Sokat kellett várni rá nem mondom, de meglátjátok, megérte!

Egy évvel azután, hogy 2013.07.27-én teljesítettem életem első Ironman-versenyét, végre minderről olvashattok is!

Avagy: “Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.”

Olvassátok szeretettel és bízom benne, hátha egyszer kedvet kaptok egy Ironmanhez!

Az élménybeszámolót hosszúsága miatt 13 részre szedtem.

0. rész – Prológus

Mióta az év elején beneveztem az idei nagyatádi Ironmanre, kis túlzás nélkül, de nap mint nap ezzel kelek és fekszek. Azt hiszem, hogy nem félek életem várhatóan legnagyobb sportteljesítményétől, de nagyon tisztelem ezt a versenyt, és azokat, akik már végigcsinálták valaha.

Gyakorlatilag 3 évvel ezelőtt kezdődött minden… Hazánk egyetlen sportnapilapjában megláttam a szeptemberi budapesti triatlon vb felhívását, ami az amatőr versenyzők toborzását hirdette. Innentől pedig nem volt megállás! Hát még azután, hogy életem első (terep)triatlonversenyén Ostoroson a dobogó legalsó fokára állhattam (volna) fel, (már ha elhittem volna, hogy harmadik lettem)! A hazai világbajnokság felejthetetlen és életreszóló élménnyel ajándékozott meg, ami csak még jobban megerősített abban, hogy akkor, 27 éves fejjel a legjobb sportot választottam.

A következő évben (2011) a fiúkkal (Tomi, Peti) nagy kanállal faltuk a különböző versenyeket: félmaraton, futások, kerékpárral a Balaton körül két nap alatt, Balaton-átúszás, stb. Én egy olimpiai távú triatlon versenyt is teljesítettem, ősszel pedig sikerült abszolválnom éltem első maratoniját!

Tavaly (2012) talán még egy lapáttal rátettem! Többek között két fél-Ironmant és két maratont pipáltam ki.

Idén (2013) a Tour de Pelso (200 km) és a kaposvári fél-Ironman érdemel említést.

Ma pedig, 2013. július 27-én itt állok a Gyékényesi-tó partján, az Europe Final Countdownját hallgatva, a papi áldásra (!) várva, miközben már a Vangelis 1492 (A paradicsom meghódítása) című számának megindító dallamai hullámoznak, és aztán már tényleg csak az ágyú durranása van hátra, hogy…

A többi immáron sporttörténelem!

1. rész – Újra Nagyatádon

Már csak egy nap! Holnap Ironman! Most már tényleg csak az utolsó simítások vannak hátra: a felszerelések összepakolása, autó- és kerómosás, kisebb szerelések, beállítások, végül a kerékpárok felrakása a tetőcsomagtartóra. Még egy utolsó pillantást vetek a honlapra, ahol a visszaszámláló ezt mutatja: 0 nap 21 óra 30 perc 27 másodperc van hátra a rajtig… Beleborzongok. Délben indulunk Budapestről, de Balatonszéplakra be kell ugranom, mert otthagytam a triatlonos dresszemet és a neoprént, bár ez utóbbira azt hiszem, hogy nem lesz szükségem szombaton, az idei nyár – előreláthatóan – legmelegebb napján. Az előrejelzések alapján 35 fokra (!) számíthatunk és pont a Délnyugat-Dunántúl lesz a legforróbb gócpontja hazánknak, szóval piros riasztás lesz érvényben. Ez azonban egyáltalán nem számít egy triatlonversenyen. Ahogy anno az sem izgatott senkit, hogy a 14 fokos jéghideg Dunában (!) kellett úsznunk (triatlon vb Budapest, 2010.), miközben még az eső is esett. A halasztás lehetősége ebből kifolyólag meg sem fordult senki fejében, ez az a csúfság, ami szerintem még sohasem történt meg eme sportág történetében. Nagyatád az idei évben a 24. Ironman-versenyét rendezheti meg, de ebből csak huszonhármat fogad el hivatalosan a szövetség országos bajnokságnak (ob), a legelső versenyt nem (lásd Ironman Magyarországon c. fejezetet!).

