Valamikor 2015 őszén hallottam először a Spartan Race-ről a konditeremben, és felkeltette a kíváncsiságomat, mert gyakorlatilag bármi, ahol versengeni lehet magammal, általában érdekelni szokott. Kicsit bővebben is utána olvastam a dolgoknak, és egyből tudtam, hogy imádni fogom a sárban hempergést, így nem volt kérdés számomra, hogy az áprilisi magyarországi versenyen részt fogok venni. Szerettem volna csapattal menni, úgyhogy facebook-on kiírtam egy bejegyzést, amire az egyik edző, akihez csoportos órára járok, rá is harapott, és javasolta, hogy csináljunk csapatot a konditermi emberekből szerveződve. Ennek az lett az eredménye, hogy 18 emberes kis társaság gyűlt össze áprilisra. Mekkora buli lesz, gondoltam 🙂

Edzettség szempontjából közepesnek mondom magam, jelenleg 9 hónapja edzek intenzívebben. Bár régen is sportolgattam, de sosem kitartóan. 1 év itt, kis szünet, majd 1 év ott… inkább ilyen sportos “fejezetek” voltak az életemben, amit aztán mindig egy hosszabb tespedés szakított meg. Az elmúlt 9 hónapban érzem azt, hogy megtaláltam a nekem való edzésformát, az erre alkalmas konditeremben, és most szívesen járok minden alkalommal. Régen ez nem mindig volt így, vagy ha igen, annak mindig pénzügyi okok vetettek véget. Most megfogadtam, hogy inkább eszem kenyeret és vizet, de a kondibérletet akkor is megveszem minden hónapban.

Most, hogy túl vagyok a versenyen, úgy gondolom, hogy a felkészülést nem vettem eléggé komolyan. Heti 3x jártam erőnléti edzésre, ami két funkcionális köredzést, egy BodyXpert órát (bootcamp jellegű funkcionális edzés) foglalt magába, és a köredzések után alkalmanként heti 1-2x súlyzós edzést csináltam. Sajnos a futást nagyon elhanyagoltam, azt gondoltam, hogy a heti 3 edzés elég lesz, de csalódnom kellett. A futás sosem tartozott a kedvenceim közé, mert nem bírja a lábam. Az első kilométer után zsibbadni kezd a lábszáram eleje, alig bírom emelni a lábfejem és hamar lefáradnak az izmaim. Ezért sosem erőltettem igazán, nagyjából a havi 1 futóedzés (4-5 km körüli távval, lassú, kocogó tempóval) már soknak mondható nálam, de volt időszak, amikor egyáltalán nem futottam fél éven keresztül, csak a teremben lévő edzéseket csináltam.

Így vágtam neki életem első Spartan Race versenyének 2016 április 9-én, Visegrádon.

A távról nem tudtunk sokat, csak annyit, hogy 5 és 13 km között lesz. Végül 8,5 km lett a vége, 380 m körüli szintkülönbséggel. Azt tudtam, hogy a futás nem fog jól menni, de lelombozó volt számomra, hogy már az első kilométer után beütött a lábzsibbadás, és a szokásos problémám, hogy alig bírtam vonszolni a lábfejemet. Jócskán bele kellett sétálnom, pedig még ki sem értünk a faluból… Elkeserítő érzés volt. Az első pár akadály könnyű volt. O-U-T, ez gyerekjáték, palánkok alatt, fölött mászkálni, a sáros árokból kimászás is laza dolog volt. A 6ft falat (180 cm magas deszkafal) úgy átugrottam, hogy meg sem éreztem. Ettől kicsit erőre kaptam, és lendületet adott. A kanyarban a memóriatesztre csak egy pillantást vetettem, és már mentem is tovább. Könnyen megjegyezhető volt, Lehel5612. A hegyen felfelé végig ezt mantráztam. Még jó, hogy ezzel elfoglaltam magam, mert ahogy elindultunk felfelé, csúnya gondolataim támadtak. Leginkább anyázás, a futás utálata, és a konditermi súlyzózás imádata körüli gondolatok. Azt is megfogadtam, hogy soha többet ilyen baromságra nem jövök el, pedig ott még csak nagyjából 2 km volt mögöttem. Ezután sok-sok felfelé caplatás következett, én pedig elvesztettem a reményemet, hogy végigcsinálom ezt a versenyt. A lábam nehéz volt, mint a kő, alig bírtam hajlítani a bokám. Út közben találtam egy hegyi padot, erősen gondolkodtam, hogy leüljek-e. De végül mentem tovább. Nincs értelme vesztegetni az időt. Haladjunk.

