“Három dolgot véssen az eszébe, útravalóként kapja öregkorára. Sose mondjon nemet, ha vécét lát! Sose hagyjon ki egy merevedést, és sose bízzon egy fingban!” – Bakancslista. Hát én ezt bővítem egy ponttal, nem öregkorunkra, csak úgy általában, versenyekhez: Sose hagyj ki frissítőállomást! Ennek szellemében telt számomra a PannonHajsza 2015.
Tavaly ősz környékén fejembe vettem, hogy márpedig én akadályfutó versenyeken akarok indulni. Csak, mert tetszik. Az elhatározást egy laza felkészülés követte, majd pár hónap múlva, áprilisban el is indultam életem első versenyén, a visegrádi Spartan Race-en. Már korábban leírtam az ottani szenvedéseimet, így ezt nem teszem meg még egyszer.
Az a versenyem nem sikerült túl fényesen, sok dolgot megfogadtam közben, és pár dolgot át is szerveztem azóta. Többek között beneveztem majdnem az összes akadályfutásra, ami az országban kerül megrendezésre idén nyáron (és amikről tudomásom van). Ezek között volt a PannonHajsza is, amit Pannonhalmán rendeztek meg 2016 május 22-én.
Mivel a Spartan óta nem sok idő telt el, ezért számottevő javulásról nem tudok beszámolni az eredményemet illetően, ráadásul még meg is leptek azzal, hogy a terep jóval hosszabb volt, mint amire számítottam, és mint amit valaha futottam. A 7 km pluszos út végül addig tekergett a hegytetőn, míg 11,35 nem lett belőle, 385 m szintkülönbséggel. Mindezt egy remek nyári időjárással, ugyanis hétvégére megkaptuk a perzselő napot, és legalább 30 fokot.
Verseny előtt
Kellemes meglepetés volt, hogy nem voltak sokan a versenyen. Ez lenne az ideális tömeg minden rendezvényen, kényelmes volt a rajt, a wc-k is bővel elbírták a tömeget, sehol nem kellett sorban állni. Verseny közben is nagyon sokszor, hosszú szakaszokon haladtam egyedül. Volt olyan rajt, ahol kb 25 indulót számoltam, de az enyémben se voltak többen 50-nél. Egy gyors közös bemelegítés után 12:00-kor el is indult a futamom.
Ezekben a versenyekben az a jó, hogy sosem tudod előre, hogy mekkora lesz a táv, milyen lesz a terep, és milyen akadályok lesznek. Ha tudnám, egészen biztosan el sem indultam volna ezen. Szerencsére a futást jobban bírtam most, egészen addig, amíg meg nem érkeztünk az első szar részhez, ahol a tűző napsütésben kellett felmászni egy kis dombon, száraz, porló talajon, sok szúrós gyom között. Itt az első gondolatom az volt, hogy mégis kellett volna hoznom vizet. A múltkor a hideg párás idő miatt szomjúságot szinte egyáltalán nem éreztem, viszont ott a végén nagyon éhes voltam már, így most magammal hoztam egy Aptonia banános energiaszeletet a biztonság kedvéért. De itt a meleg miatt mindjárt más volt a helyzet.
Az még egy lényeges különbség a Spartanhoz képest, hogy itt nem mindenhol volt büntetőfeladat. Valahol elég volt csak egy kis kerülő kört futni, és úgy lehetett folytatni a futást. Ahol volt büntető, ott pedig 20 db burpee volt, és közben egy alacsonyan kifeszített szalagot kellett átugrálni jobbra-balra.
Akadályok
Rövid kis dombmászás után megérkeztünk az első akadályhoz, ami íjászat volt. Egy bakra felülve kellett eltalálni egy frizbee nagyságú korongot, ami a földre volt fektetve. 3 lövésből legalább egynek kellett betalálnia. Én életemben egyszer fogtam íjat, azt 11 évvel ezelőtt, és 2 lövés után rájöttem, hogy ez nem az én sportom. Most sem sikerült a 3 lövéssel annyit fejlődnöm, hogy ez sikerüljön, így az alkaromra frissen szerzett véraláfutással leszálltam burpee-zni.
Annyira hosszú volt az út, és annyira kanyargott, hogy nem emlékszem az akadályok pontos sorrendjére. A teljesség igénye nélkül, amik voltak: rönkcipelés, az erdőben kifeszített kötél-létra, csak fel kellett mászni, meg le. Utána egy memória teszt, ahol a helyszínhez kötődő évszámok közül kellett megjegyezni 3-ból 2-t, és megnevezni hozzá az eseményt. Volt egy nagyon durva, függőleges dombfal, ahol egy vékony hegymászókötelet fogva kellett leereszkedni 4-5 métert, de a kötél csak domb a feléig ért, onnan már a lejtősebb részen gatyafékkel kellett az aljára érkezni még 4-5 métert.
