Felkészülés

Úszás

Ha átlagolni kellene az úszás km-ét az Ironmanre való jelentkezés és a verseny között, akkor szerintem nekem a heti 500 méter meg kell hogy legyen. Persze mellúszásban, mert még mindig nem tudok gyorsban rendesen leúszni akár 300 métert sem. Peti barátommal jártunk aránylag heti rendszerességgel, de nekem valamiért nehezen jöttek össze a km-k. Azért jópárszor megvolt az ezerötszázas táv is. A lényeg, hogy azért felkészültnek éreztem magam és másfél órás idővel számoltam, mert életemben egyszer azért verseny előtt leúsztam a 3,8 km-es távot, hogy tudjam milyen, és 90 perc alatt meg is volt. Természetesen mellen.

Kerékpár

Minden nap biciklivel jártam-járok dolgozni és próbálom a maximumot kihozni a városi cirkálómból, ami egy kb. 22 kg-os trekking. Gondoltam én, hogy ez a súly, és hogy azért mindig nyomom neki munkába/munkából elég lesz alapozásnak és talán még ki is hozhatok a nagy versenyen ebből a speciális felkészülésből a 180 km (175 km lett most) alatt egy 30 km/h-hoz közeli időt. Na, itt jegyzem meg, hogy még a közelébe sem értem ennek… Tehát az elképzelésem, hogy egy kerékpáros sztár leszek, mert biciklivel járok melózni a versenyen gyorsan ment a kukába.

Futás

Ezt vettem a legkomolyabban. Körülbelül április 22-től, amikor sikerült beszereznem egy pulzusmérős órát pánttal. (Kevesebb, mint 4 hónappal az Ironman előtt vagyunk!) Ez a kis eszköz teljesen megváltoztatta az addigi futási szokásomat. és nagyon pozitív irányba terelte azt. Figyelni kezdtem a pulzusomat. A Peti mondta, hogy kb. milyen kilométereket és mennyit fussak, amire nagyon figyeltem. Annyira belejöttem, hogy kb. egy hónap után – a fokozatos terhelést szem előtt tartva – a heti 42 km-em meg is volt 6 perces átlaggal. Az utolsó hónapban (!) elkezdtem élvezni a hosszabb távokat, 10 km alatt nem is futottam és érzésre is jól ment. Régebben, azért voltak szenvedések, de a rendszeresség és a futás technika, dinamika, pulzuskontroll hatására ezek eltűntek. Nem volt izomláz, fájdalom is csak minimális itt-ott. Ugyan kicsit tartottam a futástól, de úgy éreztem, hogy akár meg is lehetnek a 6 perces km-ek életem első maratonján, Nagyatádon. Na, ja. Persze…

Itt jegyezném meg, hogy kicsit furcsa az agyam és valamiért nem jött nekem az a mindenki által emlegetett versenyláz, és izgalom a nagy nap közeledtével, vagy lehet, hogy jött csak én nem fogtam fel…

A verseny előtt

Elkísért a kiscsaládom, az asszonypajtás (Petra) meg a két gyerek (Emili és Timon). Pénteken útra kéltünk ebéd után, hogy a kicsik legalább az út során aludjanak, ami szerencsére össze is jött majdnem Nagyatádig, ami kb. 240 km-re van Budapesttől. Az út jó volt, oda is értünk majdnem a Petiékkel egyszerre, akik Siófokról indultak.

A megérkezésünkkor beálltunk a szálloda parkolójába, felcuccoltunk a szobáinkba, és indultunk a rajtcsomagunk átvételére. Már ekkor lehetett érezni, hogy a meleg az nem fog minket békén hagyni szombaton sem, és a jósolt 32-33 fok az jönni fog mint Major Józsi a biciklipályán. Mivel Extrememan klubtagok lettünk a Petivel, így külön rajtcsomag átvételi pont volt számunkra kijelölve, ahol flottul ment minden. Frankón megkaptunk mindent, elrendeztük a cuccainkat a megfelelő szatyrokba, futócuccot leadtuk és irány vissza a szállodába vacsorázni.

A Peti javaslatára elkezdtük felmatricázni a bicikliket és felvenni a chipet, hogy nehogy valami elmaradjon szombat reggel, ne legyen kapkodás. Ekkor derült ki, hogy nincs meg a chipem! Kb. 40km/h-val tekertem vissza a versenyközpontba, hátra rátalálok az elhagyott chipemre (ennyivel a verseny alatt a lejtőkön tekertem, a verseny elején), amit a leadott futócuccaim között találtam meg…. Ezt csak másnap csak a bicikli végén tudtam volna felvenni, 8-9 óra szenvedést követően. Persze csak akkor, ha a verseny szervezői beengedtek volna a kezdésre chip nélkül, ez persze kizárt, de reménykedtem, hogy valahogy meg lehet oldani, ha nem találtam volna meg a chipet.