Gyanúsan sok kilométer megtétele után végre felértünk a csúcs környékére, a parkolóba. Frissítőállomás. Szuper! Ittam egy kis vizet. Sajnos túl sokat, így később még ez is csak hozzáadott a nyomoromhoz, hogy lötyögő hassal kellett tovább menetelnem a hegyen. Ha volt elkövethető amatőr hiba, akkor szerintem azt mind elkövettem ezen a versenyen. A térkép szerint itt jártunk 3 km-nél. Őszintén szólva, ekkor azt hittem, hogy az én tempómmal nagyjából 1 km-en lehetek túl, maximum kettőn. Gyötrelmes volt felfelé.

Ezután jött a csúcs. Az első nagyobb akadály. Ahogy kiértem egy tisztásra, felnéztem jobbra, és mesébe illő, döbbenetes látvány fogadott. A sípálya tetején, nagyjából 20 méteres belátható szakaszon egy rakás ember mászott meredeken felfelé. Eltűntek a KÖDBEN, zsákkal a nyakukban, és a fordító után gatyaféken jöttek visszafelé. A köd eléggé misztikussá tette, mintha egy filmből vágták volna ki. Az, hogy szinte síri csend volt, pedig legalább 100 ember mászott már a hegyen, csak még elképesztőbbé tette a jelenetet.  Alig láttam, hogy hol a teteje. Na, gondoltam, ha eddig nem volt vádligörcsöm, majd most… Lányoknak szerencsére csak 10 kg körüli zsákot kellett cipelni, így ez meg se kottyant. A cipőmmel is szerencsém volt. Egy sokak által ajánlott darabot választottam, a Decathlon legolcsóbb terepfutó modelljét, ami kemény 6000 Ft-ba került, és az utolsó fillérig megérte, nagyon elégedett voltam vele. Felmásztam a sípályán, gatyaféken le, és jöhetett a következő. Az ‘A-cargo‘ nevű akadály egy kifeszített A-alakú háló volt, amin elég könnyű volt átmászni.

A pálya alján várt minket a 8ft wall (240 cm magas fal). Gondolkodás nélkül nekifutottam, de akkora volt a tömörülés a fal körül, hogy az utolsó lépésen véletlenül lelassítottam, elvesztettem a lendületemet, így csak ujjbeggyel értem el a fal tetejét. Lecsúsztam, felhorzsolva, odaverve a könyökömet. Eléggé lüktetett utána, nem voltam boldog. Újra próbálkoztam, de ahogy hátrébb mentem, folyton elém tolakodtak, és másztak az emberek. Láttam, hogy itt veszett ügy lesz nekifutásból mennem. Kis toporgást követően végül a csapattársaim is megérkeztek, akiket gyorsan meg is kértem, hogy tartsanak nekem is bakot. Itt jött az első nagy dilemmám, ugyanis ahogy a jobb lábammal próbáltam magam áthúzni a falon, berántotta a görcs a vádlimat. Választhattam, hogy visszaesek még mielőtt teljesen begörcsöl, vagy húzom magam tovább és átvergődök a falon, de akkor garantált a fájdalom. Inkább másztam gyorsan, hálistennek toltak is lentről. A fal túloldalára csak egy enyhe görccsel érkeztem, és utána sikerült gyorsan lenyújtani.