Ahol kicsit civilizáltabb részre érkeztünk, volt dobócsillaggal célba dobás, egyensúlyozás egy vékony palánkon, ezek mind sikerültek. A városi téren volt gólyaláb, amit úgy sajnálok, hogy nem sikerült, mert már a fordítón átértem, és a visszaút felénél kifordult a lábam alól a cucc, mert magasan fogtam, pedig a technika megvolt. Kellett lőni csúzlival is, műanyag golyókkal eltalálni egy palackot, 3-ból 1-nek kellett találnia, de sajnos ez nem sikerült, úgyhogy burpeeztem.
Útvonal
Ami nekem baromira tetszett, hogy levezetett az út egy borospincébe, ahol kukksötét volt. Bementünk a tűző napról, és semmit sem láttam 😀 Úgyhogy csak az előttem lévő ember fejbúbját követtem, azt nagyjából ki lehetett venni, de a talajon semmit. Kellemes hűvös volt ez a pár perc, amit itt lent töltöttünk, majd itt meg is érkeztünk az első frissítő állomáshoz, ahol rögtön leküldtem 4 dl vizet, azok után, hogy a pince előtt volt egy utcai kút is, ahol szintén ennyit már bevedeltem. Hiába megfogadtam a Spartanon, hogy nem iszom sokat, itt most ennek nem lehetett ellenállni, de nem is nagyon éreztem meg végül ezt a mennyiséget.
Amikor a pincénél jártunk, felnéztem oda, ahonnan jöttünk, és megláttam az apátság tornyát. Arra gondoltam, hogy biztos elveszítettem a realitás-érzékemet, és nem vettem észre, hogy már a tövében jártunk, sőt, el is hagytuk. Örültem neki, hogy ezen túl vagyok, és innen már valószínűleg lefelé megyünk. Hát jó nagy naiv voltam 😀 Onnan még egy jó kis kerülő után TÉNYLEG felmentünk az apátsághoz, és onnan még sokkal messzebbre is, sokkal nagyobb emelkedőt is. De erről még később.
Visszakeveredtünk a szántóföldes részre. Itt volt egy kis vizesvödör cipelés, 3 méteres falon átmászás, majd észrevettem, hogy egy lány a másik irányból jön vissza. Azt hittem, eltévedt, de látom, hogy a frissítőállomásnál volt, amit kicsit hátrébb helyeztek el az úton. Óó, mondom én már nem megyek visszafelé, most már nem lehet sok hátra, már másfél órája jövök, szomjas se vagyok most éppen, úgyhogy mentem tovább. Kb 10 perc múlva összefutottam két emberrel, az egyik azt újságolta, hogy most járunk 5,7 km körül, a másik meg azt, hogy a barátai indultak a korábbi futamban, és 11 km körül mérték a végét. Mondom, micsoda?! 😀 Ez komoly? Még ugyanennyi hátra van? Mindjárt nem voltam olyan optimista…
Mélypont
Ez a tény innentől eléggé rányomta a bélyegét a hangulatomra. Ezután olyan rész jött, ahol nagyon sokáig mentem egyedül, sehol senki nem volt még a környékemen sem. Az út átvezetett egy szántóföldön, aztán sok erdei részen, ahol volt időm elmélkedni. Leginkább azon, hogy a hideg vagy a meleg idő a jobb-e ilyen versenyre. Arra jutottam, hogy inkább a meleg ezerszer jobb, de legközelebb nem indulok el legalább 2 liter víz nélkül, az tuti.
Már eléggé fogytán volt az energiám, úgyhogy sok unalmas kilométer megtétele után úgy gondoltam, ideje betolni az energiaszeletemet. Na hát ennél rosszabb ötletet nem tudok elképzelni így utólag. Az édes banános massza rátapadt a szájpadlásomra, és 3 harapás után majdnem ott fulladtam meg az erdőszéli kerülőn a susnyában. És ez így ment még legalább 2 km sétán keresztül, amiben benne volt egy sípályára felvezető, négykézláb porban mászós út is 😀 És a legrosszabb, hogy tudtam, hogy 2 frissítőállomás volt összesen, ebből az egyik a pince után, a másikat pedig kihagytam, én barom…
Ez volt számomra a verseny legnagyobb mélypontja. Ha itt lett volna gyors Exit lehetőség, akkor itt most azonnal kihasználtam volna, hogy eltűnjek a sípályás-szántóföldes vidéki pöcéből, de azonnal. De sajnos nem volt, úgyhogy meneteltem tovább. Még egy darabig gyalogoltam, és csodák csodájára belefutottam a frissítőállomásba, amit korábban kihagytam. Ugyanis okosan úgy tervezték ezt a részt, hogy kétszer is találkozni lehessen velük, egyszer egyik irányba, utána meg visszafelé. Olyan boldog voltam, hogy legalább 10 percig időztem náluk, megittam 6 dl vizet, megettem a maradék energiaszeletemet, és még vittem magammal plusz egy pohár vizet tartalékba. Kellett is a nafta, mert ezután jött a nagyon húzós rész, az arborétum, és benne sok szemét akadály.
