Igazából ez szóvivőket megszégyenítő szó volt az egyetlen érvem a Velencei-tó körbefutása mellett, ami 28 km hosszú, így nem kevés. Persze-persze, nem eget rengető távolság a 28 km, de amennyiben ezt komolyabb edzés nélkül tesszük meg, akkor rájövünk a spártai hős igaz értelmére. Ez a hosszútávfutás határa, utána már csak a maraton jön. Aki futott már maratont, az tudja, hogy valahol a 28-30 után jön az a rész, aminek leküzdésével kiérdemeljük a maratonista jelzőt, minősítést, rangot. De persze addig is el kell jutni, ami nem kevés. Viszont sok! A tél futás szempontjából egész jól sikerült, hetente több 12 és 16 km-es edzések, ami egész jó kis alapozás volt a számomra. Futótársam – Farkas Péter kolléga – ezt heti egy 6 km-el oldja meg, oszt jön nyavalyogni, hogy nincs edzésben.  Ezt követően persze futja a 6 percen belüli ezreseket, de hát vannak ilyen genetikai történetek. Az én 87 kilómmal ez már extrém sport a javából. Aztán a tél vége és a tavasz eleje nem úgy sikerült, ahogy elterveztem, így az edzések száma is közelített a nullához. Sebaj, nagy küzdő vagyok – szeretem úgy alakítani az életem, hogy aztán küzdjek -, így rajthoz álltam két sporttárssal, hogy teljesítsük Magyarország harmadik legnagyobb tavának körbefutását. A domborzat barátinak ígérkezik, elsőre. Pákozd egy sunyi vidék, legalábbis ami azt a tézist illeti, miszerint hazánkban nincsenek nagy hegyek. Egyszer már írtam, de leírom most is, hogy az összes topográfust és geográfust ágyékon rúgom, ha még egyszer ezt mondja. Vagy egyszerűen csak felkergetem egy „kis hegyecskére”. Szóval a déli part keleti része és a tó Budapest felőli oldala több mint pazar. A kijelölt útvonal nagyrészt közvetlenül a víz mellett halad, ami a hangulatot végtelen mód megalapozza a következő lépések számára. Igen, a Velencei-tó és környéke Európa egyik legfantasztikusabb része, amit – én nagyon úgy érzem -, hogy mostoha módon hanyagolunk el. De ez egy másik történet…

Szóval a déli rész kipipálása után rákanyarodtunk a keleti partra, amiben az egyetlen szépséghiba az a kisebb lakópark kialakítása volt, ami lényegében megszünteti az istenadta magyar szavazó hozzáférését a vízhez, de legalább egy tucat adóbevallását is sikeresen kitöltő szimpatikus egyén jól fogja érezni magát a 45, illetve 75, őőőő bocs, „175 m2 + tetőterasz” kis vityillójában. Igen, ez is kis országunkhoz tartozik, nem akarom csak a szépet és jót észrevenni, mert előbb utóbb úgy fogok vigyorogni, mint Rubint Réka. De szerencsére ezen gyorsan tovaszaladtunk, itt még frissek és vidámak voltunk. Én legalábbis, a többiek később is. A Colos névre hallgató harmadik társ már emlékezetből sincs meg nagyon, olyan szépen előrerohant. A név nem véletlen, a lábai futásra teremtettek. Én féltettem szegényt, hiszen még félmaratont sem teljesített soha, nem hogy 28-at. Mindegy, maximum utolérjük és segítünk neki…hahaha!

A keleti part után jött – nem fogjátok elhinni – az északi oldal. Na, ha valamire igaz a vadregényes szó, akkor az itteni útvonalra. A vizet csak onnan tudtam, hogy közel van, hogy néha halszagot lehetett érezni és itt-ott nádas volt az út mentén. De lényegében fák, bokrok, cserjék és ezekhez nagyban hasonlító zöld valamik vettek körül. Vannak, akik irtóznak az ilyen helyektől, én kifejezetten kedvelem. Egy kis kiszakadás a világból megy miegymás, ami ilyenkor szokásos. Illetve laza üzleti beszélgetésekre is kiváló, amit az időközben mellém csapódott Farkas Ironman kollégával ki is használtunk. Mire Pákozd tetejére értünk már túl is voltunk az első 5 milliárd befektetésével és a cég tőzsdére vezetésével. Nem lesz gond, jut mindenkinek!