Kis csapatunk a balatoni lasagne-evés (Köszi, anyu!) és palacsintázás után Nagyatádra érkezik, a Móni, a Luki és a Peti mellett én kászálódom ki az autóból. A Tomi a másik csapattal érkezik, tudniillik az egyéni indulásom mellett a Tűzszekerek váltócsapata (Peti, Tomi, Luki, Móni) és a Budai nagy Antal Gimnázium váltója (Tóth Csaba, Mjazovszky Ákos, Magyar Balázs) is képviselteti magát a nagyatádi Ironmanen, utóbbi gárda már évek óta rendszeres szereplője a versenynek, sorában egy Ironmannel (Tóth Csaba 12:19:00). A saját időmérő chipemnek köszönhetően viszonylag gyorsan elintézem a nevezést a strandon, mondjuk, azon egy pillanatra fennakadok, hogy ún. regisztrációs díj (napi licensz) címén pluszba még 1500 Ft-ot ki kell csengetni, ha holnap indulni kívánok. (Amúgy az előnevezési díj 36.000 Ft-ot kóstált.) Felveszem a rajtcsomagomat, miközben összetalálkozom a Csabával, és hamarosan a Tomi is feltűnik, szinte egyszerre értünk le velük. Megbeszéljük, hogy majd a törzshelyen találkozunk az esti tésztapartink végett, mert nekem előbb még le kell adnom a futófelszerelésemet a strandon a holnapi versenyre. Az ajándékboltban kulacsokat, strandbelépésre jogosító karszalagokat és kaja- és piajegyeket vásárolunk, én meg büszkén feszítek a nyakbaakasztómmal, aminek kártyáján ez áll: „493 Farkas Péter”. A rajtszámom egy kis kavarodást követően meglesz, ellenőrzöm a chipemet, azt hiszem minden megvan. Az ünnepélyes megnyitón az idő hiányában nem tudok megjelenni, de hát az utolsó szénhidrátfeltöltést semmi pénzért nem hagynám ki. A pizzázóhoz érkezve kit látok a kereszteződés szélén, naná, hogy a Tomit! Tudtam, hogy most az jön, aminek jönnie kell, hadd vágjam ide át a 2011-es Ironman-váltós beszámolóm egy passzusát: „Elegánsan kinyújtja a kezét, majd a középső ujját felemelve tiszteleg nekem a világon mindenki által ismert egyezményes jelen!” Déjá vu, avagy nagy baj már nem lehet holnap. Azzal sokkal inkább, hogy a több mint tízfős társaságunkra szemlátomást nem készült fel a vendéglátóegység, mert több mint 1,5 órán keresztül vártunk, hogy végre elénk rakják a kaját… Gyorsan befaltuk a kosztot, aztán elhúztunk a közeli hipermarketbe, hogy holnapra kaját, ma estére meg piát (sört) vegyünk. Már kb. este tíz volt, mire Csurgóra autóztunk, hogy elfoglaljuk a szállásunkat a „jól bevált” koleszban. Tavalyelőtt a melegvízből hiányt szenvedtünk és a hidegnek is furcsa barnás színe volt… Idén azonban új ágyak, „vízszínű” hidegvíz és melegvíz fogadott bennünket. Utoljára ellenőrzöm a gondosan külön zacskókba (úszó, kerékpáros, futó) összekészített cuccaimat, felmatricázom a bicómat, és végül felpattintjuk a söröket. Már este tizenegy is elmúlt, mikor még sztorizgatunk, a Csaba pedig az utolsó tanácsaival lát el, így kb. „fél éjfélre” ágyba is kerülök. A hajnali 05:15-ös kelésig van még majdnem hat órám, az bőven elég lesz…

2. rész – „Induljunk már!”

