Az eXtremeMan a nagyatádi IRONMAN-re felkészítő ’’versenysorozatának” első állomása a Velence északi strandján megrendezésre kerülő rövidtávú, össz. 51,5 km (1,5 – 40 – 10 km) hosszúságú triatlonviadal volt. Az idei első igazi nagy kánikula nem kímélte a versenyzőket, a kerékpár, de főleg a futás eléggé szétszaggatta a mezőnyt. Célom a 2011-es füredi (1,5 – 39 – 9 km) rekordom (3:04:53 – időjóváírással kb. 2:49:53) megdöntése volt, így kb. 2:40 körüli időt lőttem be magamnak erre a versenyre.
A reggeli rohanás/kapkodás ezúttal sem maradt el, – holott a viadal csak 11-kor vette kezdetét – kb. negyedóra hiányzott a nyugodt megérkezéshez és depózáshoz, nos ez ezúttal sem jött össze. Ráadásul nem volt rendesen kitáblázva az északi strand sem, a verseny meg még annyira sem, így jól eltévedtem, mert rosszul vettem egy kanyart… A rendezők igazán kitehettek volna egy táblát, vagy egy nyilat, hogy erre, nem nagy fáradság és költség ez szerintem. Parkolóhely persze egy szál se, így a kerékpárút mellé a csalánosba voltam kénytelen beállni az autóval, ebből még lesz gond, valahogy sejtettem… Csak a rendőr ne büntessen meg! „Nyugi, a futásra még odaérsz!” – bíztattak a parkolóban a triatlonosok. Kösz szépen. Az utolsóként regisztráltam, a szpíker Péter Attila oda is szólt: „Te vagy az utolsó?” – kérdezte tőlem. „Remélem!” – feleltem. Maradt még vagy 10 percem a depózásra, ahol összefutottam a Borenich „barátommal”, és pár tempóra a legalább 24 fokos tóban, neoprént nem is hoztam magammal. Egy energiaszeletet viszont betoltam amihez egy kis vizet kértem a Mónitól mielőtt elrajtoltunk a mólóba kapaszkodva a vízből.
Az 1500 m úszás kifejezetten jól ment, pedig nem sok lábvizet találtam, és már az elején elkezdett szúrni az oldalam. Nem tudom mitől, de cseppet sem esett jól, mégis megpróbáltam nem törődni vele, a második bóját megkerülve már nem volt olyan rossz. Ekkor már vissza is vettem a tempóból, mégis ekkor rúgtak kétszer fejbe (előbb az úszószemüvegemet préselték a szemembe, majd szépen orrbarúgott valaki), de ezek nem voltak olyan vészesek, mint a szúrás a gyomromban/oldalamban. Végül rekordot úszva 28:46-tal szálltam partra és depóztam viszonylag gyorsan (02:16), pedig meg is szédültem, mikor a cipőmet húztam, így inkább lehuppantam a fűbe. A Mónit a kerítésnél vettem észre.
A 40 km kerékpározás Velence – Kápolnásnyék- Pázmánd – Vereb – Lovasberény útvonalon haladt, jópár emelkedővel és lejtővel tarkítva, közte egy 10%-os kis csemegével. A keró közen tekert el mellettem a muki a Pelsoról, aki ugyanazzal a szöveggel készült, mint akkor a Siófok előtti emelkedőn: „Nyomjad!” „Dehogy nyomom!” – válaszoltam neki, hisz még a bringa nagyobbik része hátravolt. Észnél kell lenni a bicón is, főleg mikor nagy sebességgel száguld lefelé az ember, miközben egy juhász gondol egyet, majd elkezdi a kb. 100 fős nyáját (!) átterelni az út egyik oldaláról a másikra… Én még simán, a mögöttem jövő hajszál híján, de elkerülte a frontális ütközést, ez bizony meglehetősen meleg helyzet volt! Megúsztuk szerencsére. A szemből jövők viszont kénytelenek voltak megállni és pihenni egy kicsit, míg a barik szép komótosan átvonultak az úton… A fordítónál szerintem nem volt ember aki megállt, így én is folytattam a kerekezést, és a visszafele utat is kb. ugyanannyi idő alatt (kb. 40 perc) tettem meg, mint az első 20 kilit, így aztán minden az előzetes terv szerint haladt. A kerékpározás közben ettem (2 gél, banán, fél energiaszelet), ittam (víz, iso), és a szúrás is abbamaradt, a gyomrom is rendbejött. Szinte ugyanolyan gyorsan depóztam (02:06), mint először. Hallottam, hogy a Herr Gyula és a Kokó épp most ment ki a futópályára, így gyorsan a nyomukba eredtem.
A 10 km futással komolyan meggyűlt a bajom a gyomrom miatt. Valami megint nagyon nem stimmelt, keményen szúrt az oldalam, a táv első felében csak szenvedtem, pedig erőm még lett volna, de a fájdalom miatt nem tudtam úgy teljesíteni, ahogy szerettem volna… Amikor meg végre enyhült a fájdalom, akkor a frissítőponton elfogyott a víz (mekkora blama volt ez szervezők részéről!), ami lelkileg annyira demoralizált, hogy sétálni kezdtem… Teszem gyorsan hozzá, hogy nem csak én tettem így, hanem a versenyzők tömegesen. Azokat meg még jobban sajnáltam, akik már odafelé is sétáltak… Senki sem mert odaszólni nekik, hogy vízre ne számítsanak, mert az bizony nem lesz… Ilyen melegben megengedhetetlen, hogy nincs víz! Egyetlen asztal nem frissítőpont 230 embernek! A szervezőgárda pedig nem zöldfülűekből állt, hiszen ennél jóval nagyobb volumenű triatlonversenyeket szerveznek, szóval még erre sem lehetett fogni… Le is toltam a mezemet derékig tüntetésképpen és a célkapu folyosóján sem vettem vissza azt még a bírói utasításra sem, annyira felbosszantott eme incidens!
Pólót és „útlevelet” vehettem át a táv leküzdéséért, ami nehéz volt. Fárasztó, kimerítő. Talán igaza van a Herr Gyulának, mikor azt mondta, hogy egy olimpiai táv nehezebb mint az IRONMAN. Ebben van valami. Itt kihajtja magát az ember, meg akarja javítani az egyéni legjobbját, szóval nagy rohanás az egész. Az első TRI versenyem volt idén, az első nagy meleggel, szóval teljesen kifacsart a verseny. Nagyon elfáradtam, nem tudtam nevetni a célban. Ráadásul a rejtélyes oldalszúrás sem könnyítette meg a dolgom. Tudok én ennél (1:02:48) sokkal jobbat futni. Remélem ezt majd jövőre be is bizonyítom!
Utózönge: kerékpárúton való kitolatás az autóval, máshogy nem megy. Kétoldalt kocsik, centinyi hely mindkét visszapillantótükröm mellett, és velem szemben 3 mérges biciklis. „Ez kerékpárút!” – harsogják. „Tudom, bocs, de valahogy ki kell mennem!” – válaszoltam. „Menjél már, elférsz!” – szól oda nekem az egyik. „Ne magyarázz, várj már egy kicsit!” – mondtam dühösen. Annyira felidegesített az egész, de szerencsére sikerült minden baj nélkül kitolatnom. Oké, tudom, hogy nem jó helyen parkoltam, de nem volt más választásom. A bringás-autós csörtékhez meg nem szeretek asszisztálni, mert mindkét oldal megéri a pénzét. Miért nem lehet nyugodtan, kulturált, európai módon meglenni a másik mellett?