Vacsora, csacsogás, szobába mindenki. Gyermekeimnél elgurult a gyógyszer, toltak egy bő 15 perces rock’n’roll-t+bunyót (5 éves lány + 2 éves fiú), ami azért már a fáradságomnak adott rendesen, és kicsit nálam is elmentek otthonról, aminek a vége egy kisebb összecsapás lett a kölkökkel, de végül mindenki megnyugodott és aludtunk egy jó. Én néha arra ébredtem, hogy egy 18 kg-os gyerek mászik rám, fejbe rúg, fejemre gurul, de rendeztem a sorokat és aránylag kipihentem magam.

Szombat reggel 4-kor ébredtem, óra nélkül. Szerencsére nem esik nehezemre, mert amúgy is korán kelő vagyok, bár nem ennyire korán, aludtam volna még egy órát szívesen. Öltözés és a szálloda halljában találkozás a Petivel. Elindultunk 4.35 körül a csapatszállító buszhoz, ahol a kerékpárokat és minket elvisznek az úszás helyszínére, a gyékényesi bányatóhoz. Kora reggel kezdetét vette egy kisebb fajta görög színház, csak itt nem öltek meg senkit a végén, bár közel álltak hozzá.

Kezdődött azzal, hogy a kerékpárszállító eszköz, késett egy 40 percet, ami persze hatással volt a személyszállító kétszintes buszra is, mert meg kellett várjon minket, cirka 40 embert. Tehát késett a szállító “jármű”, egyesek szerint bárcsak ne is jött volna. Halkan megjegyeztem a Petinek, hogy nem baj, amúgy sem akartam ma versenyezni, de vagy nem hallotta a Peti, amit mondtam, vagy nem értette a viccet, mert egy félmosoly sem hagyta el az arcát.

Szóval, késett a jármű, bárcsak ne jött volna, de csak megjött! A jármű egy kőműves eszközöket szállító platós teherkocsi volt. Na ide rakták fel a bicikliket. Engem igazán nem zavart, mert a kerékpárom egy harminc egynéhány éves vázváltós Bianchi, aminél már egy karcolás is csak az értékét növelné… Azonban a versenyzők nagy százaléka jóval komolyabb technikával rendelkezik. Na ők voltak azok, akik szemmel kivégeztek minden szervezőt és mindenki mást, akinek a kerékpárja az ő kerékpárjukhoz lett döntve a platóson. Amúgy magamban én úgy értelmeztem ezt, hogy ezek a csúcsmodellek, hiszen az a pár bicikli amik elsőnek kerültek fel vagy 30 bringát tartottak meg…

Az út Nagyatádról Gyékényesig nagyon jó felkészítés volt a versenyre. Mindenkinek jelentősen megemelte a pulzusát, amikor a csapatszállító busz egy platós méretű kátyú felett átrepült és egy másikba érkezve kilengett. Mivel hátul ültünk így a tengelyen riszálva nagyon rodeó érzésem volt és próbáltam egy Jííhát elengedni, de ezt sem értékelte senki. Bizonyára bele gondoltak, hogy a biciklik is ezt csinálják a platóson hátul, csak hogy azok nem ülnek, hanem egymáson fekszenek. Jííhá-au-juj.

Megérkeztünk, megkaptuk a bicikliket, leraktuk a helyükre, átöltöztünk. Hopp, de hol a rajtszámtetkóm, amit fel kell tenni a karomra – jaa, az a szállodába maradt, mindegy beengedtek, mert chipem az van, természetesen, merth hát ki az aki chip nélkül akarna versenyezni?! Áááááááááááááá.

A verseny

Úszás

3,8 km mellben, néhányszor próbáltam gyorsban, amikor haladtam is szépen, de kb. fél percig bírtam, jobb volt mellben. Élveztem, nézelődtem, néztem az embereket, figyeltem magamra, 95 és fél perc alatt végeztem is, nagyjából az előzetes terv szerint. A combom azért picit beállt a sok tempózástól, de elviselhető volt.