Szépen átsántikáltam a következő akadályra, ami egyből ott volt utána: Balance. Egyensúlyozni kellett egy kb. 3-4 méter hosszú, vékony, emelkedő gerendán. Az ilyennel sosem volt gondom, de eléggé nehezítette a dolgot, hogy hiába túrtam le a cipőm talpáról a sarat a gerenda szélén, így is tele volt ragadva sárral, fűvel, és ahogy a lécre léptem, mintha MBT cipő lett volna rajtam, annyira billegtem, nem volt egyenes a talpam. Nagyon nem akartam burpee-zni, úgyhogy erőt vettem magamon, és úgy, ahogy régen, szépen lassan, megfontoltan átsétáltam a gerendán. Sikerült.

Rögtön a következő akadálynál voltunk. Dárdadobás. Ezt rontják el legtöbben a versenyen, nagyjából 5-10% a teljesítési aránya, valahol ezt olvastam. Bizakodva, de felkészülve a burpee-re, beálltam a sorba. Eléggé elvette a kedvemet a több, mint 10 perces sorbaállás. Teljesen kihűltem, és elhatalmasodott rajtam az éhség, a szomjúság és a lábgörcs okozta fájdalom. Nem lenne szabad ennyit várni egy akadálynál. Amikor sorra kerültem, végignéztem minden lehetséges hibát: kiegyengettem az összecsavarodott kötelet a dárda végén, kiegyensúlyoztam a közepén, kicsit méregettem, és amikor a legjobbnak láttam, eldobtam. Nem talált. Mentem a 30 burpee-met lenyomni. Ezek után a csapattársaimmal egyáltalán nem találkoztam már a versenyen, ott hagytak. Később értek a dárdához, mint én, mégis előbb végeztek, aztán elkavarodtam tőlük. Egy idő után már nem is érdekelt, nem kerestem senkit, csak lefelé nézve haladtam, és próbáltam szedni az ólomsúlyú lábaimat. Szerencsére innen már lefelé futottunk. A hegyen lévő akadályokról nem mondok sokat, mert mind egyszerű volt. Szöges drót alatt mászás, rúd átugrás, memória visszahívás – mind könnyen ment.

Számomra újabb holtpont jött el azzal, amikor visszakerültünk a faluba. Az a rohadt falu. A térkép szerint itt jártunk 7 km-nél, de nem tudtam volna megmondani, hogy 4-et, vagy már 8-at futottam-e, annyira ki voltam. Az egész falut végigsétáltam. Közben jöttek a segítőkész emberek, akik megveregették a hátamat, hogy “gyerünk anya, ne add fel, ne állj meg, onnan már nagyon nehéz újra elindulni”. Ennek ellenére képtelen voltam egyben futni 30 méternél többet. A tüdőm bírta volna, de a lábam nem. A lábizmaim lángoltak, zsibbadtak, olyanok voltak, mint a beton.

Végül megérkeztünk a fordított falhoz. Ha itt nem álltam vagy 10 percet, akkor semmit. Tömörülés, nyomorgás, nem találtam fogást a falon, és kellett volna segítség, mert a vádlim is görcsre készen állt, éreztem, hogy baj lesz, ha nem tol át valaki. Az eredeti tervem az volt, hogy az oldalsó tartó fára lépve majd könnyen megmászom, de közölték az önkéntesek, hogy tilos oda lépni. Ez bukó. Végül jó pár perc várakozás után megkértem két szimpatikus fiatalembert, hogy tartsanak nekem bakot. Az ő segítségükkel sikerült felmásznom, át is lendültem, de ahogy beakasztottam a lábam, ismét a jobb vádlimat berántotta a görcs. Kínlódva csúsztam le a másik oldalon, és egy kis nyújtás után haladtam tovább.