Jó szokásom szerint eme „kis” versenyem előtt is úgy aludtam mint a tej, az elalvás ugyan picit nehézkes volt, de szerencsére sikerült elterelnem a gondolataimat a másnapról, így kellőképp kipihentem magam. Reggelire müzlit ettem tejjel és fehérjeporral, majd folytattam az (elő)hidratálásomat. (Tegnap 0,5 l izotóniás italt és vagy 4-5 l vizet ittam meg.) Ma is feloldottam a magnézium- és kálciumtablettámat, majd magamhoz vettem egy 0,5-ös iso-t és dupla ennyi vizet, mielőtt felpakoltuk a kerókat a kocsira és nekiindultunk Gyékényesnek. Természetesen síkideg voltam reggel, mert egyrészt késésben voltunk, másrészt nyilván tele volt a gatyám, pedig már kétszer is trónoltam… „Induljunk már!” – harsogom folyamatosan. Gyékényes kb. 15 km-re található Csurgótól, az utat mégis idegtépően hosszúnak éreztem, pedig tövig nyomtam a gázpedált, hogy mihamarabb odaérjünk. A parkolóban – ami gyakorlatilag már a horvát határ – letettem az autót, majd gyorsan összeszedtem az úszó- és kerékpároscuccomat, hogy a Petivel a depóhoz indulhassunk. Nagy tömeg hömpölygött a kavicsos úton a depó bejárata felé, én pedig már a triatlonos dresszemben, mezítláb sétálgattam. Felcsatolom a sisakomat, mert a depóba anélkül nem engednek be a sárgamellényes bírók, akik ellenőrzik a bringámat, de a nő a sisakomat meg se nézi, simán beenged a depóba. Megkeresem a 493-as helyemet, a csőre erősített táblán ez áll: „Farkas Péter 493 Jó versenyzést! Good luck!” Felakasztom a biciklimet, majd lepakolom a kerékpáros felszerelésemet és mindent előkészítek: cipő, zokni, kompressziós zokni, törülköző a keró mellé, szemüveg és kesztyű a bukóba, majd az egész a kormányra, pulzusmérő szintén oda, mez, gatya, rajtszám, ezek is ugyanoda. Mehetek is ki a depóból. Kisvártatva megérkezik a Móni és a Luki is a biciklijével. Ő majd csak 7:15-től helyezheti el a drótszamarát a depóban, ezt azonban én már nem várom meg, inkább a domboldalon gimnasztikázok egy sort, de csak azután, hogy megcsináltam az úszás check in-t, azaz lecsippantottam a bokámra rögzített chipemet. A Móni csinál még pár fotót a Petiről és rólam, majd megpróbálja a fejemre segíteni a hófehér úszósapkámat, de mikor látom, hogy meggyűlik a baja a burámmal, inkább magam húzom fel azt. Természetesen így is jár neki a búcsúcsók, és miközben a Móni a fejét gyengéden a vállamra hajtja, a kellemes illatú reggelben még egy utolsó pillantást vetünk a csodálatos gyékényesi tóra. Ez egy pillanatra megnyugtat, de annyira be vagyok sózva, hogy hamarosan elbúcsúzom tőle és bokáig begázolok a gyékényesi tóba. A víz meleg, így nem látom szükségét, hogy további bemelegítés céljából a többiekkel tempózzak pár hosszt, hanem inkább kimegyek a homokos partra. Induljunk már!

3. rész – Rajt!

