Harmadszor vettünk részt a Teveli Petra vezette Közös Sport Egyesület 7. újpesti jótékonysági mikulásfutásán. A versenyközpontnak ezúttal is a káposztásmegyeri Homoktövis Általános Iskola adott helyet, ahol ezzel egyidőben karácsonyi vásár zajlott. A futás teljes bevételét egy autista kisfiú, Bendegúz fejlesztésére ajánlották fel a szervezők. Először 2014-ben futottunk itt, majd egy évre rá, tavaly kimaradt a verseny, de idén újra rajthoz álltunk: a két Tomi, öcsém, meg én, mindnyájan 5 km-t vállaltunk. Több mint 250-en neveztek a különféle távokra (családi váltófutás is volt!).
A bepárásodott autó ellenére a Tomi profi parkolást hajtott végre úgy harmadszorra, ami után gyorsan neveztünk, a közös melegítést ellógtuk, Beni visszaszámolt és 9:30-kor útjára indult a mezőny. Elég hátulról indultam, így igencsak szednem kellett a lábaimat ahhoz, hogy felzárkózzak. A profi futástól idén visszavonuló többszörös maratoni/félmaratoni bajnok Staicu Simona a lányával futott együtt – ő 10 K-n, míg a kislánya 5-ön vitézkedett -, őket még a patakpart előtt sikerült utolérnem a járdán. A patakparton konstatáltam, hogy a 8. helyre jöttem fel 1 km megtételét követően. Tartottam a lépést egy alacsonyabb sráccal, aki susogós hosszúnadrágban futott, igencsak jó tempóban. Vele értünk utol egy csávót 2 km környékén. Közben az élen haladó srác akkora előnyre tett, szert, hogy esélytelen volt utolérni, de egy lilában futó fiú, meg egy langaléta is kicsit messze volt tőlünk.
Nem sokkal mögöttük még ketten futottak. A 4 perces kilométerekből már kicsúsztam, így a 20 percen belüli űridőtől búcsút is kellett vennem. Sebaj, nyomjuk tovább! Újabb futót daráltunk be 3 km-nél az egyik kereszteződésben, ahol rendőr irányított. Aztán már az Ócenárok útra kanyarodtunk rá, itt ért véget a patakpart. Arra gondoltam, mikor tavasszal – nem messze innen – defektet kaptam és javában toltam a bringámat, mikor apu pont erre jött haza autóval, így felkapott engem. „Te így edzel? Ez nekem is menne!” – mondta nekem viccesen. Nehogy már ne érjek oda a dobogóra!
Gyorsítottam, kár, hogy az ipartelepre fordulva majdnem továbbszaladtam egyenesen, miközben jobbra kellett folytatni a járdán. A Megyeri útra kanyarodva növeltem kicsit a tempót, így egy hajszállal már én futottam az 5. helyen. Elértük a 4 km-t jelző táblát, és befordultunk az új házak mögötti betonútra. Éreztem, hogy még van bennem, így tovább növeltem a sebességemet. Az elsőt már nem is láttam, a 2. és 3. hely is messzinek tűnt, de a 4. még meglehet! Így is lett, még bőven a célegyenes előtt lehagytam az ellenfelemet, és bár a ”susogós” még próbálkozott, már nem engedtem ki a kezemből a 4. helyet. Ami végül is a 3. lett, mert az 5 K-s versenyt toronymagasan nyerő srác 10 km-re nevezett… (Ahogy a ”susogós” is, mint utóbb kiderült.) Így köszöntem szépen, végül is az ölembe hullott egy mikulásos bronzérem!
Az eredményhirdetés viszont csak nem akart eljönni. Ott álldogáltunk majd egy órán keresztül, közben egy csaj felborította a különálló(!) fadobogókat, én meg szerencsétlenkedtem egy sort a pálcikás csokimikulással, hát nem lepottyant a földre a fele! Persze, hogy szétröhögtük magunkat. Csomó közös sportélményünket elevenítettünk fel, szóval jól mulattunk. Kisvártatva közölték, hogy a díjkiosztó majd csak délben esedékes. Bevágtuk magunkat a kocsiba, és elhúztunk, én felugrottam lezuhanyozni, majd a Gábor eljött értem autóval, hogy eldobjon az eredményhirdetésre. Nehogy már megint lemaradjak a dobogóról, mint az ostorosi tereptriatlonon 2010-ben!
