Mindenféle komolyságot mellőző cikk következik.
Még sosem futottam versenyen 10 km-nél többet egyhuzamban. Egyetlen egyszer mentem egy 14 km-es menetet a környéken edzés gyanánt, de ebből kb. 8 volt futás, a többi pedig erőteljes gyaloglás.
Pénteken Tamás azt ecsetelgette nekem, hogy a kolléganője benevezett a vasárnapi félmaratonra, de végül nem jön el. Felmerült az ötlet, hogy milyen poén lenne, ha feltűzné magára azt a rajtszámot is, és lefutná két chippel a versenyt, de ezt több okból kifolyólag elvetette végül. Amikor már lassan ott tartottunk, hogy valami kutyára kéne felragasztani a chipjét, és úgy beküldeni a célba, eszembe jutott, hogy ha ennyire nem nézik, hogy valójában kin van a rajtszám, akkor én is szívesen elindulnék, mert eredetileg is az volt a tervem, hogy váltóban futok, de ez a terv végül meghiúsult; gondoltam elmegyek, futok, amíg jól esik, és ha már nem bírom, felszállok a metróra valahol, és hazajövök, legalább megvolt az edzés. Így sikerült szert tennem erre a félmaratoni rajtszámra ingyen, felkészületlenül.
Ahogy közeledett a vasárnap, végig azt hallgattam, hogy milyen poén lesz majd, ha Orsi megkapja a futás után az sms-t, hogy diszkvalifikálták a versenyről, mert ÉN nem értem célba. Ezt hallgattam 2 napig. Meg azt, hogy majd nyugodtan felszállhatok a buszra bárhol, és hazajöhetek, nem gond az. Ez annyira paprikázólag hatott rám, hogy már felmerült bennem, hogy ilyen gagyi lennék? Ilyen edzetlennek gondolnak? Oké, hogy nem futok gyakran, csak heti 1-szer, de hát mégis. Rombolta az önérzetemet ez a folytonos lenézés, úgyhogy vasárnapra úgy döntöttem: lefutom azt a szart, ha törik, ha szakad!
Aztán vasárnap reggel, miután túllendültem azon a nyűgön, hogy én el sem akarok menni, és korán van, és fázom, és ezt a hülyeséget ki találta ki, végül elindultunk a nagy megmérettetésre (ami Tamásnak már csak rutinedzés).
Indulás után nagyjából 6 km kellett ahhoz, hogy üzemi hőmérsékletre melegedjek, elmúljon a hasfájásom az előző napi rossz étkezéstől, valamint rájöttem, hogy a hátamon himbálózó kulacsövben lévő fél literes víz eszméletlenül zavar, és a felismerés után az első kukába kivágtam a palackot. Ez után olyan kényelmes lett a futás, hogy bőségesen lehagytam a 6:30-as iramfutókat, és egy kis előnyre tettem szert.
Ezt végül a rakparti frissítőállomáson el is vesztettem, mert VISSZAFELÉ kellett gyalogolnom, hogy megérdeklődjem, hogy elnézést, hol a víz? Ugyanis már csak banán volt és izó, én meg a vizemet 1 km-el ezelőtt basztam ki a kukába… Hát a víz elfogyott. Ez nagyon lelombozott. Tovább rombolta a kedvemet az a tény, hogy a sapkám sildje és a napszemüvegem közé folyamatosan ziziző szemzabáló bogarak szálltak be (tudjátok, amik folytonos dugóhúzó manőverrel repkednek az ember képe előtt), amiket egyfolytában próbáltam elhessegetni magam elől. Ez az egész rakparton végig így volt, és baromira lefárasztott agyilag. Így jutottam el a 15-ödik kilométerig.
Itt jött a mélypont. Innentől már nem esett jól a futás, ennyire voltam kalibrálva. A kaszinóig gyalogoltam a rakparton, nem sok kedvem volt futni. És itt egyszer csak megszólalt a hátam mögött egy hang: “Igyekezzetek, mert itt a busz, fel kell szállni!” Mi a franc..? Hátra néztem, és kb 20 ember volt köztem, és a záróbusz között. Na ez akkora pofont adott, hogy nekiiramodtam, de a lábam nem bírta már. Fájt a csípőficamom, a mellem már le akart szakadni a 2 órája tartó rázkódástól, és a bal lábamon már éreztem a vízhólyagok helyét. Mentem, mentem, mondom, ha utolér, legalább kényelmesen érek be. De azért küzdöttem, mert hát innen már nem volt sok hátra.
Gyakorlatilag az utolsó 6 km-em azzal telt, hogy üldözött a busz, én meg előle futottam. Vagyis csoszogtam, az meg 5-tel jött utánam. A nyugatinál lévő frissítőnél már meg sem álltam, mert akkor végem lenne. Toltam, ahogy tudtam, nagyi-stílusban. Amikor a Dózsa György útra fordultam, már majdnem rosszul voltam, hogy még majdnem 2 km van hátra. Már szinte akartam, hogy érjen utol az a rohadt busz, szedjen fel, szűnjön meg a fájdalom! De ugyanakkor, full gáz lenne azt mondani, hogy majdnem lefutottam a félmaratont, de 20 km-nél felvett a záróbusz, és még érmet se kaptam. Na nem. Innen már nem szarozunk.
A fiúk az elején poénkodtak egymással, hogy na majd beelőz a Karcsi bácsi, azt megnézheted magad. Akkor nem értettem, de baszki…. épphogy beelőztem a Karcsi bácsit! Szóval most már értem, hogy miről szól ez a poén, és nem annyira vicces 😀
Végül nagy nehezen, kiküszködve a végét, megszenvedve, de 2 óra 52 perccel befejeztem életem első, váratlan félmaratonját.
Apait-anyait beleadtam, küzdöttem, nem adtam fel, szarul voltam, kettőtláttam, de beértem, úgyhogy most igazán éreztem, milyen az, amikor az ember majdnem a teljesítőképessége határán van. Fura látni, hogy valakinek ez rutinból megy, és könnyű kis edzésként tudja felfogni, meg “izomból tolni”. Nyilván én nem edzek eleget ahhoz, hogy így menjen, és a közeljövőben sem fogok, mert más terveim vannak, amiben nem a futás az elsődleges, de remélem, egyszer, kitartó munkával eljutok oda, hogy már nem visel meg ez a táv. Hiszen még tisztán emlékszem, 3 évvel ezelőtt, amikor először mentem el futni, 20 perc alatt lefutottam 1800 métert, majd csuromvizesen hazaértem, csillagokat láttam, anyósom meg megkérdezte, hogy “Na, mi maradt itthon?” 😀 Ahhoz képest pedig a 10 km már a barátom, úgyhogy innen még bármi történhet.
A célba beérve egy észrevételem támadt. Beértem, oké. Kiszenvedtem, oké. Értem én, hogy ezen a rendezvényen elindul 10.000 ember, és hatalmas tömeg van az elején, de basszus, a végén az éremosztók miért 200 méterrel hátrébb állnak? Beértem, és 21 km után, ahelyett, hogy hazafordulhatnék a búbánatos viharba, még gyalogoljak előre 200 métert az éremért és csomagért. Nem vicces. Szóval lehetne egy kis segítség a rokiknak a végén, hogy esetleg közelebb állnak, mert ilyenkor már csak 5-10 ember érkezik 😀 Na jó, persze nincsenek irreális elvárásaim, aki nyomi, az ne fusson félmaratont.
Hazafelé imádkoztam, hogy alacsonypadlós busz jöjjön. Most áprilisig szüneteltetem az ilyen hirtelen nagy ötleteket 🙂
