Olvasgatom Farkas Úr tavalyi beszámolóját a Hortobágy félmaratonról és azon töprengek, hogy vajon idén is hasonlóan pozitív gondolatokat fogalmazna e meg a versenyről, ha írnia kéne róla? Erős a gyanúm, hogy nem így lenne, ezért inkább magamhoz ragadom az írás jogát és elmesélem az eddigi legizzasztóbb félmaratonunk történetét.

Akik ismernek, tudják, hogy sosem szoktam káromkodni (sic!), de most kivételt teszek és kimondom nyíltan: kibaszott meleg volt, legalább 10 fokkal melegebb, mint tavaly. Amikor leértünk a pusztaság közepére, 39 fokot mutatott a hőmérő, ami a nap folyamán még ennél is feljebb kúszott. De megnyugtattak, hogy ez csak a második legmelegebb Hortobágy félmaraton, ennél volt már melegebb is egy korábbi alkalommal. Éljen!

Hatodmaraton

Ági és Móni a 7 km-es távra neveztek. Peti kitalálta, hogy nekünk is kéne, és akkor ő majd robbant egy brutális 7 km-t bemelegítésnek, aztán a félmaraton már csak levezetés lesz. Nyilván nem akartam kimaradni a jóból, úgyhogy kapásból beneveztem a hatodmaratonra. Viszont én Ági tempójához igazodva futottam, mert éreztem, hogy sok lesz az a 28 km ekkora hőségben.

Ellőtték a 7 km-es rajtot. Peti és Móni kilőttek, mint két rakéta, mi pedig hátul szép lassú, de egyenletes tempóban kocogtunk Ágival. Kegyetlen meleg volt, perzselt a nap. Az első fél kilométer még eseménydús, mert vannak szurkolók, még lát néhány lovat az ember, de utána már csak pusztaság amerre a szem ellát.

Általában nem szokott bajom lenni a meleggel, de ilyen extrém hőségben még sosem futottam. Már az első körnél éreztem, hogy hosszú lesz a nap. Ági szerencsére jól bírta, azt hittem több gondja lesz a távval. Lassan de biztosan róttuk a kilométereket frissítőponttól frissítőpontig. Ez a futás arról szólt, hogy kibírd a következő oázisig a sivatagban. A frissítőpont ebben az esetben elég félrevezető megnevezés, mert a poharakban felforrósodott víz aligha frissíti fel az embert 🙂

Sehol sem voltunk még a fordítótól amikor láttuk Mónit szembe robogni. Nagyon a mezőny elején volt. Készítettem is róla egy fotót hirtelen:

Lassan elfogytak a kilométerek. Kerek 1 óra alatt értünk célba Ágival.

Peti 34 perces időt robbantott, Móni pedig a 39 perces idejével a dobogó harmadik fokára állhatott a női versenyzők között. Kiváló teljesítmény, ezúton is gratulálunk hozzá!

Íme a hatodmaratonunk eredményei:

Félmaraton

Hiába a rövidtáv és lassú tempó, a hőség teljesen kikészített. Peti ráadásul izomból tolta, úgyhogy ő már duplán szarul volt a félmaraton rajtja előtt. Lecseréltem a chipet + rajtszámot, aztán magamra öntöttem egy üveg vizet. Időközben Gábor is megérkezett, szintén 21 km-es nevezéssel. Ő sem tűnt valami lelkesnek…

Na szóval nem voltunk túl jó bőrben, de valahogy összeszedtük magunkat a rajtig, és mosolyogva megkezdtük a 3×7 km-es etapot.

5 km-ig bírtuk komolyabb nyavalygás nélkül, onnantól megállás nélkül anyáztunk. Peti sokkal szarabbul volt, mint én. Az első kör után vaskos tanakodás következett, hogy mi legyen. Feladjuk a retekbe, vagy toljuk tovább? Közben elsétáltunk a fotós előtt, én meg igyekeztem úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Vicces, mert tavaly Nagyatádon is készült egy nagyon hasonló kép rólunk. Ott is szarul voltunk mind a ketten, de én próbáltam ennek a lehető legkisebb látszatát kelteni.