Kitereltek minket a vízpartra. Kezdett egyre hidegebb lenni. Örültem neki, hogy eddig nem volt vizes akadály. Eplényben is hasonló hideg idő volt (ott önkéntes voltam fél évvel ezelőtt), talán még hidegebb is, és ott beterelték az embereket az első 2 km-en a vízbe, utána úgy futottak tovább. Nagyon örültem, hogy itt nem így volt. Dühösen vágtam az utat magamnak, csapkodtam ki magam elől a faágakat, és fortyogott a fejem, mert nagyon elegem volt abból, hogy ilyen rosszul megy. Éhes voltam, emiatt erőtlennek éreztem magam. Ekkor már nem ettem kb. 5 órája, és több, mint 2 órája voltam a pályán. Az előkészületekkor úgy gondoltam, hogy ilyen rövid távra nem kell magunkkal vinni semmit, és a csapatunk tapasztaltabb fele is ezt mondta. Viszont itt már ölni tudtam volna valami kajáért. A rendezvényközpont zenéje még mindig nagyon messziről szólt… Kb. 1 – 1,5 km még mindig hátra volt.

Megérkeztünk a genya részhez. Az út egy vízmosáson át vezetett, ami kb. hasig ért. Belegázoltam, és hááát… jeges volt 😀 Úgyhogy, mint a villám, kimásztam, és sietősebbre vettem a figurát. Itt már baromi morcos voltam, és csak a végére akartam érni, már nem érdekelt semmi.

Kis caplatás után végül megérkeztünk a sűrűjébe, a rendezvényközpont bejáratához, ahol az utolsó 6 akadály egymás után várt minket. Kezdve a monkey bar-A-val, ami egy háztető alakú mászóka, 5 fok fel, utána 5 fok le. Ezt az akadályt ilyen formában még sosem próbáltam. A teremben nekünk sima, egyenes monkey bar van, és azon elég jól végig tudok menni oda-vissza, kesztyűben, kesztyű nélkül, úgyhogy nagy reményekkel mentem neki. A második fokig fel tudtam mászni, viszont a kesztyűm vizes volt, elkezdett kicsúszni belőle a kezem. A harmadik fokról visszacsúsztam a másodikra, és ott megrekedtem. Ahogy lógtam ott, egyre inkább fogyott az erőm is… Képtelen voltam feljebb nyújtózni, féltem, hogy teljesen kicsúszik a kezem a kesztyűből, és a vállam se bírt már előrébb és még feljebb is lendíteni. Megelőzve a magasabbról lezúgást és esetleges bokasérülést, inkább leszálltam és mentem burpee-zni. Ez volt a második büntetőm.

Haladunk tovább. Jön a kedvencem, a dunk wall 🙂 Ettől az akadálytól annyira féltem, hogy le kell tennem a fejemet a sáros vízbe a palánk alá, hogy megnéztem róla egy csomó videót a verseny előtt. Napokig agyaltam rajta, többször is megpróbáltam átélni, milyen lehet. Kitapogatom, fújom a levegőt, és már megyek is át alatta. Hatásos volt a lelki tréning, mert lazán vettem a feladatot. Gondolkodnom se kellett sokat, csak átbújtam, és már másztam is ki. A víz sem volt hideg, az előttem áthaladó kb. 2000 ember felmelegítette 😀

Ezután jött az iszappakolás, vagyis az alacsony szögesdrót alatti kúszás a sárban. Amennyire jó volt ez, és poénos, legalább annyira fárasztó, és a végén nagyon sóderes volt az alja, így a könyökömet, térdemet itt végleg leamortizáltam.

