A nagyatádi ExtremeMan életem első triatlonos élménye volt. Szabó Petivel váltóban neveztünk, Farkas Peti pedig immáron második alkalommal teljesítette a 3,8 km úszásból, 180 km kerékpározásból és 42 km futásból álló ironman távot. Ezúton is gratulálok neki!

Kezdetek

Július 24-én, a verseny előtt egy nappal indultunk Budapestről. Három bringát kellett felkönyörögni a tetőcsomagtartóra, de csak kettőhöz volt normális tartó. A harmadik rögzítésével kőkemény harcot vívtunk. Már ekkor sejtettük, hogy háromnapos kalandunk során még bőven lesz majd szívás a bringák fel és lepakolásával, de erről majd később.

Siófokon megálltunk pár órára fürdeni és enni egy jót. A gigantikus méretű milánói sertésbordák és rántott sajtok elpusztítása után egyenesen Nagyatádot vettük célba. Perzselő napsütés volt, 40 fokhoz közeli hőmérséklettel.

Verseny előtti délután

Nagyatádon átvettük a rajtcsomagokat, feltankoltunk másnapra müzlikkel, majd nekiálltunk éttermet keresni. Ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Több helyen is közölték, hogy legalább egy órát kell várni az asztalra, de sokkal inkább az volt a pincérek mondandójának lényege, hogy húzzunk innen minél gyorsabban és vissza se jöjjünk. Végül aztán találtunk egy gyanús kinézetű helyet ahol egyáltalán nem voltak vendégek. Különös volt, hogy az összes étterem tele van, míg ez kong az ürességtől, de amint kihozták a pizzát, egyből megoldódott a rejtély. Életem legrosszabb pizzájához volt szerencsém 🙂

Minőségi vacsoránkat követően ismét autóba szálltunk és megindultunk szálláshelyünkre, Csurgóra. A korábban stabilnak titulált középső bicaj időközben vészesen inogni kezdett, ezért indulás előtt letoltunk egy újabb negyedórás szettet a bringatartóval. Egy darabig én is beszálltam a kínlódásba, aztán inkább annak megörökítése mellett döntöttem.

A szállásról nem írnék különösebben. Elég annyit tudni, hogy 1500 Ft / éjszaka az ára amiért van világítás, WC papír, ágynemű, és az egyik zuhanyból még langyos víz is folyt. Kell ennél több? Felmatricáztuk a cuccokat a rajtszámokkal, előkészítettük a felszereléseket, aztán alvás.

A verseny napja

Reggel 5kor keltünk, ettünk és egyből indultunk az úszás helyszínére a gyékényesi tóhoz.

Peti egyből tudott menni depózni, a váltókat csak később engedték be, úgyhogy én addig tologattam ide-oda a bringát a tömegben. Érthetetlen, hogy erre miért van szükség, de már megszoktam, hogy váltózni mindig szívás.

Elérkezett végre az egyéni rajt ideje. Ez volt az a pillanat amikor eldöntöttem, hogy a jövőben is akarok triatlon versenyekre járni. Egyszerűen fantasztikus az egész hangulata. A zene, ahogy a pap megáldja a versenyzőket, ahogy eldörren az ágyú és a versenyzők elkezdenek berohanni a vízbe. Kirázott a hideg a gyönyörűségtől, de mások szemében is láttam könnyeket a nézők között. Nem is szaporítom tovább a szót, íme egy videó, amin a mi hátunk is feltűnik 1:45-től 🙂

Megvártam Peti első körét aki hihetetlen jó időt úszott. 35 perc körül jött ki a vízből 1.9 km-nél. Frissen és mosolyogva kezdte meg a másodikat:

Végre be tudtam tolni a bringát a depóba és átöltözni az úszáshoz. És akkor jöttek az izgalmak.

Úszás

Mivel ez volt az első triatlon versenyem, előtte gyakorlatilag soha nem úsztam. Kb. 20 éve, általános iskolás koromban voltam utoljára úszási célzattal medencében. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy egész életemben problémás volt mindkét fülem.

Fogalmam sem volt a távokról és az időkről. Nem tudtam mennyi 1.9 km úszásban, mennyire fáraszt ki, stb. Elmentem ugyan előtte párszor bohóckodni az uszodába, de az edzés szót nem merném használni arra a kalimpálásra amit úszás címszó alatt műveltem. Abban biztos voltam, hogy, ha nem akarok belefulladni a vízbe 100 méter után, akkor a gyorsúszást meg sem próbálom.