Sétáltunk még pár száz métert játszadozva a feladás gondolatával. Peti nagyon nem volt toppon, azt hittem tényleg fel fogja adni. Kiállt pisálni, aztán mondta, hogy húzzak a francba, majd jön. Ez a kis intermezzo közel 9 percet vett igénybe, ami a leggyengébb kilométert eredményezte a 21 km alatt. Na nem mintha a többi kilométer olyan jól sikerült volna…

Nem bírtam mit kezdeni a meleggel. Öntöttem magamra a vizet minden frissítőpontnál, de semmit sem ért, mert olyan meleg volt, hogy csak a tea filter hiányzott belőle. Egy idő után a pólómat is levettem, ami legalább 10 másodpercig enyhülés illúzióját keltette, utána minden ugyanolyan volt, mint pólóban. Arra azért figyeltem, hogy a rajtszámom ilyenkor is látható legyen 🙂

Kerestem Petit a fordítók után, de sehol sem láttam, pedig biztos voltam benne, hogy nem adta fel. A második kör végén találkoztam Ágival és Mónival. Az itt készült fotókon elég jól látszik az állapotom.

Ahogy elindultam a harmadik körre, összefutottam Gáborral, aki a pálya szélén állt. Neki volt esze és egy kör után kiállt. Nekem még hátra volt 7 km.

A harmadik kör már pokoli szenvedés volt. Perceket álltam a frissítőknél, képtelen voltam továbbmenni. Az egyik vödörben találtam friss vizet amit nemrég hoztak. Az sem volt hideg, de legalább nem volt forró, csak langyos. A második frissítő után szembe találkoztam Kocsis Árpáddal aki bicikliről mosolyogva bíztatott, hogy nem sok van már hátra. Az a nem sok, még legalább 3 km, ami ott a végtelen pusztában lehetetlen küldetésnek látszott.

Az utolsó kilométerre összeszedtem magam és sikerült egy 6 perchez közeli időt összehozni ami a korábbi 7-8 perces átlagokhoz képest marha gyorsnak tűnt. Végül 2 óra 25 perces idővel értem célba, ami életem leggyengébb félmaratoni ideje.

Magamba döntöttem minden folyadékot ami a befutócsomaghoz járt. Szerencsére készültek a szervezők, és hűtőből adták a vizet és az alkoholmentes sört.

Időközben Farkas Úr is megérkezett, 2 óra 40 perces álomidővel 🙂 Azt hiszem neki sem fog felkerülni a dicsőségfalára ez az eredmény 🙂

Konklúzió

Alapjáraton is nehéz verseny a Hortobágy félmaraton, de ilyen iszonyatos hőségben egyszerűen gyilkos a pálya. Gödrös, kátyús (néhol lószaros) az útvonal, hatalmas a por és sehol sincs árnyék. Mégis van benne valami amitől szerethető az egész. Én biztos, hogy szeretnék jövőre is jönni, de abban most nem vagyok egészen biztos, hogy erről Peti is hasonlóan vélekedik 😀

És akkor most halljuk Farkas Úr véleményét!

Életem egyik legnehezebb versenye volt!

Kis híján feladtam!

Csak összehasonlításképp: a tavalyi Ironmanemen jobb félmaratoni időket (2 ó 18 p. és 2 ó 29 p.) produkáltam, mint itt…

A probléma három dologból következett:

  1. 7 km-es előverseny feszített tempóban
  2. A göröngyös talaj kikészítette a lábamat –> fájdalom, kisebb sérülés
  3. Elviselhetetlen hőség

Ez a 3 komponens így együtt már sok volt, túl sok.

Mikor profi triatlonosok szenvednek, sétálnak a pályán, na az azért jól tükrözi eme verseny nehézségeit.

Séta közben mondtam is a mellém kerülő két csajnak, hogy ez bizony nehezebb volt, mint bármelyik Ironmanem! Nem akarták elhinni. Pedig így volt. Le a kalappal mindenki előtt, aki végigszenvedte a távot. Az időeredményemet nézve elmondható, hogy nekem ez inkább volt egyfajta kegyetlen teljesítménytúra, mintsem egy jófajta futóverseny.

Ja és a Tominak üzenem, hogy jövőre biztosan nem jövök!

Galéria