A tóparton több mint 500 egyéni versenyző toporog, az izgalom leírhatatlan. Fehér úszósapkában az elsőbálozók, míg világoskékben az egyszeres vagy többszörös Ironmanek feszítenek. Próbálok kikapcsolni, de nem megy. Még 8 perc a rajtig… 7 perc… 6 perc… 5 perc… Iszonyat lassan telik az idő. Idegtépő várakozás. Induljunk már! Hisz sokkal jobb lenne indulni és úszni, úszni, úszni! Integetek a Móninak és a Petinek, akik a megannyi szurkolóval együtt beborítják a tavat jobb oldalról körülölelő dombot, fantasztikus látványt nyújtva. Elképesztő tapsvihar fogad bennünket az Europe: Final Countdownja alatt. Alig bírom tartani magam, könnyezem, majdnem sírok… „Másfél perc a rajtig!” – harsogja Péter Attila a mikrofonba.„Fedezzük fel az új világot!” – bíztat mindenkit ugyanő. A fiatal kopasz pap a Vangelis: 1492 című száma felcsendülésénél úgy ahogy van, a zöldszínű reverendájában gázol a tóba (!), ennek már hagyománya van itt évről-évre. „Mehet a taps a nézőtérről!” – folytatja a szpíker. „Kicsit hangosabban gondoltam.” Az összes egyéni versenyzőt megáldja Isten szolgája, valljuk meg szükségünk is lesz rá… Én az égre nézek, behunyom a szemem, meditálok pár másodpercet, aztán meggyújtják a bal parton álló nyaraló teraszára kitolt ágyú kanócát és a durranás 07:30-kor belehasít a nyugodt gyékényesi reggelbe. Biztos vagyok benne, hogy életem leghosszabb napja vár rám, de most már nincs visszaút, erre készültem három éve, te jó ég, mennyi ideje! Elkezdünk futni, amíg lehet, majd mindannyian belevetődünk az isteni, 26 fokos hőmérsékletű tóba! Péter Attila utolsó útravalóját üvölti utánunk: „Érj célba!” Úgy legyen!

IRONMAN időtervem:

  • úszás: 90 p.
  • depó 1: 10 p.
  • kerékpár: 7 ó (= 420 p.)
  • depó 2: 15 p.
  • futás: 5 ó (= 300 p.)
  • Összesen: 13 ó 55 p. (14 ó)

4. rész – Úszás

Úszás: 3,8 km (2 * 1,9 km-es kör a gyékényesi bányatóban). Limitidő: 2 óra 20 perc a kerékpározás megkezdéséhez.

„Hol van a Peti?” – kérdi a Móni a Petitől közvetlenül a rajt után. „Mit tudom én?” – kérdez vissza a Peti az 550 versenyző vízbecsobbanását látva. Majd hozzáteszi: „Már úszik rég, a szélén mehet.”Eme válaszával nem is nyúlt mellé a srác. A triatlonversenyek velejárója az úszás rajtja utáni nagy tömegbunyó, azaz a lehető legjobb pozíció megkeresése a vízben. A rövidebb távokon bizony nem kímélik egymást a triatlonisták, az ütés/rúgás kombó a legjellemzőbb… Itt ennek én szerencsére nyomát sem tapasztaltam, igaz nem is az első pár sorból rajtoltam. A rajtot két okból is nagyon vártam. 1.: végre megnyugszom, amint elindul a verseny. 2.: hamarosan könnyíthetek magamon, mert az 05:15-ös kelés óta már több mint 1,5 l folyadékot ittam meg tej/víz/iso/magnézium- és kálciumoldat formájában. Tudatosan a jobb oldalra, a nádas irányába úszom, mert az első bója is onnét van a legközelebb. Pár emberen átúszom, de a mellúszókkal szerencsére nem kell foglalkoznom, ők már régen mögöttem vannak. A tájékozódással nem sokat törődöm, csak csapatom magam az előttem haladókkal. Az első fordítóbóját megkerülve kicsit oldalra úsztam és pár perces szünetet tartottam… Aztán újra visszaváltottam gyorsúszásba és sikeresen felzárkóztam a mezőny első harmadához! A jó úszóidő titka a jó lábvíz. Kaposvár után most is sikerült mindig egy-egy hasonló tempóban úszó embert szorosan követve haladnom, ami mindig nagy segítség a víz szívóhatását okosan kihasználva. Az ember ilyenkor csak a buborékok után kapar a karjaival és olykor talpmasszázsban részesíti az előtte haladót… A lábtempót amennyire csak lehetett hanyagoltam, hogy az alsó végtagjaimat pihentessem a kerékpárra. Az első kör után ki kellett futni a partra, át a felfújható kapun, majd újra bele kellett ugrani a vízbe a második kör megkezdéséhez. Én azonban annyira jól álltam időben (1. 1,9 km – 37:03), hogy megkerestem a szurkolóimat (Peti, Tomi, a Mónit sajnos nem láttam), integettem, tapsoltam, és még a közönséget is hergeltem kicsit pár lendületes karmozdulattal, aztán persze megtapsoltam őket, mire az állandó szpíker/műsorvezető Péter Attila kiszúrta ezt, és ő is tapsra biztatott mindenkit, így óriási hangorkán alakult ki a „lelátókon”! Az adrenalinbombának köszönhetően aztán cseppet sem volt rossz érzés újra a hűs habokba vetni magamat. A második kört is szinte végig gyorsúszásban toltam – szerintem ugyanazzal a társasággal -, így a köridőm (2. 1,9 km – 38:30) gyakorlatilag ugyanannyi lett, mint az első, amivel meg is döntöttem a két éve ugyanitt váltóban úszott időmet (1:17:27)! (1,9 km-en maradt a két évvel ezelőtti 36:58-as rekordom.) A Peti és a Tomi a parton valósággal kibújtak a bőrükből a nagyszerű úszóidőm láttán.

