IRONMAN - 2015.07.25 - Sporty - Sport és szabadidő közösség

Prológus

2013. július 27. A nap, amit sohasem feledek el. Ezen a napon teljesítettem életemben először a legendás Ironman versenyt Nagyatádon. Az első Ironmanemre cirka három évet készültem, erre viszont „csak” kettőt, az első Ironman óta folyamatosan. Persze ha globálisan nézzük, akkor 5 évet… Hivatalosan a 2015-ös a 25., jubileumi Ironman, nem pedig a tavalyi! Ugyan az 1990-es évet hirdették mindenhol, a kulacsainkra is ez került rá (miért nem az aktuális év?), de az első nagyatádi Ironman nem volt hivatalos verseny. Célul a következőket fogalmaztam meg:

Sikeres célbaérés
13-mal kezdődő idő.
Sötétedés előtt beérjek.

Olyan sokat kérek? Igen mert a naplemente 2015.07.25-én 20:28-kor-volt. Ez pedig 13 órán belüli célidőt (egészen pontosan 12:58-at) jelentett volna (rajt: 7:30). Elég merész időterv! No majd meglátjuk. Lényeg a biztos célbaérés. Más nem számít. A többi plusz. Bónusz.

IRONMAN időtervem:

úszás: 75 p.
depó 1: 5 p.
kerékpár: 6,5 ó (=390 p.)
depó 2: 10 p.
futás: 5 ó (=300 p.)
Összesen: 13 ó.

Leutazás

Igazi idegeskedés, kapkodás, szarakodás, minden, ami nyugalom megzavarására alkalmas. Későn indultunk, a Peti nem jött át reggel, így érte is el kellett ugranunk, a macskát is le kellett adni, szóval ilyet se csinálok többet. A Peti kerékpárájának felrakása sem volt egyszerű, mivel az egyszer már kiselejtezett ócska tárolóval próbálkoztam, aminél a mindenkori kerékpárvázat csavarral és anyával kell rögzíteni a tartókarhoz. Ezt aki kitalálta annakidején, azt csókoltatjuk. Mennyit szenvedtem ezzel korábban, te jó ég! Aztán vettem egy modern tárolót, amire pár pillanat alatt fel lehet pattintani a biciklit. De ebből nem volt több, már így is Lukitól kértem kölcsön plusz egyet. (Amúgy volt neki még egy ebből a jófajtából, hogy azt miért nem kunyeráltam el tőle, azt a mai napig nem tudom…) Szerencsétlen autó (21 éves Suzuki) gyakorlatilag fullon meg volt pakolva: 3 bicó az amúgy sem könnyű tárolón, 4 fő, a csomagtartó tele… Azt hiszem nem kell különösebben ecsetelnem, hogy mennyire le volt ülve a kocsi hátsója! Csak érjünk le épségben! Én kb. 11 óra körüli érkezést terveztem a Balcsira, miközben ekkor még majdnem Budapesten voltunk. Ebédidőre értünk le a majd 40 fokban, iszonyat meleg volt. De az ebéd legalább gigantikus szénhidrátfeltöltésbe torkollott! Anyu javaslatára egy-egy adag milánói sertésbordát rendeltünk a Mérei Tamással a Balatonszéplak alsói büfében. A két embernek is bőven elég adag (két hatalmas szelet hús, nagy adag tésztával) elfogyasztása nem okozott gondot nekünk. Végül még fürödtünk egyet, mielőtt elbúcsúztunk az öcséméktől és folytattuk utunkat Nagyatád felé, persze csak egy kis fagyizást követően. Kb. 5-re érkeztünk meg, letettük a kocsit a parkolóban, majd elintéztük a rajtcsomagfelvételt, én pedig leadtam a futófelszerelésemet a strandon. Irány a bevásárlóközpont még a vacsora előtt. Előbbivel nem is volt gond, de az utóbbival komolyan meggyűlt a bajunk. A már évek óta bejáratott helyünk megszűnt, így más pizzázó után kellett néznünk. Az első helyen azt mondták, hogy minimum 1,5 óra, mire ételhez jutunk így továbbálltunk. Telefonokat izzítani, keressünk valamit. A következőben sem jutottunk asztalhoz, a pincérnő majdhogynem fel volt háborodva, hogy vacsorázni szeretnénk… Végül egy nem túl bizalomgerjesztő helyen ettünk, ahol szintén kellett várni, de legalább nem olyan sokat. A pizzára várva elmentem az autóért, hogy látótávolságban parkoljam le azt. Persze nem az autót, sokkal inkább az értékes szállítmányt féltettük. A parkolóban, ahonnét kiálltam, megállított egy versenyző, aki épp kerékpárszerelésben volt, hogy nagyon mozog a középső bicó. És tényleg! Miután ellenőriztem, láttam, hogy szinte már nem is fogta a tartó, csak a gumipókok… A pizzák erősen felejthetőek voltak, én azért legyűrtem a sajátomat, a maradékot pedig elvittük, talán jó lesz majd holnap. A keró megigazítását követően Csurgóra autóztunk, hogy elfoglaljuk az évek során jól (?) bejáratott szállásunkat a meglehetősen lepattant koliban. Felpattintottam egy sört, megtettük az utolsó előkészületeket, majd éjfél előtt nyugovóra tértünk egy igencsak fárasztó és kimerítő nap után. Legközelebb talán érdemes lenne még egy nappal előtte leérkezni, a kapkodást elkerülendő. És persze minimum két autóval kell jönni!