Kerékpár

180 (175) km, tekerve, néha feküdve. 7 óra 31 perc 37 másodperc. Brutális idő. 35 fok, kínszenvedés. Azt hittem ez lesz nekem a legkönnyebb, a legjobb, lesz legalább 25-30 közötti km/h-s átlagsebességem az össztávon. Nem lett, csak 23,4 km/h lett az átlag. Szenvedés. Úszás után depó, cipő, zokni, póló, nadrág, indulás. Combom bírta, nyomtam az elején. kb. 40 km tűrhető volt, bár szerintem itt is jobbat kellett volna mennem, de mindegy. Mentem. 40km után jött egy olyan szakasz ahol pofába kaptam a szelet és fogyott az erő, mindegy, toltam, az első 70 km-en 28km/h-s átlagom volt, kibékültem vele.

Ez után nálam lehúzták a rolót, arra már nem emlékszem pontosan, hogy saját gélt ettem vagy frissítőn vettem fel gélt, de ahogy megettem a gélt, ami elvileg energiát kellett volna adjon, na az engem kikészített. A gyomrom forgott, fájt, hányni nem bírtam, ittam sokat, hátha az segít, hogy felhígítom a gyomrom tartalmát és valahogy majd kijön ami ki akar, de nem akart, felszívódott bennem minden pozitív hatás nélkül. A gyomorfájdalmam megmarad a bicikli végéig, az erőm pedig elhagyott. Néha, amikor erőltettem, hogy egyek csokit vagy valami energiaszeletet, az segített egy kicsit (10-15 km keresztül), de értékelhetően nem.

Kb. 105-110 km-nél volt, amikor úgy döntöttem, hogy leszállok a kerékpárról és pihenek egy kicsit, hátha erőre kapok. Kerestem egy árnyékos helyet és lefeküdtem punnyadni egy jó negyedórára. Szerencsém volt, mert ott volt egy sporttárs, akinek ez volt a 10. versenye, és életet lehelt belém, de legfőképpen azzal, hogy ő bőven 60 felett volt és arról panaszkodott, hogy nyomja a cipő a lábát, így kicsit igazít a zoknin. Összekaptam magam. Elindultam és szenvedtem tovább. Ha 2 km-ként nem gondoltam arra, hogy abbahagyom az egészet, és inkább gyalogolok a napon Nagyatádig, közben keresek egy fagyizót, akkor egyszer sem! (A Tour de Pelsón is a fagyihiány tünete jelentkezett nálam júniusban!) Viszont büszke vagyok magamra nagyon, mert fejben túléltem, és ezt szerintem annak is köszönhetem, hogy a Peti (a futás kapcsán) azt tanácsolta, hogy gyűjtsem a kilométereket, mert az fejben is kitartóvá tesz. Na, ez most segített és végig sulykoltam magamban, hogy meg tudom csinálni, még akkor is ha csak 20-as átlagot megyek. Beértem, bár hányni még mindig nem tudtam.

Futás

Depó, átöltözés biciklis cuccból futóra, és indulás. Elindultam, melegem volt, fájt a hasam, így szépen elkezdtem gyalogolni. Jót tett. Első frissítőnél ittam hideg vizet, sótabletta, fejem a vödörbe. Séta, majd találkoztam a kiscsaládommal, ami nagyot dobott az általános hangulatomon. Ott volt a Móni is aki a Petit várta, mert ő ekkor már futkározott egy ideje – szereztek jeget meg megkaptam a Peti egyik futósapkáját is, amelyek hozzájárultak általános közérzetem javulásához. Itt határoztam el, hogy azért megpróbálok futni is. Szépen kidolgoztam magamban egy taktikát, hogy amikor árnyék van, akkor futok, ahol napos rész van ott pedig sétálok. Az első kör 3. kilométertől megkezdem a futás gondolatával barátkozni és elkezdtem kocogni. Furcsa mód a hasam hirtelen rendbe jött és élveztem a kocogást. Nem ment gyorsan, de ment és jólesett. Tartottam magam végig a kitalált taktikához még akkor is, amikor nem is sütött a nap, mindig ott sétáltam és ott futottam ahol végig. Minden körben ettem 2 db sótablettát, ittam pár korty kólát és ettem dinnyét (nagyon jó volt). Végig ehhez tartottam magam és nem volt semmi gondom, semmi fal, csak tartottam magam a taktikához.

A kislányom is futott velem pár száz métert, ami neki is nagyon jól esett, hogy az apukájával futhat és nekem is hogy futhattam vele első Ironmanen. jó érzés volt nagyon, hogy ott voltak, annak ellenére, hogy előző este még nem ezt gondoltam. Néha beszélgettem emberekkel, nézelődtem, élveztem a helyzetet. Ja és a legfontosabb, hogy visszafelé számoltam a köröket, hogy mennyi van még hátra a célig. Láttam szenvedő embereket, láttam száguldó embereket, láttam véres hátú embert, aki mit sem törődve rótta a kilométereket.