  • Úszóidőm: 1:15:33
  • Táv: 3,8 km
  • Sebességem: 2:00/100 m, 3 km/h
  • Időeredményem: 150./kb. 540 (535 versenyző az úszás céljában)
  • Helyezésem: 144./450 ffi.

5. rész – 1. depó

A Kaposvárihoz hasonló lassú öltözködés, de hát mit tegyen az ember, amikor a Vangelis: Tűzszekerek c. dalát játsszák a váltók rajtjának (08:50) pillanatában? Ráadásul az öltözködés helyes sorrendjét is sikerült kicsit összekavarnom, mert a sisak már a fejemen volt, amikor még a mezem nem volt rajtam, illetve elfelejtettem a pulzusmérő övemet a mellkasomra tenni a mezem felvétele előtt, végül a cipőmet már rég felhúztam, amikor a kompressziós zoknim még sehol sem volt… Miközben a karomat kentem a naptejjel egy „kedves” ismerőssel is sikerült összetalálkoznom – maraton, félmaraton, fél-Ironman, mindenhol ott van az ipse -, aki rendezvényfotós, és állandóan hajt, mint valami vadat, mintha az edzőm lenne. Közben hallom, hogy a Péter Attila bemondja, hogy a verseny leghosszabb száma a 180 km-es kerékpározás vár ránk… Hogy mennyi? 180 kili? A szomszéd versenyzőtől is megkérdezem, hogy jól hallottam e az előbbit, de ő csak nevet… „Az első 75 km-t szeretem!” – vetem oda a fényképezőjét kattintgatónak. „Na látod, aztán a 35 km-es kört egyszer megnézed, majd még kétszer letekered!” – mondja a fotós. „És a futás?” – teszem fel neki a költői kérdést. „Ott is ugyanezt teszed!” – válaszolja. „Megnézed az első kört, majd még 8 ugyanolyat futsz és kész!” „Ja és jó lenne mindezt 13-14 óra alatt megcsinálni, nemde?” Ó, hogy mennél már innen kicsit arrébb motiválgatni és fotózgatni, te! De legalább a Mónit nagy nehezen észrevettem szemben velem, intek neki, hogy majd a depó kijáratánál találkozunk. Előtte azonban kellőképp feltankolom magam: az odakészített szatyromból egy szalámis szendvicset, egy banánt, három-négy energiaszeletet és négy darab gélt csúsztatok a mezem hátsó zsebeibe. Ennyi vélhetően elég lesz a kerékpározás nagy részére, de majd a frissítőállomásokon pótolom azt, amiből hiányt szenvedek. Vízből és izotóniás italból jól tudom, hogy végig pótolnom kell majd a nagy melegben. Fütyülést hallok szemből, ez csak a Peti lehet! „Peti, arra van a kijárat!” – miközben a túloldalra mutat. Végül is „csak” 53-an előztek meg (!) a depóban, pedig idén fejlődtem 2011-hez képest, hiszen ezúttal elsőre megtaláltam a depó kijáratát! Ordas nagy blama a depóban! Már a cső alatt való átbújásom igencsak mulatságosan hatott, hát még az, amikor a kijárat helyett a depó bejáratán távoztam a biciklivel! Mindez kamerára véve! Tomi reakcióját szó szerint idézném: „Merre megy a Peti ba*d meg! Hova a fa**ba megy, most őszintén? Ez hülye, ba*d meg! Peti! Petiii!  – ordított a Tomi, és fütyült a Peti, mindhiába. Én meg már majdnem elértem az utat, amikor a szervezők visszazavartak, majd egy versenybíró csaj végre a helyes irányba terelt.” (Ironman-váltó beszámoló, 2011.) Leemelem a csőről a bicómat, kocogva kitolom a depóból, de előbb a Móninak kiadom az úszócuccossal teli szatyromat, majd kap még egy csókot az arcára, aztán a vonal után a versenybíró engedélyével felpattanok a járgányra, és irány a bringapálya!