Úszás

Bő egy órával a rajt előtt már Gyékényesen voltunk, így mindenre marad idő. Bedepóztam, megmutattam az úszópályát a Tamásnak, becsekkoltam, majd némi bemelegítés gyanánt úsztam egyet a 29 fokos (!) (termál)vízben. A mindenkori nagyatádi rajt alkalmával felcsendülő két számot (Final Countdown, A paradicsom meghódítása) egyszerűen nem lehet megunni. Most is jó érzés kerített hatalmába ezeket hallgatva és a szurkolósereget pásztázva a domboldalon. A jobb oldalra helyezkedtem a fakerítés mellé, innen integettem a Móninak. Feszült voltam ugyan, de nem annyira, mint tavalyelőtt, és az érzelmek sem öntöttek el úgy. Persze mindig megható a papi áldás és felemelő az ágydörrenés, de legelőször azért jobban be van tojva az ember. Az órámat persze így is elfelejtem elindítani a nagy rohanásban, ahogy a jobb szélen az embereket előzgetve befutottam a vízbe. Pedig Péter Attila még figyelmeztetett is bennünket, hogy: „Ne rohanj, lassan sétálj be a vízbe!” Rögtön találtam egy jól úszó csoportot, akikkel végiglapátoltam az első kört, éreztem, hogy jót úszok, talán a rekord is meglesz? Igen! A partra érve kipillantottam az órára: 34:15, ez igen! Észreveszem a Mónit a vízben sorfalat álló szurkolók között. nem sietek, így odasétálok hozzá és megcsókolom. Aztán szépen megkezdtem a második körömet, amit érezhetően lazábbra veszek, helyenként mellúszásra váltok. Amikor azt érzem, hogy lassabban úszik az előttem lévő, akkor előzök és gyorsabb lábvizet keresek magamnak. A második köröm 37:44-re sikeredik. Az első számban az összidőm így 1:11:59, ami majdnem 5 perccel jobb a két évvel ezelőttinél. A chipszőnyegen átfutva végre elindítom a stopperemet, majd újabb csók a Móninak és irány fel a depóba.

Depó 1

Próbáltam kicsit gyorsabb lenni, mint két éve, de a hülye úszócuccom kiadásával meggyűlt a bajom, mert egy versenybíró nő nem nagyon engedte, hogy az ellenkező irányba menjek a depóban, amiben mondjuk igaza is volt. A másik probléma azzal volt, hogy nem tudtam a fakerítéshez jutni, mert pont ott érkeztek depózni a versenyzők. Végül a versenybírónak adtam a cumót, aki megígérte, hogy továbbadja azt a Móninak. Jó pár perc elment ezzel a bénázással, így végül 7:27-et töltöttem bent. Közben az Intim Torna Illegal Hipnotizőr király c. száma üvöltött, amit mindketten megmosolyogtunk a Mónival.

