A Sándor Roli idén a fejébe vette, hogy a Szerencsejátékon belül csapatot szervez az UB-re. Így alakult meg a „Lassan vágtázó szerencse” elnevezésű 10 fős váltó Beszprémi Erikával, Geszosz Petivel, Mráz Mátéval, Sándor Rolival, Bodó Bálinttal, Cseh Ágival, Kovács Zolival, Nagy Danival, Ihász Zsoltival és velem. Mindenki más távot, ki egy, ki több szakaszt vállalt be a május első hétvégéjére eső versenyen.
Eredetileg Tihanyban lett volna a szállásunk és a céges kisbuszt is megkaptuk volna, de végül Badacsonytomajban tudott szállást intézni a Bálint, ill. három autóval csináltuk végig a versenyt. A szombat reggeli indulást péntek délutánra hoztuk előre, ugyan csak szombat 13:10-kor volt a rajtunk, de így legalább nem kellett kapkodni. Alaposan bevásároltunk a futásra, főleg sörök kerültek a bevásárlókocsiba, jóval inkább balatoni bulira hajazott a dolog, mintsem a tó 210 km-es körbefutására… A céges autó beindításával alaposan meggyűlt a Zolinak a baja, aki a titkos kapcsológombot csak nagy nehezen tapogatta ki ujjával a műszerfal alatt, de aztán csak bepakoltunk és nekiindultunk Balatonfüred felé. A verseny megnyitásaként lejátszották a himnuszt, amit én épp átöltözés közben, alsógatyában hallgattam meg vigyázállásban. A Mátéék már rég ott voltak a versenyközpontban, de hamarosan mi is megejtettük a tésztapartit, illetve a nyitóbuliba is belehallgattunk, ahol Dj Jamina pakolta a lemezeket, nem is rosszul! Aztán irány a szállás, jöhet az utolsó eligazítás, autóbeosztás, logisztika átbeszélése. Nagy káosz volt az biztos, az lett a vége, hogy majd megoldjuk valahogy… Inkább felpattintottunk pár sört és jókat dumáltunk/ismerkedtünk a csapattal.
Az éjszaka jól telt volna, ha a szobatársaim horkolásától hallottam volna a békák duruzsolását a nádasban… A hangversenyt a srácok nyerték, szegény békák meg kereshetnek új hivatást maguknak! Egy darabig próbálkoztam az elalvással, de mivel sehogy sem ment, így inkább leköltöztem a nappaliba és a kanapén aludtam. Reggel felfedeztük Badacsonytomajt, kávéztunk és reggeliztünk a központban, miközben szállingózni kezdtek a futók, akiket biztattunk. Összepakoltunk majd Füredre mentünk a 13:10-es rajtunkra. Előtte a vasútállomás pizzázójában ejtettük meg az ebédet, amiből az első futó (Erika) kimaradt, aki nyálcsorgatva nézte végig a szénhidrátfeltöltésünket (bocsi!), de a második (Geszosz Peti) is csak ímmel-ámmal, amolyan biztonsági zabálást ejtett meg.
A verseny rajtjánál összefutottam Dávid kollégám barátnőjével, a Vikivel, aki szintén egy nagy létszámú csapattal veselkedett neki az UB-körnek, nem sokkal előttünk. (A Cápiék családi csapata pedig már pénteken elrajtolt.) A rajtprocedúra úgy nézett ki, hogy 5 percenként indították a váltócsapatokat, akiket egy karámba tereltek be. Itt a Bálint egy gyors spartanos bemelegítést tartott magának azzal, hogy átkúszott a kötélpálya alatt. Aztán az egész csapat kifutott a kék szőnyegre, majd a csapatfotót követően a rajtkapun átfutva az Erika mindjárt neki is láthatott a 16 km-es penzumának. „Merre kell futni?” – csak ennyit kérdezett. „Arra!” mutattuk neki, de igazából nem láttuk, hogy merre van az arra… Irány a kocsikhoz és az úti cél Balatonakali. Útközben – Füred és Tihany között- kiintegetünk és szurkolunk az Erikénak, a Mátéék meg is álltak egy kicsivel arrébb. Nekünk viszont sietni kell, mert mi visszük a Petit az első váltópontunkra.