Miután ellőtték végre a mi rajtunkat is, szép komótosan megkezdtem a körömet mellúszásban. Az első száz méteren elég kemény rugdosódás ment amíg a tömeggel úsztam, aztán szép lassan szétszakadt a mezőny. A szemüvegem előző nap fújtam be páramentesítővel, ennek ellenére három perc alatt olyan páraréteg keletkezett rajta, hogy az előttem pár méterre úszót sem láttam rendesen. Tehát a fülemben dugó, a szememen úszószemüveg amin nem látok át, durván másfél kilométer még hátravan és én már a mezőny végén voltam. A rajtnál átélt extázis hirtelen kőkemény anyázásba fordult.

A kezdeti nehézségeken átlendülve végül ultra gyenge 54 perces idővel másztam ki a vízből, de az ott nekem olyan érzés volt, mintha olimpiát nyertem volna. Íme egy kép ami közvetlen azután készült, hogy kitántorogtam a tóból. Az, hogy rövidgatyában úsztam már csak hab a tortán:)

Peti szerencsére jó úszó, így tudott valamennyit javítani az általam alaposan lerontott időnkből. 46 perc alatt végzett a körével. Itt veti magát épp a hullámok közé:

Amíg ő úszott, nyújtottam egyet, átöltöztem bringás cuccba és vártam a depóban. Peti megjött, a váltás gördülékenyen ment, én pedig megkezdtem a 180 km kerékpározásból törleszteni a kilométereket.

Kerékpár

Mire kiértem az országútra irgalmatlan meleg volt. A hosszú távú bringázáshoz hozzá vagyok szokva, ezt a részét már kimondottan élveztem a versenynek. A legelső vasúti átjárónál egyből kifogtam a piros lámpát. Elég sokat álltunk, közben az autók is rendesen feltorlódtak. A versenybírók felírták a rajtszámokat, és az elvesztegetett időt jóváírták a verseny végén.

Gyönyörű helyeken tekertünk, az Ágneslaki Arborétumhoz fogható szépségű hely nem sok van Magyarországon. Az útra helyenként biztató feliratokat festettek fel lelkes szurkolók. A “buzi aki itt lassít” például kimondottan motiválóan hatott az emelkedőn.

Nagyjából 50km-nél jártam amikor elfogyott a müzlim, de tudtam, hogy lesz nemsokára egy frissítőpont. El is értem hamarosan, azonban se energiaszelet, se banán, se iso, se víz, semmi nem volt már. Extrém ritka esetben fordul elő ilyen a versenyeken, egy félmaratonnál nem is nagyon érdekelne, de egy egész napos hosszútávú triatlon versenyen azért nem számítottam ilyesmire. Mire elértem a következő frissítőpontot totál ki voltam. Benyomtam két banánt, telepakoltam a zsebem energiaszelettel, és kicseréltem mindkét kulacsomat.

A bringából végül 110 km-t vittem el, utána váltottunk. Az átlagom valahol 26 és 27km/h között volt. Endomondo-val is mértem, de a csiphez képest nem tűnik valami pontosnak:

Petinek két 35 km-es kör maradt amit igencsak jó sebességgel teljesített. A 20 km-es checkpoint-nál még mindig 30km/h felett volt az átlaga.

Váltás után a bringámat megint nem tudtam hova tenni. Jobb híján ismét tologattam magammal a tömegben. Be akartam tolni a depóba, de oda csak az utolsó ember viheti be a csapatból. Megkértem Mónit, hogy figyeljen egy kicsit a gépre aztán bementem a strandra. Zuhanyoztam, ettem egy gyrost, majd leültem a lelátóra és vártam, hogy Peti beérjen.

Időközben hatalmas felhők kezdtek gyülekezni, óriási vihar volt kilátásban. Kissé apokaliptikus lett a hangulat, percekig úgy nézett ki el fogja mosni a versenyt az eső. De aztán csodával határos módon elkerülte a vihar Nagyatádot, és valami egészen különlegesen jó idő lett a futásra. Picit felhős, picit napos, picit szeles, ami a 40 fokos kánikula után üdítően kellemes volt.