Kerékpározás

Keró elején 3-4-en bolyozásba kezdenek, egy versenyzőtársam rájuk is szól, hogy ezt talán nem kéne. Kisvártatva a motoron ülő versenybíró is rájuk fütyül, de azok mintha rá se hederítenének, folytatják a szabálytalan tekerést. Felhős, kellemesebb idő fogadta a tekerőket, mint két éve. Dél körül az akkori 35 fok helyett most maximum 33 fok volt. Akkor elég kegyetlen volt, de engem ezúttal nem viselt meg annyira, mint anno. Nyomom is neki az elején rendesen. A vasúti átjáró után Csurgóra vezető emelkedőre olyan nagy sebességgel érek, hogy a faluban egy Suzuki Ignist is kielőzök! Az erdei szakasz most is meseszép volt, már ezért megéri itt nyeregbe pattanni. Az ágneslaki kaptató persze most sem volt igazán ínyemre. Meg az ehhez hasonló aszfaltra írt feliratok sem, mint például, hogy: Aki itt (az emelkedőn) lassít, az hülye, stb. Az autóútra kiérve újra felpörgetem a tempót. A fazon meg még mindig/már megint veri a tamtamot (sörösbádogot), hihetetlen! Pont ugyanott, mint 2013-ban és 2011-ben. Létezik ilyen? Igen! Ráadásul annak is örülhetek, hogy megvan a 30 feletti átlag az első 75 km-en. Sőt! Itt is az eddigi legjobbamat kerekezem: 2:23:17. A kerékpározás ideje alatt több holtpontom is volt, már itt az első szakaszon volt egy kisebb.

Most is megállás nélkül folytattam a tekerést miután a versenyközpontba értem, hogy minél hamarabb letudjam az első 35 km-es körömet (1:19:40) és újra lássam a Mónit és a Petit. (A Mérei Tamás valahol a 75-ös körön fogyasztotta a kilométereket.) Wellhello: Apa, vedd meg nekem a várost című száma csendült fel a segesdi fordítóban, amit szintén nagyon csipázunk a Mónival. Ezek a momentumok mindig pluszenergiát adtak a folytatáshoz. A 110 km-t elérve megálltam egy 10 percre, hogy végre tisztességesen megebédeljek. Egy szelet négysajtos pizzára esett a választásom, amit a Móni tegnapról tett el, mondván jól jöhet az. És milyen jól tette! Nagyon jó volt végre valami rendeset enni a gélek, banánok, energiaszeletek után. Az igazat megvallva nem sok kedvem volt visszamenni a pályára (2. holtpont), de ha menni kell, akkor menni kell, így a második 35-öst is elfogyasztottam (1:30:48, 10 p. megállással). Az utolsó köröm előtt is megálltam kb. 5 percre, aztán gyorsan összeszedtem magam, hogy végre befejezzem a biciklizést (1:34:24). Igazi szenvedés volt az utolsó 35-ös (3. holtpont), pedig ekkor már tényleg kevés volt hátra. Nehéz, túlságosan hosszú ez a 180 km. És nem pusztán a nagy táv miatt. Hanem azért is, mert nem tudja az ember, hogy mennyire hajtotta ki magát, mennyit vett ki belőle a bringázás. Szóval ez a versenyszám bizony mindig igazi oroszrulett. De vége, így végre leszállhattam a drótszamaramról, ami újfent végigvitt egy újabb hosszú versenyen: 180 km = 6:48:10. Ez szinte pontosan félórával lett jobb a két évvel ezelőttinél (7:18:11).

Depó 2

Próbáltam itt is gyorsítani, ami sikerült is (12:13 a 16:26 helyett), de végül is a zuhanyzást ezúttal sem hagytam ki. A triatlonos dresszemben ugrottam be a hidegvíz alá (meleg nem volt), ami kifejezetten jól esett. Aztán felöltöztem, bimbót ragasztottam, összapakoltam mindent a szatyorba, majd kisétáltam a pályára. A Móni a lelátó előtt várt. Nem örült a telepakolt szatyromnak, mert a Tamás bringájára is figyelnie kellett, de mondtam, hogy dobja csak le nyugodtan. A kis perpatvarunkat követően nagy lendülettel kezdtem el a maratoni futásomat a nyolckörös pályán.