A lefelé vezető úton visszafogtuk a lábainkat, mert egy okos futó tudja, hogy a térdet a lefelé viseli meg a leginkább. Hogy ezt milyen profi közegben alkalmaztuk, jól mutatja az is, hogy senki nem előzött senkit, szépen kígyózott lefelé a sor. Pákozd település végén a kurta kocsmában és annak környékén többen is egy kisebb depóra betértek. Igen, futás közben egy laza sör jól esik, ez van! És hát ez nem verseny, hanem egy „tavaszi rávezetés”. Az!

Lassan rákanyarodtunk a nyugati oldalra. Itt azt az ígéretet kaptam Péterünktől – már harmadszorra -, hogy több szintkülönbség – értsd.: emelkedő – nem lesz. Nos, lett! Persze nem nagy, csak az M7-es felüljárót kellett abszolválni. Jaja, az semmi, autóval egy dupla köhögési idő… Ott már a 20 km magasságában voltunk és bizony a mezőny egy nagy része kezdte érezni az elmúlt közel két órát a lábában. Amit persze én is éreznék, ha az mondjuk TIMEX lenne, de természetesen itt 120 perc folyamatos futásra gondolok. Egyszóval a félmaraton távolságát hoztuk. Persze Colos sporttárs hátát sem láttuk, kezdtem érezni, hogy emberünk előttem fog beérni. Ami nem baj, sőt, le a kalappal a srác előtt! Ezt az érzést csak erősítette, hogy bizony a kilóméterek hiánya erősen jelentkezett a lábamban. Nem kezdem részletezni, hogy hol éreztem a görcsöket és húzódásokat. Inkább csak azt írom le, hogy hol nem……… Jobban láttam a futótársammal közölni – látván az ő állapotát -, hogy ne fogja vissza magát, majd a célban találkozunk. Így is lett, az utolsó 7000 métert egyedül nyomtam végig. Illetve még jó pár számomra vad idegen egyénnel, akik figyelemre méltó módon többet nézték az aszfalt színes világát, mint az előttünk álló lehetőséget vagy akár a szép és gyönyörű eget. Bátran írhatom le, hogy az utolsó fél óra nagyon kemény volt. Olyan érzésem volt, mint egy maraton 40. kilómétere után. Idő nem érdekel, pocsolyák, gödrök lényegében a tudatomig sem érnek el, csak megyek. Franc sem tudja, hogy mi viszi ilyenkor előre az embert. Csak megy, csak megy és hihetetlen, de megy. És kérem szépen, ez a sport szépsége. Az az érzés, amit egyesek az endorfinnak tulajdonítanak, mások szerint spirituális dolgok állnak a háttérben – komoly, hallottam már nem egyszer ilyet. Én egyszerűen csak azt az érzést szeretem, hogy tudom: „egy ember sok mindenre képes, ha csinálja és még többre, ha hisz is benne!” Nagy szavak? Na és! Elcsépelt ömlengés? Na és! Nekem tetszik.

Nem véletlenül írogatok most ilyeneket és nem beszámolót az Agárdig vezető útról. A fáradtság és az endorfin – mert azért hajlok erre – egyvelege vitt be a célba és teszi az ember agyát amolyan stand-by állapotba. A célban persze egy másik világ fogadja a futót. Ott már látod, amit látnod kell. A vizet, a csokoládét, a padot, az érmet és a sok-sok vitézt, amint a megfejthetetlen minőségű, valahonnan Szerbiából származó narancs-gyömbér frissítőt oly nagy élvezettel ereszti le a torkán.

Az időt nem írom, lényegtelen is. Colos meglepően jó idővel ért célba, de sikeresen nem nézte meg, hogy a klasszikus 21-nél mennyit mutatott az óra, így csak tippelni tudunk, hogy „azzal” az idővel köztünk a helye! Péterünk természetesen elégedet volt idény eleji teljesítményével, amire egyébként minden oka meg is van. Köszönet illeti még Esztojka Mónikát és kis csapatát, akik végig kísértek minket kerékpárral és szorgalmasan fotóztak, hogy azokat majd meg tudjuk mutatni az utókornak, de szigorúan csak nekik!

Jövőre újra, de akkor már reszelek az időn is, még ha nem is verseny…