Peti megérkezett a második köréről, depózás után 8 óra 23 percnél tartott az összesített időnk. Megkezdtem a futás első körét.

Futás

A lábaim teljesen lemerevedtek a hosszas ülésben, emiatt kicsit nyögvenyelősen indult a futás. Az első 10 km-en majdnem végig sikerült 6 perc alatt tartani a kilométereket. 10 és 20 km között már nagyon kezdtem fáradni, innentől jóval lassabb voltam.

A grafikonon látszik, hogy a huszadik kilométer volt a leggyengébb. Itt vártam be Farkas Petit, aki már igencsak nyúzott állapotban rótta a köröket. A frissítőpontnál teletömtük magunkat dinnyével, aztán szép csendben együtt szenvedtük tovább a kilométereket. Ekkortájt készült az alábbi kép. Próbáltam úgy tenni, mintha baromira élvezném a futást, Peti arckifejezése azonban mindent elárul az állapotunkról.

Nagyjából a harmadik körnél jártam amikor Móni közölte, hogy Sz. Peti lába (ismeretlen és a mai napig tisztázatlan körülmények között) megsérült bringázás közben, így nem fog tudni futni. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy a teljes maratont egyedül kell végigfutnom, de szerencsére az ötödik kör után leváltottak. Móni besegített két körrel és Peti is futott egyet sántítva. Együttes erővel összehoztunk egy 4 órás maratont ami szerintem egyáltalán nem rossz az adott körülmények között.

Az időnk a célban 12 óra 44 perc volt, amiből 4 percet jóváírtak, így végül 12 óra 40 perc lett a hivatalos időeredményünk.

Farkas Úr is kiválóan szerepelt egyéniben, várjuk az ő beszámolóját is Nagyatádról!

Miután mindannyian beértünk, mindkét Peti kidepózta a bringáját. Visszamentünk a kocsihoz ahol újabb fél órás szenvedés következett a bringatartóval. Itt már kevésbé volt vicces a dolog, mert vaksötét volt, és remegett a lábunk a fáradtságtól. Egy mini zseblámpa fényénél próbáltuk a 10-es anyát meghúzni, illetve a gumipókokat megfelelően rögzíteni. Megfogadtuk, hogy, ha még egyszer olyan versenyre megyünk ahova három bringát kell vinni, akkor mindenképpen szerzünk még egy Thule kerékpártartót, ezt a hulladékot pedig kivágjuk a szemétbe.

A szerelést követően közelebb álltunk a versenyközponthoz majd visszamentünk enni. Az indulóknak járt egy adag választható kaja amit elég gyorsan betermeltünk, mert közben elkezdett csöpögni az eső. Mire visszaértünk a kocsihoz már nagyon esett, Csurgó felé tartva pedig már hatalmas vihar volt. Szerencsére rövid időn belül elcsendesedett, vagy az is lehet, hogy csak kigurultunk a felhők alól, mindenesetre a kollégiumhoz érve teljesen elállt.

Az alvással egyikünknek sem volt gondja éjszaka 🙂 Reggel összepakoltunk és visszamentünk Nagyatádra a díjátadóra. A csarnokban bazi meleg volt, és egy idő után alig volt levegő. Három órát ültünk ott, ami számomra végevárhatatlanul hosszúnak tűnt. Mindenesetre megérte ottmaradni, mert F.Petit kihúzták a legvégén, és nyert egyéves ingyenes nevezést a BSI összes versenyére. Kifelé jövet, a csarnok előtti lépcsőn megkértünk valakit, hogy készítsen rólunk egy csapatképet. A srác sajnos nem állt a helyzet magaslatán, a képek nem sikerültek.

Végezetül rengeteg pozitív élménnyel gazdagodva elhagytuk Nagyatádot, majd hazafelé Siófokon a csapatképet is bepótoltuk 🙂

Összességében egy nagyon jó hangulatú, jól szervezett versenynek mondanám a nagyatádi ExtremeMan-t. A pálya tökéletes, az önkéntesek minden ponton lelkesek és segítőkészek voltak, a dinnyés frissítőért pedig külön pluszpont jár a részemről. Egyetlen negatívumként a kifosztott frissítőpontot említeném meg amiről fentebb is írtam, de ezen már túltettem magam 🙂

Biztos, hogy még jövünk ide!

Galéria