Futás

Bármilyen hihetetlen, de a 42 kilométernyi futásom alatt nem nagyon volt holtpontom, leszámítva a legvégét. Frissnek éreztem a lábaimat, amelyek jól reagáltak a futásra. Szinte végig futottam, kivéve a frissítőpontokon, ill. a Rinya-patak utáni emelkedőn, bár többször még itt is azon kaptam magam, hogy futok, mire gyorsan sétálni kezdtem. Szóval egyben volt a futásom, aminek nagyon örültem. (A rólam készült képek mondjuk ennek ellenkezőjéről árulkodnak…) A sótabletta mizéria, perze már megint kitört rajtam. Szerencsére a fiatal segítők az egyik ponton sót is kínáltak, így ez a probléma is megoldódott. Minden körben kólát ittam, és persze dinnyét ettem a parkban. (Ezek mellett folyamatosan víz, gélek, némi ennivaló, és kevés iso.) Viszont a versenyközpontban hiába kerestem a monitort, hogy azon a teljesített köreim számát és azok időeredményeit lessem, mindhiába. A parkban volt a másik szpíker, aki időnként bemondta, hogy épp hányadik körömet teljesítem, meg a tempómat, de ennyi. Kár érte! Pár kör után a Tamással több ponton találkoztam a pályán, ami jó volt, aztán a pálya végén a kanyarban megvárt, így pár kört együtt tettünk meg, mielőtt a Móni szegődött volna mellém. De az már az utolsó köröm volt! Csupán 5250 m választott el életem második Ironmanjétől! A Móni mondta is, hogy ha 6 perc alatti kilométereket hozok, akkor akár 13 órán belül érhetek célba… Jó lett volna, de mennyire! De sajnos tudtam, hogy nem lesz meg. Ám számított ez valamit? Semmit. Ahogy az elején leírtam, én már egy 13-assal kezdődő időnek örültem volna, mint majom a farkának. A Móni megkérdezte, hogy mi lenne, ha együtt futnánk be a célba. Mondtam, hogy persze. Amúgy nem sokat beszéltünk. Aranyos volt, hogy nem is erőltette. Látta, hogy kellőképp elfáradtam. Fogytán volt az erőm, így nehéz volt a legutolsó kör. Nagyon nehéz. Ez a futás lélektana. Az utolsó körben szenvedtem talán a legtöbbet. Miért? Nagyon érdekes. Az agyunk pontosan tudja, hogy mennyit vállaltunk, és arra készíti fel a szervezetünket. Ha 5 km, akkor annyi. Ha 10 km, akkor annyi. Ha félmaraton, ha maraton, ha Ironman… Éreztem, hogy jól kihajtottam magam, de azt is, hogy kihoztam magamból a maximumot. Az utolsó köröm fordítójában még világos volt, de utána rohamosan kezdett sötétedni, ahogy lebukott a nap. A parkba érve a szpíker bemondta, hogy ez az utolsó köröm, és hogy második nagyatádi versenyemen vagyok túl. Utolsó dinnyeevés, és már csak 1 km van hátra! A Móni előreszalad, hogy átadja a chipet a Petinek, aki végül vállalt egy kör futást. (Szerencsétlenkedett egy sort a kerón, így egy darabig nem bírt lábra állni.) A Scootert néhány számát többször is hallottam a futás alatt, ám a befutózeném végül is Gigi D’ Agostino: The Riddle c. dala lett. A célegyenesben kapott köszönet rózsáját átnyújtottam a Móninak, aztán kézenfogva átszakítottuk a célszalagot! 13:06:48. (2013. – 14:48:00) Csók. A nyakamba akasztott érem, szép, vagány, van súlya. Méltó egy Ironmanhez. A fehér-világoskék Finisher-pólóm szintén menő, és még a mérete is megfelelő! Örömkönnyek ezúttal sem voltak, inkább utána a lelátón pityeregtem. Meg érdekes módon a kerékpározás és a futás közben, mikor éreztem, hogy másodszor is meglesz ez!

Már csak a váltónkat kell megvárni, a Peti hamarosan végez a körével, amin nem is fut rossz időt (29:16, 5:35 p./km). Utána a Móni veszi át a chipet, aki az utolsó körön valósággal szárnyal a pályán (29:51, 5:41 p./km). Hárman futnak be a célba, a Tűzszekerek váltója is sikerrel teljesítette az Ironman-távot: 12:40:51.