Következő állomás, hogy rögtön lemoshassuk az iszapot, a kötélmászás volt. Belegázoltam a vízbe, megfogtam a kötelet, és arra gondoltam, hogy ez milyen jól ment eddig nekem a száraz edzéseken, ugyanúgy most is csak fogom, lábkulcs, menni fog ez. Felhúztam magam az első csomóig, ott megtámaszkodtam egy kicsit, és elkezdtem magam felhúzni karból, hogy a lábammal át tudjam kulcsolni a kötelet, és betámasszak. Erre, a sáros kötélen az a hülye bőrtenyerű kesztűm, sutty… lecsúszott. Seggre ültem a vízben. Nagyon ideges lettem, mert ez a második olyan akadály volt, ahol a körülmények áldozata lettem, és a teremben jól ment, itt meg nem sikerült. Azt mindenesetre megtanultam, hogy ezen a versenyen a kesztyű csak a palánkos, köves akadályoknál jó, minden másnál, ahol hosszan tartó fogás kell, ott hátráltat. Morogva kimásztam a gödörből, és mentem megcsinálni a 90. burpeemet. Azt hiszem, amikor a hajfonatom sáros vége belecsapott a szemembe és egyúttal a számba is, olyat káromkodtam, hogy öröm volt hallgatni. Főtt a fejem az idegességtől. Mentem tovább.

A zsákfelhúzásnál kicsit megkönnyebbültem, mert nem tudtam, milyen súlyra számítsak. Nagyon nem akartam többet büntetőzni, de szerencsére majdnem hanyatt estem a súllyal, ugyanis könnyebb volt, mint amire számítottam. Ez simán megvolt.

Ezután már csak két akadály választott el a finishtől, a multiring és a tűz. Előbbi, amiről olyan sok erős, magas, hosszúkarú pasas potyogott le… Akkor mit akarok én itt? Nincs más választás, meg kell próbálni. Lábujjhegyre álltam, hogy elérjem a rudat, amin végig kellett volna oldalazni, de ahogy feltoltam magam jobb lábról, a vádlimba belehasított a görcs. Gyorsan átadtam a helyem egy másik próbálkozónak, és kiültem egy kicsit nyújtani. Öt perc után visszamentem újrapróbálkozni, ezúttal bal lábról. Felálltam, és… görcs abban is. Hát ilyen nincs! Kiültem még 5 percre, nyújtottam azt is. Végül visszamentem harmadszor is, hogy megmentsem a becsületem, de egyszerűen nem tudtam lábujjhegyre állni, hogy elérjem a rudat, amin végig kellett volna menni. Csalódottan mentem a negyedik büntetőmre. Itt már csak 20-25 körül csináltam, egyszerűen nem ment több. Fájt a vádlim, kivolt a térdem, az éhségtől az ájulás kerülgetett. A banánomat akartam, meg a nápolyimat, és azt, hogy legyen már vége. Ellógtam az utolsó pár ugrást, és bicegve kisomfordáltam a burpee-zone-ból. Féltem, hogy ha még egyet ugrom, nem fogok tudni átugrani a tűzön a finishben, és az milyen égő már, hogy valaki az utolsó akadályba belezuhan, és széttúrja a tűzrakást? Semmiképp sem akartam így beégni (szó szerint), úgyhogy még 1-2 percnyi téblábolás után nekifutottam, és magam mögött tudtam végre ezt az egészet.

2 óra 52 perces idővel zártam ezt a rémálmot. Selejtes idő. A csapattársaim 2 óra 40 perc alatt végeztek, szóval amíg én a vádligörcsömmel szenvedtem a rúd előtt, ők valamikor akkor érhettek utol, és jól átugrották a tüzet nélkülem, 10-en összeölelkezve. Ez csak hozzásegített a még nyomorultabb érzéshez 😀

Amiket a verseny alatt és után éreztem:

  1. Utálok futni, de ha akarok még ilyen versenyre jönni, akkor erősen edzeni kell arra is.
  2. Miért is akarnék még egyszer ilyen hülyeségre jönni?!
  3. Maradok inkább a súlyzózásnál, ahhoz csak egy helyben kell állni. Szeretem a súlyzókat.
  4. Végül is tetszett a verseny, majd edzek még, és az idő amúgy is megszépíti az emlékeket…

