Komoly kihívást jelentett a 100 km-es, majdnem 1500 m szintkülönbségű táv leküzdése. A Dobogókövet ugyan már kétszer megmásztam a Békási-túra jóvoltából, de csak az egyik irányból, Pilisszántó felől. Ezúttal mindkét irányból majdnem teljesen, ill. egyszer a feléig kellett megenni a hegyet. Bizony nem volt könnyű!
Most a túloldalról, Esztergom irányából kezdtük meg a hegymenetet. (Előtte lassú rajt volt, míg kivezettek bennünket Esztergomból.) Hosszú szerpentin vezetett felfelé egyenletes emelkedéssel, de „csak” a csúcs közelébe kellett feltekerni, a tetejéig ezúttal sem. A lefelé való száguldás igazi adrenalinbomba volt, olyannyira, hogy az egyik kanyarban majdnem el is számítottam magam… Nagyfokú koncentrációt igényelt a verseny végig, Csobánka felé hajtva például egyszer csak azon vettem észre magam, hogy nagy sebességnél hirtelen felugrik a bringa az útmenti padkára, amit a kulacsaim sínylettek meg – elhagytam őket! Nem volt más választásom, mint megállni és visszamenni értük, mert ekkor még elég sok volt hátra a versenyből.
Csobánkára befordulva kisvártatva ismerős, ám annál kegyetlenebb emelkedő várt rám fel a temetőig, a kistányérra váltás természetesen elengedhetetlen volt… Innen viszont egy kellemesebb hullámvasút következett Pilisvörösvárra, ahonnan jobbra, Pilisszántó felé kanyarodtunk. (A Vörösvár és Szántó közötti egyik kanyarban a Pilis gyönyörű tájában gyönyörködhetünk!) A következő brutál emelkedő Pilisszántó központjából indult, s a Pilis-nyeregig tartott, helyenként 20%-os (!) meredekséggel! (Ennek az elején kaptam egy telefonhívást a Mónitól, amit fel kellett vennem: „Nem a legjobbkor hívsz…” – Azért persze folytattam a beszélgetést, amíg csak bírtam, csak előtte le kellett váltanom a legkisebb tárcsára…)
Pilisszentkeresztről nem balra, Dobogókőre, hanem jobbra kellett kanyarodni, hogy még egy „kis kört” (=27 km) tegyünk, majd újra az elágazáshoz értünk, ahonnan, ugyan az ellentétes irányból, de újra megmászhattuk a Dobogókövet… (Előtte azért a frissítőponton – jobb híján – benyomtam egy zsírosdeszkát, ha már senki nem evett, meg amúgy is azt mondták, hogy az eleje több mint egy órája járt itt…) Ráadásul a visszaúton még az erős szembeszél is hátráltatott. Ennek ellenére szökésbe kezdtem lefelé, ám előnyöm nem tartott ki a célig, az egyik riválisom (hárman küzdöttünk) utolért Esztergomnál. (Igaz nem is verseny volt ez számomra, a túlélés volt az elsődleges célom, mindenesetre jót tett az előzgetés, mert így végig motiváltuk egymást.)
Le a kalappal minden teljesítő előtt! (A 341 indulóból, ha jól számoltam, csak 259 ért célba.) Az utolsó célbaérkező igazi díszkíséretet kapott. Három szirénázó rendőrautó, egy motoros, és a záróautó követte. Nagy érzés lehetett így végigtekerni a hegyekben… Én magam igencsak tartottam attól a másfél órás „büntetőidőtől”, amit azok kaptak, akiket lekörözött az élmezőny. Ők nem kezdhették meg a második körüket, hanem egyből Esztergom felé kellett venniük az irányt, azaz csak kb. 75 km-t teljesítettek, és ehhez az időhöz adtak hozzá + 1,5 órát célban. Nehéz volt előre megbecsülnöm a célidőmet, de egy kb. 4 órás teljesítéssel már nagyon elégedett lettem volna, végül 4:29:24-gyel (átlag: 22,2 km/h) értem a Bazilikánál felállított célba pár másodperccel a másik Pelso-pólós sráccal, Hankó Zoltánnal (4:29:21). (A hármasunk harmadik tagja az U19-es Ágoston Patrik 4:36:34-es idővel ért be.)
Egy jó adag kaját, meg egy szép érmet azért elfogadtam volna a végén, de tudomásul kell venni, hogy ez a megmérettetés nem erről szólt. (A nevezésért mindössze egy pamutpólót, egy csokis ostyát és egy kis doboz gyümölcsnektárt kaptunk.)
Célbaérkezők: összesen 259 (243 ffi, 16 nő)
Helyezésem: master/elit ffi 192./202
(Sokan 1,5 órás hozzáadott időt kaptak, és így a 2. körre már nem mehettek ki.)
Galéria
