Ugye, hogy ezt nézted meg elsőként! Bár sokak számára csalogató lehet ez a cím, itt most nem valami erotikus ábrándozás következik. Mindössze arról van szó, hogy közel 30 évesen sikerült életemben először korcsolyát húznom és bizony több gondolatot sikerült a közel 2 óra alatt magamra szedni, mint korcsolya tudást. Ezzel együtt az élmény megéri. Ezt a cikket is csak azért írom, hogy a vonakodó magyar Protapopovok is érezzenek magukban annyi késztetést, hogy jégre tegyék testüket, még ha időnként többet is vannak vízszintben, mint függőlegesben. Mondhatnám azt is: ha én talpon – illetve korcsolya élen – tudtam maradni a jégen, akkor ez még Deák Bill Gyulának is összejöhet. Egyensúlyérzékemről röviden annyit, hogy ha csak egy sámlira felállok, akkor rögtön érzem, hogy önti el a víz a tenyerem és kezd a szíven úgy verni, mint aki egy tízemeletes ház tetőszigetelését végzi.
Kedves kollégáim biztató és szakmai szavaik is alapvetően más fénybe helyezték az eddigi félelmeimet. Mikor 5 perc alatt sikerült a nem túl nagy kori pályát teljesítenem – másoknak ez 15-20 másodperc lehetett – jött az első komoly biztatás, melyet akkor tudnám a leghatásosabban érzékeltetni, ha egyszerűen csak idézném a mondatot: „Engedd el a palánkot és gyorsabb leszel!”. Köszi, hogy ez eddig nem jutott az eszembe…
Igazából komolyabb lendületet csak az ad, ha azt látod, hogy mások is tudnak „leszúrt litbergert” előadni. De úgy, hogy azt megrendezni sem lehetne komolyabb módon, Spielberg is megirigyelné az előadást. Ez sajnos egy nagyon mocsok emberi tulajdonság, de szerintem a legtöbben azért pontosan tudjátok mire gondolok. Bizonyos módon ebben az este legjobbja a kis csapatunk egyetlen női tagja volt, aki miután elmondta, hogy az édesapja az újpesti jégkorongcsapat tagja volt – képzelhetitek a kori tudását, még ötször kell megszületnem, hogy megközelítsem – nyomott egy olyan hátast, hogy az még nekem is fájt.
Persze a környék legrosszabbja én voltam. Akkor kezdtem kicsit aggódni a teljesítményem miatt, amikor jobbra lenézve egy csigát láttam elszáguldani abba az irányba amerre én is tartok. Mikor két hópehellyel több volt az utamban, mint amire fel voltam lelkileg készülve, kezdet a víz kiverni és komoly koordinációs zavarok merültek fel.
Nagy reményeket a kölcsönkorcsolyához ne fűzzetek. Az enyém olyan volt, hogy lassan egy hét elteltével még mindig apró sebek borítják a testem második legértékesebb részét, a lábaimat. Szerintem ez még Ancsin János tanulókorcsolyája lehetett. Azon gondolkodtam menet közben, hogy ezek a sporteszközök vajon egy leselejtezett Trabant alkatrészei-e – a nyelv még hajazott is egy kicsit a hátsó lökhárítóra – vagy csak egyszerűen véletlenül bennmaradt egy cipőkanál a koriban.
Ezek után miért is éri meg lemenni? A válasz végtelenül szentimentális: a hangulat miatt! A jégen egy kicsit tényleg megszűnik a külvilág. Mikor körbe-körbe haladsz, jönnek a jobbnál jobb gondolatok. Mondhatnám, hogy ez egy igazán romantikus elfoglaltság. Kellően bájos kiterülések és közös bénázások. Ezek mind olyan élmények, amiket az esést követő percben már kellemes emlékként térnek vissza. A hütte, ami külön fogalommá nőtte ki magát az idők folyamán a forralt bor és Kiszel Tünde mellett (na, ennyit a romantikáról). Lelki szemeim előtt már ott van a felújított városligeti műjégpálya a díszkivilágításával, mélyen ható zenéivel és amit csak elképzel a fantázia.
Nos, egy alkalom után ennyi fogalmazódott meg benne. Korit fel, irány a jég. De vigyázz, mert csúszik, kemény és baromi hideg. De csak amíg nem tudsz korizni a palánk biztonságot jelenő jelenléte nélkül…