A verseny utáni változtatások az életemben:

  1. Beiktatok heti 1 futóedzést, ahol eleinte inkább csak gyorsgyaloglás jellegű kocogást végzek, és megpróbálok rágyúrni a távra, majd ha már nem fáj a lábam annyira, akkor megpróbálok egy kis tempót is belevinni.
  2. Kevesebb szemét kaját eszem, mert a versenyes fotókon az is szembeötlő volt, hogy mennyire meghíztam az elmúlt 3-4 évben. Ezt sem volt jó látni.
  3. Nem fogom erőltetni a hét közepén lévő edzést. Nagyon alkalmatlan időben van, ráadásul túl későn, két erősebb edzésnapom között. Inkább pihenek ezen a napon, és így biztosan nem lógom el a futást, arra hivatkozva, hogy már edzettem 3x a héten.
  4. Többet kell edzenem lábra, mert azoknál az akadályoknál, ahol a kar volt fontos, ott egész jól bírtam mindent. Viszont a láb kritikus volt.
  5. Magam intézem az edzéseimet, nem hagyatkozom másra. Én tudom, hogy mivel tudok jól felkészülni, miben vagyok lemaradva, mire kell még erősítenem, és mi az, ami nem tesz jót nekem. Szerencsére az a típus vagyok, aki motiválja magát, nem szorulok a csapat húzóerejére (vagy ha épp nincs motivációm, akkor a csapat miatt sem lesz jobban). Legtöbbször inkább csak hátráltat a csapatban való működés, mert ha az embernek elvárásai vannak mások felé, akkor nagyot lehet koppanni, ha azok ott hagyják. Ha nincsenek mások, nincs elvárás, akkor az van, amit magamnak tudok nyújtani. Ha magamban csalódok, azon tudok még dolgozni később. Ha másokban csalódom, akkor viszont nem. Nekem ezen a versenyen sajnos csalódás volt, hogy a csapatra akartam magam bízni, ahogy megbeszéltük, de kb a táv feléig futottunk együtt, ott is csak néha-néha találkoztunk. Ekkora társaságnál sajnos képtelenség kivárni 30 db burpee-t egy büntetőnél, ha nekem nem kell büntetőznöm, viszont amíg várok, addig lemerevedek. Aki meg nálam sokkal gyorsabb, annak se szerencsés, ha mindenhol várnia kell rám.

Tervek a jövőre nézve:

  1. Július végére beneveztem egy 10 km-es futóversenyre – ezt már szeretném legalább egy kocogó tempóval lenyomni, minimális sétával.
  2. Jövő áprilisban megyek újra a Spartan Sprintre, ekkor egy 1 óra 50-es idővel szeretnék végezni, de egészen biztosan 2 órán belül.
  3. Több figyelmet fordítok a gyúrásra, formásodásra. Amit eddig csináltam, az csak karbantartó edzés volt. Combra, fenékre alig edzettem, erre is kicsit jobban odafigyelek.
  4. Nem olyan régóta szedek BCAA + Glutamin kombót. Amióta iszom, jobbnak érzem a teljesítményemet. Megpróbálom rendszeresen beiktatni az étrendbe ezt.

Összességében úgy érzem, ez a versenyem sokkal rosszabbul sikerült, mint amit vártam. Sokaktól kaptam dícséreteket, hogy egyáltalán végig tudtam csinálni, de én ezt nem érzem büszkeségnek. Akkor érezném annak, ha nem edzettem volna rá. De edzettem, nem is keveset, csak sajnos nem a megfelelő edzésformákat. Jövőre igyekszem javítani ezeken a hibákon, és jobban odafigyelni arra, hogy miket kíván meg a verseny. AROO 😉

Galéria