Nem vagyok gasztroblogger, vagy étteremkritikus, bár utóbbin erősen gondolkodom az utóbbi éttermi incidensünket követően. De hogy jön ez a triatlonhoz? Hamarosan kiderül!

Idén másodszor került megrendezésre a Velencei-tó triatlonverseny, ami a nagyatádi Ironman első felkészítő állomása. A Colos tartott velem, így miközben én viaskodtam, ő körbetekerte a bringájával a tavat. Jól sikerült az idei menet, az úszásom minden képzeletemet felülmúlt, de a futásomra sem lehetett panasz, majd tíz perccel (!) jobb lett, mint tavaly! A bringázásom viszont több mint 8 perccel lassabb, de ezt egyértelműen a trükkös pálya számlájára írnám, mert az változott tavalyhoz képest – nehezebb lett. Most is elég meleg volt, de sokkal jobban bírtam a gyűrődést, így ha nem is nagyon, de kemény másfél perccel megjavítottam egyéni legjobbamat az olimpiai távon.

A versenyt követően szénhidrátraktárainkat töltöttük volna fel, ha lett volna rá lehetőségünk. Hihetetlen, hogy egy fizetős strandon ezt nem sikerült összehoznunk! Kezdődött mindjárt azzal, hogy a három működő büfénél olyan hosszan kígyózó sorok alakultak ki, hogy aki azt végigállta, az tutira hőgutával tért haza a strandolásról. És ez még hagyján, de a kaja meg a pia is elfogyott itt-ott. Mi van? Nem készültek a vendéglátósok az első nagy strandidőre? Sírni bezzeg tudnak, aztán mikor lenne vevő, akkor 1.: nincs elég eladó, 2.: hiányos a választék. Gondolhatták, hogy nem kevés ember lesz ezen a forró hétvégén a tó mellett, ráadásul a versenynek köszönhetően a további majd 400 induló és kísérőik is az északi strandra érkeztek…

Ott is hagytuk az egészet, inkább kerestünk egy hangulatos kis éttermet, jobb lesz az nekünk! Végül egy kemencés vendéglőre esett a választásunk. De már vagy negyedórája ülünk, az asztalunkat sem szedték még le, és egy pincér sem jött oda hozzánk, pedig először be is sétáltunk a pulthoz. A Colos megelégelte a dolgot, újra bement, hogy leadja az italrendeléseket. Nemsokára megjött a pincér az italokkal és végre letakarította az asztalt, ám meg se kérdezte, hogy enni szeretnénk e. Újabb negyedóra elteltével én következtem: beslattyogtam, hogy étlapot kérjek. Kisvártatva kihozta a pincér, majd gyorsan távozott. Amikor legközelebb megláttuk szóltunk neki, hogy – a horror árak ellenére – rendelnénk már végre. Na azt már nem! Nála nem lehet, mert az italrendelést nem ő vette fel. Mi van? De, de, kisbarátom, itt és most felveszed a rendelésünket, mert már vagy ¾ órája itt ülünk és éhen döglünk! Nagy nehezen belement, de felhívta a figyelmünket, hogy minimum félóra mire elkészül az étel, mert sok rendelésük van. Hol? Mert itt csak négy asztalt látunk, és ahogy láttuk, bent sem tolongtak a vendégek. Ja, hogy van egy teraszotok is! (Na és? Örüljetek neki!) Elment, majd jött is vissza, hogy a lángosuk bizony elfogyott… Akkor viszont a számlát kérjük, de azonnal! Egy órát ültünk ezen a szar helyen a nagy büdös semmiért… Talán hívni kellett volna az üzletvezetőt, de minek? Úgysem értené meg a problémánkat. Felőlünk be is zárhatnánk ezt a koszfészket! Magyar vendéglátás 2015-ben. Lesz még rosszabb?

Utózönge: újabb egy óra elteltével Baracskán a főút mellett végre jóízűen elfogyaszthattuk a jól megérdemelt (est)ebédünket…