A Balaton-átúszást mindig is egy misztikus, teljesíthetetlen dolognak tartottam. Úgy tekintettem rá mint annak idején a maratonra: hogy lehet ennyit futni? Aztán a maratonfutás az évek alatt szinte rutinná vált, de a Balaton-átúszás továbbra is ott lebegett a teljesítésre váró célok között.
Idén úgy alakult, hogy a munkahelyem lett az esemény fő támogatója, ezért napi szinten a szemem előtt voltak az ezzel kapcsolatos marketing anyagok. Eljátszottam a gondolattal, hogy indulni kéne. Az eredeti dátum ütközött az ExtremeMan Kaposvárral, viszont az időjárás miatt egy héttel későbbre halasztott időpont már megfelelőnek bizonyult. Az utolsó pillanatban ugyan, de végül leadtam a nevezésem.
Hajnalok hajnalán
Nem akartam egyedül elpöfögni egy csomó benzint, inkább feldobtam a Facebook csoportba, hogy van szabad helyem és gyorsan szereztem két útitársat. 7 órára ott akartam lenni, ezért kora hajnalban összeszedtem az embereket és már 5 óra előtt az autópályán voltunk. 6 óra 55-kor parkoltunk le Révfülöpön a versenyközpont mellett.
A rövid orvosi vizsgálat után beálltam a LIDL dolgozók nevezését intéző sátorhoz. Szép hosszú lista volt a céges indulók névsorával, csupán egyetlen név hiányzott róla. Na vajon kié? Naná, hogy az enyém. Odahívtak egy BSI-s szervezőt, kérdezte, hogy kinél adtam le a nevezési lapot. Felsoroltam pár nevet a HR osztályról, valamelyik nyerőnek bizonyult, mert utána egyből megkaptam a karszalagot és mehettem tovább.
Leadtam a cuccot amit át akartam küldeni a túlpartra, rojtosra kentem magamat naptejjel és már be is álltam a rajthoz. A vizet a táskámban felejtettem a rengeteg eszemmel de szerencsére a szervezők mindenre gondoltak és közvetlen a rajt előtt lehetett inni, illetve naptej is ki volt téve.
7 óra 41 perckor húzták le a chipem a rajtkapunál. Sosem úsztam még ekkora távot, 2500 méter volt a legtöbb. Ennek megfelelően szép lassú, egyenletes tempóban kezdtem el gyorsúszásban csapkodni a vizet. Úgy számoltam, hogy nagyjából 30 perces ezrekkel kényelmesen teljesíteni tudom az 5200 méteres távot.
Alma, körte, szilva
Magáról az úszásról egyetlen szót tudnék mondani: unalmas. De nagyon. Annak jó aki 2 órán belül le tudja nyomni. Nekem ennél jóval több idő volt és a végén már megőrültem a monotonitástól. Eszembe jutott amikor gyerekkoromban tanították a gyorsúszást. Három csapásonként vegyünk levegőt, majd mondogassuk magunkban, hogy alma, körte, szilva, majd ismét levegővétel. Nem tudom ez miért jobb, mint háromig számolni, mindenesetre megmaradt bennem, és most 34 évesen kellemesen elnosztalgiáztam rajta miközben megállíthatatlanul haladtam Balatonboglár felé.
4 km után éreztem, hogy kezdek fáradni. Egyre gyakrabban néztem előre, hogy mennyi lehet még a partig, de nem nagyon akart közeledni. Az utolsó ezer méter már nehezebben ment. Éhes voltam, fogyott az energia. Úgy döntöttem, hogy többet nem nézek előre, hanem csak és kizárólag gyorsban folytatom az úszást és nem hagyom abba amíg partot nem érek.
Szép csendben tempóztam, ám egy idő után azt vettem észre, hogy egyre többen gyalogolnak körülöttem és furcsán néznek rám. Mi a fene? Leér a lábuk? Megálltam és megpróbáltam letenni a lábam. Leért! Előre néztem és ekkor láttam, hogy már 100 méter sincs hátra és az emberek megfáradt zombik módjára tántorognak a part felé. Levettem a szemüvegem és gyorsan lesétáltam azt a pár métert ami még hátra volt. 02:41:22-es idővel húzták le a chipem. A befutó, vagyis inkább beúszócsomagból megettem minden ehetőt, átvettem a pólót és felszálltam a visszafelé tartó hajóra.
Végül egy idézettel zárnék, amit 2015-ben írtam ebben a beszámolóban:
„Fogalmam sem volt a távokról és az időkről. Nem tudtam mennyi 1.9km úszásban, mennyire fáraszt ki, stb. Elmentem ugyan előtte párszor bohóckodni az uszodába, de az edzés szót nem merném használni arra a kalimpálásra amit úszás címszó alatt műveltem. Abban biztos voltam, hogy, ha nem akarok belefulladni a vízbe 100 méter után, akkor a gyorsúszást meg sem próbálom.”