Magyarország legnagyobb félmaratoni futóversenyén harmadszor veszek részt, idén a kaposvári Fél Ironman futószámát is idevéve ez már az 5. (!) 21 km-es versenyem (össz.: 17.)! Ez a verseny azonban nem rólam szól, hanem Móniról, aki élete első 21 kilométerének (!) veselkedik neki! Hajrá, Mókuska! A Móni ügyesen végigcsinálta a maga kis felkészülési tervét, amibe közösen beiktattunk két balatoni edzőtábort (jún. 21-29., össz. 40 km; és aug. 17-25., össz. 54 km) és egy főpróbát két héttel a nagy nap előtt (aug. 26., 15 km), melyek sikeres teljesítését egy „Útlevéllel” igazoltam neki. A Móni mellett az öcsém is rajthoz áll a 28. szülinapján (!), aki az indulási jogot tőlem kapta ajándékba, nyilván nagyon örül neki… Ő az ötödik félmaratonjának lát neki! Végül a Peti is csatlakozott hozzánk, neki a kevés edzés jelentette a fő kihívást, mert félmaratont már ő is futott számtalanszor. Egyszóval minden készen állt a nagy futóünnepre!
A verseny előtti éjjel a legkevésbé sem telt nyugodtan. A családi zabálás még hagyján, azt még a szénhidrátfeltöltéssel talán meg lehet magyarázni, de, hogy mitől hasogatott úgy a fejem éjjel, arra nem találtam magyarázatot. Majd szétszakadt, lüktettett, nem bírtam aludni, csak forgolódtam és dobáltam magam az ágyban jobbra-balra. Szegény Móni persze nem tudott tőlem aludni, meg nyilván izgult azért egy kicsit az első félmaraton előtt. Este 10 kor már terveztük az alvást, ehhez képest meg… Egy órakor bogyót vettem be és egy csomó vizet ittam meg, mert meguntam a szenvedést. Utána azonnal el is aludtam. Általában nem szedek be fejfájásra a gyógyszert, de most vészhelyzet volt. Vicces volt, hogy nyugtatgattam magam, hogy nem az első félmaratonom ez, hiszen már 16-szor megcsináltam… Aztán rájöttem, hogy inkább a Móni miatt izgulok, nem is magam miatt. Ez úgy látszik, hogy kölcsönös nálunk. Ő a maratonjaim/fél Ironmanjeim/IRONMANem előtt alszik nehezen, most meg már én is ezt csinálom, jaj ne! Csabi: „Sima neked ez már!”. Nem igaz. Pont a félmaraton az a táv, amit már komolyan kell venni. Készülni kell rá. Közben pedig észnél kell lenni. Figyelni kell a frissítésre, a mozdulatokra, az erőbeosztásra, stb. Szóval sok mindenre. Nekem annyi könnyebbségem van, hogy talán már nincs mindig holtpontom, de azért még ez is előfordul néha, főleg ha nagy intenzitással falom a kilométereket.
A rajthoz időben értünk oda, még bőven maradt időnk a bemelegítésre. A Móni rámbízta a „trutyiját”, amit letettem a fűbe és a rajt pillanatában jöttem rá, hogy azt bizony ott is felejtettem… Ezt az egy dolgot kérte tőlem, hogy ha majd szüksége lesz egy kis pluszenergiára, akkor adjam oda neki, na erről ennyit! Majdnem 10 percbe (!) telt mire átfutottunk a rajtvonbalon, annyian vágtak neki a 21 km-nek. A verseny első fele hamar eltelt, szépen fogyasztottuk a kilométereket, a Móni anyukájával a Lánchíd után a budai alsó rakpartra való lefutás alaklmával találkoztunk. A Peti és a Gábor nem sokkal lemaradva mögöttünk futottak. A Móni munkatársnői a Szabadság híd alatt bolondabbnál-bolondabb jelmezekbe öltözve és kiegészítőkkel (ördögszarvacskák) megspékelve sikongattak nekünk, ami nagyon jó érzés volt, holott az ő szurkolásuk elsősorban nem is nekem szólt. A Móni szemlátomást nagyon örült neki(k). (A verseny előtt bánkódott, hogy senki nem kiváncsi élete első félmaratonjára…) A Szabadság hídra való felfutás közben újra láttuk a csajokat, majd kisvártatva a túloldalon kipipáltuk a 10 km-t (1:01:51). Minden az előzetes tervek szerint halad, a 2:15:00-án belüli elsődleges célidő simán, és talán még a 2:06:00-án belüli 6 p./km-es terv is elérhető. Végig biztatom a Mónit, hogy jól csinálja, jó a tempó, meglesz a félmaraton. A holtpont a pesti alsó rakpart végén, vagy egy kicsivel utána a Margit híd alatt érte el a Mónit, ami teljesen természetes, hiszen itt már 14,5 km-nél jártunk (1:30:06). De ezt is ügyesen leküzdötte, innentől kezdve pedig nem volt kérdés a célbaérkezés. A fordulás után szembetalálkoztam a Petivel, aki pár perccel volt utánunk, gyorsan megkérdeztem, hogy mi van a Gáborral. „Megint meggyűlt a baja a fránya bokájával, emiatt jól belassult.” Kár, pedig megint igéretesen indult, aztán megint csak a teljesítés lehet a célja… Még hátravolt a hírhedt Nyugati téri felüljáró, én pedig még buliztam egyet a főszponzor kamionja előtt a Lehel utca sarkán. Móni csak annyit mondott, hogy: „Budapest paráédéééééé!” Pom-pom lányok rázták a platón, miközben középen egy dj kevergetett, igazán kedvemrevaló zenéket. Nem volt kérdés, hogy meg kellett állnom csápolni/ugrálni/ordítani egyet. Sok futó és járókelő nézett, hogy ez most akkor futó vagy partiarc? A Dózsa György útra fordulva úgy éreztem, hogy még simán indíthatunk egy huszáros hajrát a Mónival, így picit elkezdtem növelni a tempót. A Hősök terén még egy kisebb szurkolói csoport várta a Mónit, így az utolsó km-en hajrázni tudtunk és az elképesztő szurkolói tömeg üdrivalgásának közepette robbantunk be 2:11:40-es idővel kéz a kézben a célba.
Megkönyneztem a Mókus célbaérkezését. Azt hiszem, hogy komolyan el kell gondolkoznom a sportpályafutásom folytatásán, mert hogy lassan minden fontos verseny előtt/közben/után elmorzsolok (jó)pár könnycseppet, az bizony már nagyon nincs rendjén.
Utánunk nem sokkal a Peti (2:15:12), majd a Gábor (2:29:30) is sikeresen célbaért, azaz valóban ünnepnap lett mindnyájunk számára 2013. szeptember 8-a. A Gábornak meg duplán is. Boldog szülinapot! Gratula mindenkinek!
Farkas Péter 17* félmaratonista