Porečki Delfin – 2018.09.01. - Sporty - Sport és szabadidő közösség

Régóta szemeztem már ezzel az úszóversennyel, mely a festői szépségű Poreč városának öblében kerül megrendezésre az Isztrián. Az izgalmakat fokozta az a tény is, hogy tengerben még sohasem úsztam versenyen, így nem tudhattam mi vár rám. Az idei nyaralásunkat „véletlenül” ide terveztem, ráadásul úgy, hogy beleessen a 19. Porečki Delfin…

Az eredeti terv szerint a verseny előtti napon, azaz pénteken érkeztünk volna Porečbe, másnap letudom a versenyt, majd jöhet a jól megérdemelt pihenés. Aztán útlevélgondok miatt az utolsó pillanatban át kellett variálni a nyaralást, így végül is hétfőn utaztunk Horvátországba, és a versenyt követő napon jöttünk haza. Ez utóbb nézve jó döntésnek bizonyult, mert így szépen akklimatizálódhattam, több úszóedzést is beiktattam, így kipróbálhattam milyen tengerben úszni. Hogy milyen? Jó. Jobb a felhajtóerő a sós vízben, azaz még kevesebb lábtempó kell az úszáshoz, ami nekem kifejezetten kedvező. Az egyetlen hátrány a só benyelése úszás közben, ami óhatatlanul megtörténik, de ez sem olyan vészes, inkább csak kicsit kellemetlen. Kedden kb. 800 m-t, míg pénteken amolyan főpróbaképpen kb. 2500 m-t úsztam a gyönyörű kék zászlós (amit a legjobb strandok kaphatnak meg) öblökben a tengerben kifeszített kötél mentén. A hosszabb úszás alkalmával volt egy kis para, mert találkoztam egy furcsa gömb alakú hallal, de a szemem sarkából kiszúrtam, így elcsaptam a karommal mellette, majd gyorsan továbbúsztam.

Péntek este 8-tól tésztapartira voltam hivatalos egy a rajthelyszínhez közeli étteremben. A regisztrációnál külön pult volt kialakítva a magyaroknak, annyira népszerű ez az úszás honfitársaink körében. Fiatalok, idősek, rengetegen érkeztek ide a Porečki Delfinre. Az idei évben ráadásul Cseh Lászlóval hirdették a versenyt a horvátok, akivel sikerült egy közös fotót is készítettem az étteremben. A kb. 3500 Ft-os nevezési díj (mindhárom távra ennyi volt!) tartalmazta a tésztapartit, pólót, érmet, és ebédet másnap, az úszást követően, szóval ár-érték arányban sokkal jobb ez az úszás, mint a nagytestvér, azaz a Balaton-átúszás. A paradicsomszószos tészta nem volt nagy adag, de előételnek megtette, aztán rendeltünk két „igazi” tésztát az étteremben. Az én isztriai tésztám (tejszínes alapú, bacönnel, kolbásszal, zöldséggel) valami fenséges volt, de a Móni bolognaija sem volt rossz, ami nem volt olyan paradicsomos, mint itthon szokott. Az időjárás közben viszont csúnyán elromlott. Folyamatosan villámlott a tengeren, éjjel pedig a vihar Porečet is elérte, szakadt az eső.

Az úszás napján szombat reggel is esőre ébredtünk, így várható volt, hogy a 9:30-as rajtot eltolják. Így is lett, előbb egy órával elcsúsztatták azt, majd lerövidítették a távot, így csak és kizárólag 1500 m-en, és egy kicsit módosított útvonalon lehetett rajthoz állni. A kikötőben lévő hotelünktől a rajt kb. 2 km-re volt, bereggeliztem, és miközben a rajthoz sétáltam, már el is lőtték a horvát kupafutamot, így megszemléltem az úszópályát. Aztán beletettem a lábam a tengerbe, ami meleg volt, így a neoprént is leadtam a csomagomban, az orvosi vizsgálat fakultatív volt, így kihagytam, végül beálltam a sor elejére. 10:30-kor el is indították a karszalagok lecsippantását, így az elsők között rohanhattam a kék szőnyegen, és vetődhettem be a tengerbe. Az elején nem volt olyan mély a víz, így kerülgetni kellett alattam a sziklákat, de utána már „csak” úszni kellett. Párszor belefolyt a sós víz a szemembe, így volt, hogy csak fél szemmel, de úsztam tovább. Aztán, mikor már a másik szememet is csípte a víz, kénytelen voltam megállni, hogy megigazítsam a szemüvegem. Az első 750 métert a világörökség részét képező Euphrasius-bazilika irányába tettük meg, ami csodálatos látványt nyújtott. Az öbölben vettünk egy kanyart, és már csak vissza kellett csapkodni ugyanoda, ahonnét indultunk. A cél előtti kötelezést picit elvétettem – olyannyira, hogy a képek tanulsága szerint a cél mellett másztam ki a létrán a tengerből -, de végül is 26 percen belüli idővel csippantották le a karszalagomat. Egy külföldi sporttárs szerint hosszabb volt a táv, de nekem ez aztán mindig tökmindegy, mert pontosan annyit kell úszni, amilyen hosszú pályát jelölnek ki a szervezők. Én nagyon elégedett voltam az időmmel, ami az eddigi legjobbam ezen a távom, de egyértelmű, hogy tengerben könnyebb úszni. Szerintem kb. 10% pluszt jelent.

A célban vizet, multivitamint, szőlőcukrot, dinnyét lehetett vételezi. Megkapta mindenki a bronzdelfin érmét (ez jár a legrövidebb táv teljesítőinek), bár a később beérkezők már ezüstöt, a legvége meg talán már aranyat kapott, mert nem volt annyi bronzérem… Pólóból is csak L-es, meg M-es volt, így a kisebbeken nagyon lógott, de majd belenőnek! Elfoglaltunk egy napozóhelyet a Mónival, aztán nemsokára elkezdett esni az eső. Kisvártatva már szakadt, mindenki az ernyők alá menekült, de egy idő után ott is eláztunk, így neoprént húztam. Elmentem a kajáért, ami paprikás krumpli volt kiflivel és citromos sört is kaptunk mellé, miután lecsippantották a karszalagot. Egy magyar nyugger úgy tolakodott, ahogy azt itthon is megszokhattok, taposott, átnyúlt a kajáért, hogy mindeki előtt megkapja az ételt, biztos félt attól, hogy éhen marad… Csak röhögtem azon, hogy aki itthon is bunkó, az külföldön is. Közben zajlott a sátorban a díjátadó, amihez Cseh Lacit kérték fel a horvát szervezők. Vettem egy kis lufidelfint öcsém kislányának a Dorinának, majd visszasétáltunk a hotelbe, de mivel továbbra is esett, így neoprénben caplattam végig Porečen. Úgy néztek rám az emberek, mint valami földönkívülire. Az időjárás fürdésre nem volt alkalmas, így kis pihenés után délután megnéztük Pulát.

Attól függetlenül, hogy 5000 méterre készültem, a rövid táv is nagyon tetszett, mert így legalább nem purcantam ki, így belefért a délutáni városnézés. Ez viszont természetesen magával vonja azt, hogy Porečbe bizony még vissza kell jönnöm legalább egyszer… Vagy inkább kétszer, hogy minden színű éremből legyen egy! Sőt! Egy 70.3-as Ironmant is otthont ad a város októberben…