  • Depóidőm: 09:22
  • Helyezésem: 197./450 ffi

6. rész – Kerékpározás

Kerékpározás: 180 km (1 * 75 km + 3 * 35 km-es kör). Szintkülönbség 650 m (350 m + 3 * 100 m). Limitidő: 8 óra 45 perc az utolsó kerékpáros kör megkezdéséhez.

Péter Attila klasszikusa járt a fejemben a kerózás megkezdésének pillanatában, miután megpillantottam a Tomit az út szélén, miszerint: „Az úszás már kész, kis túlzással a verseny egyharmadát teljesítették a versenyzők!” A pulzusom 160-at mutatott a biciklizés elején, de ilyenkor ez teljesen normális, tudtam, hogy pár kilométer után be fog állni a hőn áhított 140-re. Az első húsz percben nem ettem, csak ittam, hadd szokja a szervezetem az új testhelyzetemet. Gyékényes végén menetközben lepacsiztam pár kisgyerekkel az út szélén („Légyszi, légyszi adj egy pacsit!”), majd kifordultam az országútra. Örömmel töltött el az, hogy igazi nagyágyúk húztak el mellettem több százezret vagy milliót érő gépeken, ami azt jelentette, hogy az úszóidőm igencsak kiváló lett! Csurgóhoz közeledve az első vasúti átjáró után elkezdtem a szendvicsemmel bajlódni, mert már újabb húsz perce tekertem. (Az étkezési stratégiám negyven perces ciklusokat jelentett.) Itt volt pár emelkedő, de a második vasúti átjáróba már a hullámvasút lefelé szálló ágán érkeztünk legalább 60 km/h-s sebességgel. Csurgón eltekertem a koli előtt, majd következett az erdei úti szakasz, ami a 43 fokos (!) aszfalt felett mért hőmérséklet után frissítően hatott. A nap tűéles sugarai csak szurkálni tudták a terebélyes fenyőfákat, ám azok falanxba rendeződve újra és újra sikeresen verték vissza a támadásokat. Itt láttunk először és – sajnos – utoljára árnyékot a kerékpározás 180 km-e alatt. Cserébe viszont meg kellett másznunk az ágneslaki tetőt, ami a kb. 10-12 km-es „hegyi” szakasz befutója volt egy frissítőállomással 25 km-nél. Itt az erdőben végig sunyi és hosszan elnyúló emelkedése volt az útnak. Cserébe azért valamicskét kárpótoltak bennünket az erdő mélyén található tavak, amik földöntúli szépségűek voltak. Az út közvetlenül a tóparton vezetett, majd az amolyan gátként folytatódva szelte ketté az összefüggő tórendszert. A víz tükörsima és tiszta volt, a napsugarak szikrázóan táncoltak a tetején. Ebben a pillanatban kedvet is kaptam egy újabb 3,8 km leúszásához. A frissítőponton eldobtam a kiürült 0,75-ös vizeskulacsomat, ami helyett újat kaptam, igaz csak 0,5-öst és egy banánt is elkaptam az egyik segítő kezéből.

