A Dunakanyar félmaraton volt idén az első futás amin részt vettünk. Még tavaly beneveztünk, annyira korán, hogy el is felejtettem és közben neveztem a Velencei-tó körre ami szintén április második napján került megrendezésre. A tó kört végül meghagytam Petiéknek, mi pedig Nagymarost vettük célba.
Kora tavaszi idő volt, napsütés hatalmas széllel. Ez némileg megkeserítette a rajt előtti nagyjából 1 órát. Alig vártam, hogy végre mozoghassak. A speaker eleresztett pár gyanús megjegyzést valami emelkedőről, de próbáltam nem tudomást venni róla. Futni se nagyon volt kedvem, nemhogy ahhoz ami később következett.
A rajtot pontosan lőtték el. Kényelmes, kocogós tempóban vágtam neki a 21 km-nek. Egész jól ment ahhoz képest, hogy előtte alig futottam párszor. Aztán a táv kb. felénél, Zebegénynél értünk a korábban említett emelkedőhöz. Talán nem is az emelkedő a helyes kifejezés, inkább a hegyet használnám rá. Olyan meredek volt, hogy gyalog is húzós volt feljutni a tetejére. Felérve persze másképp láttam a dolgokat, a Dunakanyar látványa kárpótolt mindenért.
A hegy tetején volt a fordító, utána ugyanazon az úton kellett leereszkedni ahol felfelé is jöttünk. A térdemnek nem volt túl kellemes. Mikor végre leértem és a macskaköves szakaszon is túl voltam, kicsit még futottunk Szob felé, és hamarosan elértük a fordítót. Innen visszafelé ugyanaz az útvonal mint idefelé.
A cél előtt pár száz méterrel megpillantottam Ágit amint a 12 km-es távot éppen kivégezni készül. Neki később volt a rajtja, így pont egyszerre érkeztünk a célba.
A tavalyi Panorámafutáshoz hasonlóan ez a verseny is nagyon színvonalara sikerült. Gyönyörű útvonal, jó hangulat, chip-es időmérés, sok frissítőpont, ingyenesen letölthető fotók és minőségi befutóérem. Nagyjából ennyit kell tudnia egy versenynek ahhoz, hogy legközelebb is nevezzenek az emberek. A Panorámafutás és a Dunakanyar félmaraton pedig tudja ezeket.