Bálint bemelegítés nr. 2: spinning is a standon, miközben az Erikára vártunk. Váltás a Petivel, akire egy félmaraton várt igencsak dimbes-dombos terepen az Akali-Zánka-Szepezd-Révfülöp-Ábrahámhegy útvonalon. Be is vártuk az egyik „hegyre” felfutós rész előtt, ahol én átöltözve csatlakoztam hozzá egy csúcstámadás erejéig amolyan bemelegítés gyanánt. Aztán gyorsan visszamentünk a szállásra, ahol a Móni által készített tésztasalátából ettem, majd a Badacsonyi pontra mentünk, hogy a Máténak szurkoljunk, aki 16 km-t teljesített Ábrahámhegy és Szigliget között. Ennél a váltópontnál megint összetalálkoztam a Vikivel, aki ott csápolt csapatával az út szélén. A Zoli meg azon izgult, hogy fog kiállni két autó között a lejtős úton, de szerencsére nem állt ránk a mögöttünk lévő. Amúgy őrült harc ment a jó parkolóhelyekért minden egyes ponton. A Máté jó tempóban haladt tovább, miközben olyan gyorsan frissített, hogy a nagy sietségében kiakasztotta a szelepét a vízzel teli ballonnak, aminek tartalma elkezdett kiömleni az útra… Az egyik segítőnek kellett őrült módon kiugrania az asztal mögül, hogy elzárja a csapot. Jót röhögtünk a dolgon, majd bevágtuk magunkat a kocsiba, lecsorogtunk a badacsonyi benzinkútra, aminek shopja már a májusi hazánkból rajtoló Giro d’Italia rózsszínű designjában pompázott. Fullra megtankoltunk a jószágot, avagy vagy éljen az öko-verseny műanyagpoharak nélkül, de rengeteg autóval és benzingőzzel… Mindeközben valahol Badacsonyörsön a domboldalon lévő Varga Pincészetnél két a penzumát már letudó futónknak minden oka megvolt az örömre, főleg úgy, hogy sör is előkerült… Sörözni egy borászaton, micsoda szentségtörés, kérem szépen!
Szigligeti kalandunk a parkolóban kezdődött, ahol ugyan még volt bőven hely, pedig már az idevezető út mentén is autók sorakoztak, aztán a Zolival elvesztettük a Danit a domboldalon, de a Rolit sem találtuk, aki majd a Mátét váltaná, miközben az idő vészesen fogyott… Aztán hirtelen összeállt minden! Előkerült a telefonálásból a Dani, levideóztam a Máté befutóját, a Roli meg átvette a stafétát. A parkolóból kifelé/felfelé hatalmas gázfröccsel és húzatással indított a Zoli, mire olyan égett szag lett a belső térben, hogy le kellett húznunk minden ablakot. „Mi ez a szag” – kérdezi a Zoli. „Semmi csak leégetted a kuplungot.” – nyugtatta meg a Dani. Mindegy, irány Balatongyörök, ahol már végre én következtem, be is voltam sózva rendesen, hiszen már futni akartam! A Balaton partján még arra is volt időnk, hogy kisétáljunk a srácokkal a mólóra és csináljunk pár képet, majd a váltópontra sétáltunk, ahol a hoszteszlányok energiaitallal kínálták a megfáradt/rajtolásra váró futókat.
Megkaptam a stafétát a Rolitól és őrült iramban kezdtem meg a futást. Fejlámpa volt már rajtam, mert kezdett sötétedni. Sorra hagytam le az embereket, mikor balról egy vasúti átjáróból egy csaj futott le mellém az útra. Nem versenyző volt, csak a napi penzumára jött ki. Gondoltam magamban ő sem fogja sokáig bírni a tempómat, de csak ott nyargalt mögöttem. Növeltem a tempót, az órám szerint olykor 4 perces kilikkel toltam, de egyszerűen nem akart lemaradni. Sőt! Mellém is ért, mire szóba elegyedtünk. Két mosás között jött ki a szokásos kis karikájára, de valami elképesztően jól futott. Mondta, hogy kicsit erős a tempó, de élvezi, szóval velem tart, ha nem bánom. Persze, hogy nem, legalább van kivel futnom/dumálnom. Persze minden alkalommal megjegyezte, hogy ne beszéljek, inkább fussak. De mit tehetek, ha jól esett egyszerre mindkettő? A frissítőpontoknál megálltam (Ádám kollégám erre a pontra ígérte a buzdítást, de túl gyorsan értem ide…), szóval ezek után keményen kellett kapaszkodnom, hogy utolérjem a fruskát, aki majdnem Keszthelyig kísért. Már a partra vezető úton fordult vissza, de jó kis futás volt! Azon gondolkodtam, hogy most akkor ki is volt az iramfutő, azaz ő, vagy én nyulazott a másiknak… Keszthelyen már elég sötét volt, az előző ponton rám is szóltak, hogy kapcsoljam be a fejlámpámat. Jól ismertem a pályát a tavalyi triatlonverseny miatt, de a vasúti átjáró után nem nagyon láttam irányjelzést, hogy az úton vagy lent a parton kéne futni, így végül maradtam itt. Jó választás volt, mert a síneken átkelve, majd egy hangulatos kis erdei szakaszt követően kisvártatva a váltópontra kerültem, ahol a Bálintnak (4,9 km) adtam át a stafétát 10,2 k-t követően (44:45, 4:23 p/km).
