagyunk túl. Ez az egyik kedvenc versenyünk, és egyben a tavaszindító futásunk. Április első vasárnapján (idén a Húsvét miatt szombatra szervezte a tókerülő futást Pók Janó) Szakadó esőre ébredtünk reggel, így gyorsan megejtettem pár telefont, de mivel mindhárman eltökéltek voltunk, így nem volt kérdés, hogy idén is nekivágunk a Velencei-tónak.
Az eső már útközben elállt, picit hűvös volt a tó mellett, de aztán megemberelte magát az idő és nagyon jót futottunk. Nagyjából 6 perces kilométereket lőttünk be magunknak, ami 3 órán belüli teljesítést von maga után. A Tomival futottam végig, öcsém egy kicsit lemaradva, saját tempójában haladt mögöttünk, ám a frissítőpontokon mindig utolért bennünket. Pákozdon ráadásul egy kis kitérőt tettünk, hogy megcsodáljuk a Miskahuszár szobrát, ami 100 tonna betonból készült és 12,5 m magas, mellyel a világ legnagyobb ólomkatonája!
A Gábor nem tartott velünk, így jókora előnyre tett szert, csak 5 kilométerrel a cél előtt értük utol. Előtte kisebb balhéba keveredtünk egy idősebb futóval, aki a 21. km után elhelyezett frissítőnél ordenáré módon beszólt, hogy miért állok meg előtte. Egy frissítőponton vajon miért áll meg az ember? Nekem kéne hátrafelé néznem, hogy ki jön mögöttem? Miért nem kerül ki? Ráadásul nem az út közepén, hanem a szélén, szinte a füvön haladtam. Idióta! A Tomi utána is szólt, mire a frissítőállomáson kezdtek nyugtatgatni minket, hogy ilyenek a senior futók, akik komolyan veszik a dolgot. De könyörgöm, ez nem verseny, nem az ob, hanem egy bulifutás! Ahol jól érezzük magunkat. Aztán persze 3 perc múlva simán utolértük a taplót, tényleg megérte csinálni a cirkuszt. Szerencsére ritkán találkozunk ilyen barmokkal a futóversenyeken, de néha sajnos előfordul.
Ahogy célba értünk, egyből elkezdett esni az eső, hiába a futóknak mindig szerencséje van. Hihetetlen, de olyan futásra nem is nagyon emlékszem, ahol úgy istenigazából eláztunk volna. Gábor pár perccel utánunk jött be, szóval a komolyabb zuhét ő is megúszta.
