„Még csak egyszer úsztad át a Balatont? Úszd át kétszer!” Az I love Balaton programiroda tavaly keltette életre a Zamárdi – Tihany – Zamárdi közötti Balaton-átúszását. Az ötlet sikeresnek bizonyult, ezért idén másodszor is megrendezték a különleges úszóeseményt. Az már más kérdés, hogy az időjárás szeszélye miatt csak az ötödik (!) nekifutásra sikerült tető alá hozni az eseményt, ami miatt valószínűleg jóval kevesebben csobbantak vízbe. Minket azonban ez sem tántoríthatott el! A Tűzszekerek három alapítótagja közül kettő úgy érezte, hogy augusztus 9-én bizony a Balatonban a helye!
A vízreszállás előtt azonban több dolgunk is akadt, úgymint: wc, orvosi vizsgálat, nevezés. A mobil wc-ben már fél kilenckor elfogyott a toalett papír… Pár pluszgurigával azért készülhettek volna a szervezők, ez nem nagy költség. Amúgy ez rendszeresen hiánycikk mindenféle versenyen.
Aztán persze volt papír minden mennyiségben! Az orvosi kérdőív szerintem teljesen felesleges! Vérnyomásmérés szintén. Izgalmi állapotban nem mutat valós értéket, a felkészültebb orvosok ilyenkor 10%-ot le is vonnak az eredményből. 140/80 az enyém. Jönnek is a kérdések. Ittam kávét? Nem. És energiaitalt? Nem. Meg is kérdezem a fiatal nővérkéktől, hogy erre mi szükség? Ha már kell, akkor inkább előzetesen igazolom a megfelelő vérnyomást, habár a múltkor a háziorvosom még a mérést is megspórolta, csak aláírják a papírt… Jellemző.
Nem értettem, hogy minek kell az előnevezetteknek papírt tölteni az adatokkal? Az előnevezés amúgy jó ötlet. Aki hamar észbekap és már az év elején befizet, annak csak 2500 Ft, ami igencsak baráti ár a mai világban. De még előző nap is 4000 Ft-ért lehetett előnevezni a neten, míg a helyszínen 5000 Ft-ért. Az öbölátúszás (3500 m) horrorisztikus 7000 Ft-jával (5000 Ft előnevezve) szemben ez mindenképp jó. Ez utóbbi amúgy drágább mint a nagy átúszás (6000 Ft)! Kilométerenként szerintem egy ezresben kéne mérni az effajta versenyeket. A korábban e-mailben kapott rajtszám helyett újat kaptunk, amihez egy bokára rögzíthető chip tartozott.
Ami hiányzott nekünk a rajt előtt, az a víz, no nem a Balatoné, mert abból hamarosan kapunk bőven! Hanem egy-két asztalra igazán kitehettek volna pár műanyagpohárba valami innivalót. Mindenestre megoldottuk a dolgot és a célkapunál kérésünkre teát kaptunk. Az első versenyzők pont ebben a pillanatban értek partot… Nosza, rajta vágjunk neki mi is!
A Tomi élete első hosszabb távú nyíltvízi úszására készült, így az elején nem is volt hajlandó úszni, gyalogolt ameddig csak tudott. Én is így kezdtem anno hosszútávúszó pályafutásomat a Velencei-tónál, ahol gyakorlatilag a nádasig be lehetett rongyolni, és csak azután volt kénytelen az ember úszni… A Balaton vízhőmérséklete kellemes volt, viszont kicsit hullámosnak éreztem a gyorsúszásnál, ami a verseny végéig ki is tartott. Az dupla úszófolyosó kialakítása úgy történt, hogy középen horgonyoztak le a hajók, míg az úszópálya két szélét végig bójákkal jelölték ki a szerevezők. Ez eddig rendben is volt, de a km jelzéseket szemlátomást megspórolták. Csak saccolni tudtuk, hogy milyen távolság van két bója között. Oké, ha nem is 100 méterenként, de 500-anként lehettek volna jelölve azok!
Az úszófordító a Tihanyi-félsziget lábánál volt a nádas közepén. Itt egy lépcsőn kellett kimászni a tisztásra, ahol frissítőpont várta az úszókat. Mindenki szusszanhatott egyet, aztán irány a túlpart! Visszaúszás közben ért a nagy meglepetés! Egy mentőcsónak állta el az utamat, mondván várnom kell, mert át kell engednünk egy hajót az úszópályán! „Ilyen a világon nincs! De van! De nincs!” – ment az adok kapok a csónakban levőkkel. Vicc az egész. Egyre több háborgó úszó csatlakozott hozzám, és vagy tíz percet (!) tempóztunk egy helyben míg végre elhaladt a sétahajó, na meg vagy fél tucat vitorlás, akik szintén kaptak a nem mindennapi alkalmon. A várakozási idő előrehaladtával persze egyenes arányban nőtt az anyázás és a méltatlankodás mértéke. Nálam aztán nem is a kényszerű megállás, hanem sokkal inkább a csónakban lévők stílusa verte ki a biztosítékot. Semmi bocsánatkérés, csak a parancsolgatás és a replikázás, mindez pofátlan stílusban. Ez így nem elfogadható, sőt a lehető leghülyébb reakció a kialakult kellemetlen helyzetben.
Eme kis kellemetlen incidenst leszámítva jól telt az úszás hátralevő része. Sokan –köztük én is – örültünk, hogy az úszás végén a chiprögzítő bokapántot emlékbe megkaptuk. Emellett „beúszócsomaggal” gazdagodtunk: emblémázott zsák, banán, kókuszrúd, szőlőcukor, pamutpóló. Ez utóbbi elég menő a két sárga gumikacsával, legalábbis ahányan megnézték ezt rajtunk a nap további részében, az erre enged következtetni. Végre nem egy szponzorfelsoroló-póló… Talán telhetetlennek tűnök, de érmet vagy úszósapkát mikor kapunk már egy úszóversenyen?
Amúgy jól éreztük magunkat a Tomival, az úszás kellemes hangulatban telt, azaz rendben van ez a verseny. Nincsenek annyian, mint a nagytestvéren – alig ezren teljesítettük a 4,5 km-es távot -, azaz aki hosszabbat szeretne úszni és nem az embereket kerülgetni, annak kifejezetten jó választásnak tűnik ez a verseny. Ha pedig a felsorolt kis hiányosságokat sikerült a szervezőknek orvosolniuk, akkor az I love Balaton 2X a jövőben méltó vetélytársa lehet a nagytestvérnek, azaz a Balaton-átúszásnak.
Farkas Péter