Kicsit kifújtam magam, majd mentünk is tovább a kocsival Balatonberénybe (végül itt volt időm, hogy lenyújtsak rendesen a hengerrel). Tök sötét és hűvös volt már, a kis köddel és az erdős résszel amolyan sejtelmes/borzongatós/horrorfilmes rész volt ez. Készülhetett a Zoli, aki az Ágit (4,1 km) váltotta. (Utóbbi két szakasz lett volna a Szarvas Balázsé, ám ő a verseny hetében visszalépett a versenytől a cukorbetegsége, ill. a meleg miatt.) Én a Danival autóztam tovább Balatonmáriafürdőre, a Mátéék pedig visszamentek a szállásra aludni, a Roli meg a Bálintot fuvarozta a kocsival. A Zoli befutópontjára, Máriafürdőre beszéltem meg a Zsoltival a felvevőpontot, akit a bátyja hozott le a Balcsira, vele vált teljes látszámúvá a csapatunk. Kisvártatva megjött a Zoli, akinek több útvesztős szituja is akadt a futása során, de ennek ellenére is jó időt produkált a 12 km-én.
A Dani meg még egy fokkal jobbat, aki 11,3 km-t vállalt első penzumként Máriafürdő és Fonyód között. Hülyültünk egy sort a fonyódi váltóponton, ahol lehuppantam a babzsákfotelbe, majd nemsokára beesett a Dani, ami nekem nem is tűnt fel, csak amikor szóltak, hogy futni kéne már. Még ezt is jól megcsapattam, igaz csak 8,3 km volt a második részem, amit 38:45-tel (4:31/km) abszolváltam. A Zsolti Balatonboglár és Lelle között vette át tőlem a stafétát egy laza 7-esre, majd megint a Zoli következett egy 10,3 km-rel. A lellei váltóponton rendőri jelenlét meglehetősen magas volt, a csippantót tartó szemrevaló rendvédelmis csajszi pedig még a bulit is élvezte, szóval jó partihangulatba kerültünk itt. Lelléről Balatonszárszóra én vezettem, majd a Zolit bevárva volt időnk végre kicsit nyújtani/összeszedni magunkat. A Zsolti közben az autóban aludt a felkapcsolva hagyott belső teres világítással, ami – vélhetően – azért nem zavarta, mert törülközővel fedte le a búráját. Mondjuk le is kapcsolhattuk volna a világítást, ha feltűnt volna, hogy ég (ökoverseny nr. 2)…
A Zamárdinál lévő pontra hajtottunk, mert úgy láttuk az appon, hogy ott van mobil-wc. Amikor kiszálltunk Széplak Alsón, akkor elkezdett esni az eső, de szerencsére nem lett belőle tartós zivatar. Már visszafelé sétáltunk az autóhoz, amikor lázasan keresett egy pár valamit a murvás talajon. Vajon mit? Hát persze, hogy egy karikagyűrűt! „Nem kellett volna összeveszni!” – szól oda nekik a Zsolti, mire a csaj kissé durcásan visszaválaszolt neki: „Köszi szépen!” Láthatóan nem vette a lapot a drága(ságom)… Irány a volt Palace Dance Club parkolója, azaz Széplak Felső, ahol az ikonikus szórakozóhely helyén épülő szálloda mellett volt felállítva a 150 km-t jelző felfújható kapu. (Tavalyelőtt a Cápiék váltójában 21 k-t futva Alsón futottam be a 150-es kapu alatt.) Ide vártuk a Bálintot, aki igencsak megszenvedett a kicsit több mint 18 km-ével, amibe egy eszement hurkot és valami hülye almacipelést is belecsempésztek a szervezők. Talán korábban viccesebb lett volna, de így az éjszaka közepén elgyötörten nem igazán volt Bálint ínyére a dolog… A Rolival a szállásra is mentek ezután, elbúcsúztunk, így egy kocsival maradtunk az éjszaka/hajnal hátralevő részére, ahol a fáradságot/szenvedést egyre nagyobb dózisban adagolták nekünk…