Mivel a kajapultnál kígyózó sor volt, ezért úgy döntöttünk, hogy előbb kivesszük a drótszamarakat a depóból, és lehetőleg gyorsan felpakoljuk a tárolóra. A vázrögzítő csavart kicseréltem a tartalékra, mert az eddig használatban lévőnek mostanra teljesen szétment a menete. Közben már kellőképp besötétedett, és az autó persze a parkoló legtávolabbi pontján volt letéve. Ráadásul a távolban már villámlott és nagy vihar közeledett. Csak majd ne a szakadó esőben kelljen itt szerencsétlenkednünk, na azt a hátunk közepére se kívántuk. Mindenestre most először úgy rögzítettük a Peti bicóját, ahogy előtte nem sikerült: állt, mint a cövek. Jöhetett a jól megérdemelt zabálás. Miközben a paradicsomos tésztámat fogyasztottam a tárcsán sült hússal, a főszervező dr. Herr Gyula jelent meg az asztalunknál, aki arra biztatott, hogy én is álljak majd sorfalat a többi finisherrel együtt a célegyenesben a 25. nagyatádi célbaérkezéséhez közeledő Szebeni Endrének. Nagy bánatomra az eleredő eső miatt inkább a távozás mellett döntöttünk, ráadásul nekünk még Csurgóra is vissza kellett autóznunk. Így aztán sajnos a tűzijátékból sem sokat láttunk, miközben egyre jobban zuhogott. Aztán útközben már jég is hullott, szarvas álldogált az út mellett, és persze alig lehetett valamit látni a békákkal teli úton… 13 óra versenyzés után a hátam közepére nem kívántam a vezetést, de szerencsére végig tudtam koncentrálni, az örökkévalóságnak tűnő út során, így épségben Csurgóra értünk. És ezúttal a kerítésen sem kellett átugranom, mert a portás ezúttal ébren volt, így már nyitotta is nekünk a sorompót!

Díjátadó

A másnapi díjátadó ünnepségre ismét a városi sportcsarnokban került sor. Amikor már beletörődtem, hogy ezúttal nem léphetek fel a színpadra (ez csak az elsőbálozóknak jár, meg a dobogósoknak), akkor a tombolasorsoláson Fortuna istenasszony kegyes volt hozzám! Olyannyira, hogy a leginkább áhított díjat, az egy éves ingyenes BSI-s nevezést nyertem meg, így végül mégis felpattanhattam a színpadra, hogy ott Péter Attila és dr. Herr Gyula gratulációját fogadjam. Nagy nehezen a női nyertes nevét is sikerült kikotorni, így készülhetett rólunk a közös fotó. Elég király érzés volt ott fenn, nem mondom! Hú, de örültem! Másik esélyem a legtöbbet javító versenyző kategóriájában lehetett, köszönhetően annak, hogy 1 óra 41 percet (!) sikerült lefaragnom a 2013-as időmből. Ezzel azonban csak a top 5-be fértem be, a nyertes ugyanis több mint 2 óra 15 percet javított legjobb idején…

Epilógus

2015.07.25-én kétszeres Ironman lettem! Legfőképp a Móninak, de köszönöm mindenkinek, aki így, vagy úgy segített abban, hogy ez másodszor is sikerüljön!

Ami hiányzott, pedig 2013-ban volt:

aktuális évvel ellátott úszósapka
kulacson az 1990-es év szerepel, bár én a 2015-nek jobban örültem volna
eredménykövető-monitor a futáson
nyakbaakasztó, rajta a versenyző nevével
olcsóbb regisztrációs díj (2013 – 1500 Ft, idén 3000 Ft)
DVD, rajta a kisfilmmel
hűtőmágnes

Biztató üzik:

Tomi (előtte): Hajrá! Menni fog, szorítok, csak ne kapkodj, mindenre van idő egy ilyen versenyen…

Luki (közben): Szia Iron Péter! Kitartást mindenkinek ebben a melegben! Győzd a kilométereket!

Tomi (utána): Több mint másfél óra mínusz az időből. Gratulálok, irigylésre méltó!

A Sport tv 30 perces összefoglalójának érdekességei:

Herr Gyula és Ormai István Nagytád polgármstere felavatja az ExtremeMan teret a város központjában, a strand előtt.
Olimpiai- és világbajnok bokszolónk Kovács Kokó István (11:35:28) sikeresen teljesíti az Ironmant.
Petsuk Zoltán a férfi 2. helyezett (8:41:11) idő és Zelinka Gabi, a tavalyi és tavalyelőtti győztes egy párt alkotnak. Aranyosak.
A győztes Flander Márton (8:28:53) lánykérése. Akinek szíve választottja is leküzdötte a távot! Ez igen!
Szebeni Endre zuhogó esőben fáklyás menettel érkezik 25-ször a nagyatádi célba! Babérkoszorú a jutalma, megérdemli!