Újabb akadályok
Elsőnek egy fellógatott gumiabroncson kellett átmászni, ez könnyen ment. Utána megérkeztünk a kötélmászáshoz. 4-5 méteres kötél lehetett, alatta semmi tompítás, szóval ezt egyben le kell nyomni. Hálistennek a kötélmászó technikám jó volt, úgyhogy ez is simán ment. Eszembe jutott Visegrád, a hülye vizes, csúszós köteleivel…
A következő akadály a maga nemes egyszerűségével kifogott rajtam. Vagyis megcsináltam, de taccsra tettem magam, hogy a végére érjek, mert rosszul kezdtem neki. Egy gumival bevont láncon kellett “átlajhározni”, kézzel-lábbal felkapaszkodva, és úgy átküzdeni magam a túloldalra. Hát ezt sikerült balfasz módon lábbal előre csinálni. Na ÍGY nem kéne. Szóval ezt elrontottam, ugyanis alig bírtam magam tolni előre a kötélen, nem volt hova fogni a kezemmel, útban volt a lábam. Az utolsó húzásoknál ráadásul emelkedik, így a lábam feljebb volt, mint a fejem. Görcsbe állt a bicepszem is, és a lábam is. Végül megcsináltam, de innentől fogva végigkísért a gyötrelmes vádligörcs, ami elöl is és hátul is húzta a lábam, úgyhogy kifeszíteni se nagyon lehetett 😀
Ennek ellenére, büszke vagyok magamra, mert az 5 db rövid kötélen való átlengést elég jól megcsináltam a kötélmászós lábkulcsos technikával, így burpeeznem itt sem kellett, mehettünk tovább. Tamás annyit várt rám a célnál, hogy elindult visszafelé az úton, és itt találkoztunk, szóval innen már exkluzív fotók is készültek rólam 😀 És nem nyugtatott meg, mert azt mondta, még rengeteg van hátra. Innen már csak fél lábon bicegve bírtam menni, meg meséltem az addigi élményeimet is, szóval szerintem ez az utolsó 1 km kb 25 percbe telt.
A célban
Megmásztunk még egy meredek dombot, megkerültük a fákat, és onnan már csak a finish lett volna hátra az O-U-T akadállyal, de ahogy felugrottam a 160 cm magas falra, az ugrás berándította a vádlimat, és ott a falon támaszkodva, lógva elkezdtem ordítani tőle. Nem bírtam átemelni a lábam, teljesen behúzta a görcs. Úgyhogy szégyenszemre visszaengedtem magam, és megkerültem a falat.
A maradék kettőn még átvergődtem magam, az “alatta” és “keresztül” az könnyen ment még így is. Ez volt nekem a vége, innentől fél lábon ugrálva bebicegtem a célba, 2 óra 57 perces idővel, ahol a nyakamba akasztották a jól megérdemelt érmemet, megkaptam a pólót, és amit ilyenkor a legjobban várok: a banánomat 🙂
Konklúziók a verseny után
- Attól, mert magyar verseny, kevés résztvevővel, még ne becsüljük alá, elég keményre sikerült. Imádtam az akadályokat, kivétel nélkül, mindegyik nagyon tetszett. A terep nagyon rohadék volt.
- Beneveztem a Lobad Race Trial-ra is, Szlovákiába, de ezek után a görcsök után úgy döntöttem, kihagyom, mert nem tudnék ilyen lábbal hazavezetni.
- A verseny után hallottam, hogy Peter Ziska valahol azt nyilatkozta, hogy a Spartan Race 80%-a a futáson múlik. Miért nem előbb olvastam ezt? 😀
- Tényleg el kéne kezdeni futni, mert azóta sem futottam semmit.
- Szigorúan csak vízzel, energiaszelettel indulok legközelebb, legalábbis ilyen melegben biztosan.
- A kezdeti kudarcok után sem fogom abbahagyni, fogjuk fel ezt egy ultrakemény edzésnek, és legközelebb megmérettetem magam a Halmi Hajszán, utána pedig augusztusban az Őrültfutáson 🙂
PannonHajsza 2015 galéria