A Zsoltinak, csakúgy, mint a Zolinak nem igazán esett jól a második futása (10,3 km), csakúgy mint nekem a harmadik! Ekkor már Balatonvilágoson voltunk az autóban, ott vártuk a Zsoltit, de eszünk ágában nem volt kiszállni a hajnali hidegbe. Mikor viszont befutott a csapattárs, akkor nem volt választásom, de annyira remegtem, hogy esélytelen volt a bemelegítés, így igazi robotmozgással kezdtem el az utolsó, harmadik futásomat. A világosi kegyetlen emelkedőre viszont sikerült bemelegedtem, olyannyira, hogy majdnem feltoltam az előttem küzdő bringást. „Futva ez könnyebb!” – vetettem oda neki, az meg csak nézett, hogy mindjárt megelőzöm. A világosi panoráma-fennsíkról igencsak káprázatos kilátás nyílik a Balatonra, kár, hogy ekkor még tök sötétben futottam. Nem úgy kisvártatva, mikor valahol a 71-es út szélén szaladtam az autók mellett… De hogy keveredtem oda? Hát úgy, hogy tábla/felfestés/segítő szó nélkül rossz úton futottam, így Balatonaliga helyett az M7-es alatt/felett átfutva totál elkeveredtem. Ha akartam volna akár az autópályán is folytathattam volna a lehajtónál… Komolyan mondom, ha egy autós nem áll meg az „Ugye tudod, hogy rossz helyen futsz?” kérdést nekem szegezve, akkor az autóút mellett futok Akarattyáig, az tuti, annyira elegem volt már. Persze, hogy tudtam, hogy rossz helyen vagyok, de annyit futottam már rossz irányba, hogy nem volt visszaút. Nagyjából útba igazított, de még utána is keringtem egy darabot, mire egy másik eltévedt szerencsétlennel (réáadásul őt egy csajszi kísért bringán…) visszataláltunk a helyes útra. Így aztán a 10,5 km helyett végül jó 14 km-t futottam Balatonakarattyáig! Már épp hívtak a többiek, hogy hol vagyok, de már fel se vettem a telómat, mert pár pillanattal később a váltópontra értem. Rohadtul pipa voltam, mert amit hoztam az első két jó futásommal azt most egycsapásra elbuktuk, sőt még hátrányt is adtam a csapatunknak… Miért nem lehet jobban kitáblázni az útvonalat? Csomó egyértelmű szakaszon ott virítanak a baromi nagy nyilak, a kereszteződéseknél meg nincs tábla. Ráadásul ez egy frissítőpont volt! Az is vicc, hogy egy ember nem szólt utánam, hogy rosszfelé futsz, te barom! Majd szétvetett a düh, még szerencse, hogy egy szervező sem volt a közelben, mert jól beolvastam volna neki…
A Dani legalább visszahozott abból valamit, amit elbuktam, hiszen Balatonfűzfőig kitűnő tempóban teljesítette a 11,6 km-ét. Ott valami hihetetlen kevés parkolóhely volt a vasútállomás mellett, úgy kellett betetriszezni az autót az üres helyre, de a Zoli megoldotta. Ide érkezett a Máté hölgykoszorúval, aki folytatta a futást egy 9,4 km-rel (ez a szakasz is a Szarvié lett volna), őt Balatonalmádi strandján vártuk be. Ott zsíroskenyeret és teát osztogattak az egyik standon, majd a Danival és a Zolival bevettük a strand wc-jét. Jó volt, hogy a strandon ki volt írva, hogy jobbra vannak a wc-k, aztán persze balra voltak… (Egy horgász igazított útba.) Megjött a Máté, így pedig jöhetett a befejező futónk, az Ági, aki merésznek tűnő majd 19 km-t vállalt magára a füredi célig. Én pontosan ismertem a füredi kemény emelkedős szakaszt a triatlon- és keróversenyeknek jóvoltából, az Áginak meg is gyűlt a baja ezen a részen, így a Máté segített be neki.
Mi ezalatt már a célban vártunk és ettünk, már ha lett volna mit…. Se hamburger, se hot dog, csak némi gulyás a kondérban. (Gázpalackot kellett cserélniük a srácoknak.) Várni nem akartunk, így a hamburgert a levesre cseréltük, de azonnal megbántuk döntésünket. A gulyás hideg volt és totál mócsingos, ehetetlen, valószínűleg tegnapi volt… Cserébe viszont jó drága. A Zsolti visszadobta volna nekik, de én nem kötekedtem, annyira belefáradtam az egészbe. Egy ilyen rangú versenyhez ilyen ételkínálat egyszerűen elfogadhatatlan! Miért nem kaptunk a célban is rendes kaját, mint pénteken, vagy a Balatonmanes triatlonversenyeken? Végre megjöttek a többiek, így együtt futottunk fel a füredi Sun City céljába 20:57 órás idővel kivégezve a kb. 216 km-t (eltévedésemmel volt az majdnem 220 km!). Milyen volt az UB? – kérdezi valakitől a szpíker. Rosszabb, mint egy házasság! – válaszolom, mire ő felröhögött. Bár arról az igazat megvallva fogalmam sincs, a csapatváltóban lefutott UB-ról viszont most már jóval több. Hatalmas buli volt körbefutni a Balcsit! Jövőre veletek ugyanitt!
