Dorogra vonatoztunk hárman (Anna, Móni, én), majd onnan távolsági autóbusszal Mogyorósbányára mentünk. A falu sörözőjénél tatálható a pecsételőpont, innen indultunk el vissza kifelé a faluból a Mogyorósi-sziklára felvezető enyhén emelkedős erdei úton. A kék háromszögre érdemes volt balra letérni, mert csak pár métert kellett megtenni a sziklákig (egyiken vaskereszt), melyekről egészen Esztergomig el lehetett látni.
Lefelé kisvártatva a Tokodi pincékhez értünk, ahol igazi vendégcsalogató táblát helyeztek ki a megfáradt túrázóknak (kb. 2 km-t tettünk meg eddig), mely borral, fröcscel, házi szörppel hívogatott. Persze, hogy elcsábultunk, mindjárt a túra elején. Lebucskáztunk a teraszos kerten levezető kőlépcsőkön, lehuppantunk és fogyasztottunk: bor, fröccsök, rétes, grissini. Magam is meglepődtem, hogy mindezért csak egy ezrest kértek el, így bőséges borravalót adtam a kedves vendéglátóknak. Ugyan nem kellett volna visszamásznunk, de mégis megtettük, hogy szabályosan kövessük a Kéktúra útvonalát. Kisvártatva a Kavics Lakhoz értünk, ahol pecsételtünk, a tulaj ráadásul a régi pecsétnyomóhoz is elvezetett, így dupla pecsét került a füzeteinkbe. A csajok virágföldbe szúrható agyaggombadíszt vettek szuvenír gyanánt.
A tokodi pincevölgyből az úton átkelve a Kis-kőre (264 m) kaptattunk fel, illetve a balra letérve megmásztuk a Hegyes-követ (311 m), amin egy kis adótorony áll. Itt fogyasztottuk el a jól megérdemelt csúcsebédünket. A nyugalmunk sajnos nem volt felhőtlen, mert utolért minket egy – már a túra eleje óta a sarkunkban lihegő – kibírhatatlan nő és csoportja, de az előttünk felérő csoport is baromi hangos volt, a kettő együtt meg pláne idegesítő volt. Volt egy pillanat, amikor olyan hangzavar kerekedett, ami felért egy hangrobbanással. A tanítónőnek be nem állt a szája az egész túra alatt, folyamatosan mindenre és mindenkihez volt valami megjegyzése. Persze fotót is lőnöm kellett róluk, de már az jópár percbe telt, mire nagy nehezen összeterelődtek egy helyre. Alattunk terült el Tokod, oda ereszkedtünk le, miután elsőre eltévesztettük a kék jelzést. Itt jött a második elcsábulás. Az Annával ugyanis nem bírtunk ellenállni egy-egy jégkrém csábításának.
Kellett is a frissítő, mert a Keleti-Gerecse legmagasabb pontjának, a Nagy-Getének (457 m) a megmászása, igazi kihívást jelent minden túrázó számára. Sziklás, meredek, hosszú kaptató vezet felfelé, ami egyszerűen nem akar véget érni. Többen kidőltek a csúcson, ahol ráadásul tovább kellett menni a szép kilátásért. Kis pihenőt követően ezt megtettünk, főleg, mikor nem sokkal utánunk megérkezett a nő, akit már azt hittünk, hogy Tokodon végérvényesen leráztunk. Több se kellett a Móninak, hogy felpattanjon és gyorsan elhúzzunk. Egy kicsit nyomozni kellett a kék jelzést, amit egy pár el is tévesztett elsőre, de aztán együtt megtaláltuk a helyes irányt. Innen már szerencsére csak lefelé vezetett az út, az erdei részeken keresztül, majd földúton Dorogig, ahol a városon át a pályaudvarig kellett mennünk a pecsétért.
Kissé elkottáztuk a túrát, nem számítottunk ilyen nehéz próbatételre, bár így jár az, aki nem ellenőrzi a szintrajzot… Szóval senkit ne tévesszen meg a viszonylag rövidnek tűnő 15 km-es táv, mert a Nagy-Gete az egyik legdurvább hegy amivel eddig találkoztunk. Az első nagy tavaszi melegben ráadásul a bőrvédelemről is megfeledkeztünk, amit az Anna sínylett meg leginkább, szerencsére az én arcom megúszta a leégést, mert a baseballsapkám védett valamit.
Országos Kéktúra
11. szakasz:
Mogyorósbánya-Dorog
15 km (max magasság 456 m, össz. emelkedés 530 m, lejtés 490 m)
5:09:00
2,91 km/h (20:37/km)
(max: 10,8 km/h)
105 bpm (átl.)
173 bpm (max.)
Kb. 2750 kcal