Kiscsaládom elment vacsorázni, még integettek és hajráztak nekem az 5-6. köröm tájékán a szálloda ablakából, de aztán lefeküdtek aludni. Utolsó előtt körömnél találkoztam Petiékkel, akik már a célból visszafelé mentek a szállodába, és picit meglepődtek, hogy már csak 1,5 köröm van hátra. Így Peti és Móni ráléptek a gázra, hogy még elkapjanak amikor beérek a célba. Utolsó körömben találkoztam egy úrral, aki a 20. Ironmanjét csinálta meg Nagyatádon, és végig vele kocogtam, gyalogoltam, beszélgettem. Kaptam pár nagyon jó tanácsot, pl.: hogy ne vizezzem hülyére magam, inkább legyen egy mezem és abba tegyek zacskóban jeget és úgy hűtsem magam, és hasonló hasznos és életmentő tanácsokat. Köszöntem akkor is, de most is köszönöm! Beértem, 5 és fél órás maraton. Életem eddigi leghosszabb futása volt, soha nem futottam még maratoni távot. Elsőre jó ez. Beértem, fotó, kézfogás, mosoly, érem, öröm és boldogság.

Peti és Móni a befutónál vártak, ami jólesett. Valaki megállapította, hogy eléggé fehér vagyok, amire én azt gondoltam, hogy ez az alapszínem, pár perc után a hányinger visszatért és egy jó 20 perces szenvedés következett. Első próbálkozásra nem sikerült felfrissülni, de miután Peti szerzett nekem valami pörköltféleséget, abból egy falat beindította a folyamatokat. Miután meg a gyomrom tartalma folyadék formájában kijött ott ahol bement, látványosan jobban is éreztem magam. Pár falatot még ettem és bementem a depóba összeszedni a maradék cuccomat. Irány a szálloda, és a jól megérdemelt pihenés.

A szobába érve Petra várt, gratulált majd Emili valahogy megérezte, hogy megérkeztem és számon is kérte tőlem hol van a rózsa, amit a befutók kapnak és neki és anyukájának szántam. Odaadtam neki, amit az ágya mellé tett és már aludt is tovább. Még este lehengereltem magam, mert a futások alkalmával eddig mindig így tettem április óta és csodákat tett, most is, majd irány a fürdés. Hát igen, a fürdés, na az egy kínszenvedés volt. Mivel annyira intelligens vagyok, hogy szétvizeztem magam és úszósortban futottam, így sikeresen konstatáltam, hogy konkrétan véresre dörzsölte a vizes sort a két combom belsejét (először persze azt gondoltam, hogy az erőemelő combjaim annyira izmosak, hogy az összeérés volt a gond, de sajnos a tükörben realizáltam, hogy az a fajta izomzat megszerzéséhez még 5 év kemény edzés és még legalább 20 kg izomra lenne szükség. Tehát marad a gatya hibája meg az én hülyeségem. Már mindegy. Még jó, hogy van babapopó krém, az pont jó az ilyen sebesülésekre. De tényleg!

Alvás, reggel ébredés, megint henger, majd evés. És tényleg, semmi izomláz, minimális izomfáradtság. Persze 3 nappal később megérkezett ez is, de a hideg balatoni víz és a gyerekekkel való játék gyorsan helyre hozta ezt is. Ja, és fontos! Mivel a cipőm nem egy mai darab, nem tudom már hány éves lehet, néha azt gondolom komolyan, hogy van már vagy 10, de Móni szerint csak 5, nem tudom igazán, de a lábamat totál kikészítette. Pontosabban a bal lábam nagyujjának a bal fele konkrétan augusztus 24-n is még egy picit érzéketlen (elnyomhatott valami ideget), de talán már kezd vissza térni bele az élet.

Konklúzió

Úszás – meg kell tanulnom gyorsban gyorsan és sokat úszni – itt nyerhetek legalább 10-20 percet a jövőben.

Bicikli – a napi szintű biciklizés a hosszútáv esetében minimálisat ér, inkább a futásban van haszna. Sokkal nagyobb távokat és többet kell, hogy tekerjek, ha faragni szeretnék az időből legalább 30-40 percet.

Futás – kellenek a kilométerek, és a jó cipő. A tényleg jó cipő! Itt is szeretnék azért lefaragni lassan-lassan az időből, hogy azért a 42 km nagyjából folyamatos futással teljen el.

Hosszútávú cél?

10x ironman világbajnokság. 🙂 csak hogy legyen valami kihívás.

Köszi mindenkinek mindent!

Köszi Peti az élményt, a támogatást, a biztatás, a segítséget, a barátságot és az edzéseket is, meg mindent! Folytassuk!

Jövőre?!