Az erdőből kiérve újra az országúton haladt tovább a mezőny, itt viszonylag sok volt a lejtő, így lefelé nyomathattam magam rendesen. Oldalra nézek és mit látok? 180 km, ez áll a kilométertáblán. Brrrrrrrrr. Ennyi már biztosan nincs hátra, már csak kb. 150 km… Megnyugodtam. Az út szélén álló szervízkocsi és az épp defektet kapó versenyzőtársam láttán mondjuk átvillant az agyamon az a gondolat, hogy ez már a negyedik hosszabb távú triatlonversenyem és még ott volt a 200 km-es Tour de Pelso is, ahol mindenféle pótalkatrész/tartalékbelső/pumpa nélkül indultam útnak… (A profik nem szórakoznak, ők általában pótkereket adnak le a szervízkocsinak a versenyt megelőzően.) Eddig megúsztam, de valami azt súgja, hogy egyszer majd elhagy a szerencsém… Aztán gyorsan elhessegettem a félelmemet. A gépemmel nem lesz semmi gond! Egy-két női versenyzővel viaskodok, akik az emelkedőn szinte mindig utolérnek, azonban a lejtőn nincs bennük kraft, avagy elég kurázsi! Az autósok nagyrésze tekintettel volt ránk, a 60 km/h-s korlátozást persze nem bírták betartani és egy kamion a „Vigyázz, versenyzők az úton!” figyelmeztetést figyelmen kívül hagyva pont akkor kezdett az előzésembe amikor jómagam épp egy másik kerékpárost előztem, közben persze a szembesávban is feltűnt egy autó… Szerencsére nagyobb baj nem lett a dologból, így hamarosan újra visszahajoltam a könyöklőmre és a síkon pörgettem tovább a pedálokat, az ergonomikus pozíciómnak köszönhetően pedig valósággal faltam a kilométereket. A fotósautó fel-alá járkált ezen a szakaszon és a versenybírókkal felpakolt motorok is állandóan körülöttünk zümmögtek, úgy éreztem magam, mintha egyenesen a Tour de France-on kerekeznék, ami – be kell vallanom – nem rossz érzés. Oké, ha nem is a kerékpárversenyek királyán vagyok, de azért ne felejtsük el, hogy az Ironman egyben országos bajnoki futam is, szóval igencsak ínyemre volt a nagy felhajtás. Jobb oldalt az út szélén a tűző napon egy ember a semmi közepén rendíthetetlenül veri a fém söröshordót, emlékeztem rá, tavalyelőtt is pont ugyanott volt, így nyilván tavaly is. Azóta üti a tamtamot? Nem semmi. Sör nincs? Pedig jól esne legurítani egyet, akár egy ízesítettel is beérem per pillanat. Inkén áthaladva szinte kint szurkol a mezőnynek az egész falu a kisgyerekektől egészen az idősekig, amit én minden egyes alkalommal egy intéssel vagy egy „Köszönömmel!” nyugtáztam. A következő településünk Vése volt, majd az országúti egyenesen én már nagyon vártam a Böhönyei fordítót, ami 51 km-nél volt. Ezen a szakaszon végre kivégeztem a szendvicsemet, ami nagyon nehezen ment le, pedig bőven higítottam azt vízzel. Közben felveszi a tempómat a médiakocsi, az egyik fotós oldalról folyamatosan kattintgat. „Jó lett? Ha nem, akkor nyugodtan nyomjál még vagy öt-hat képet, én ráérek!” – szólok oda neki. A hüvelykujját felemelve jelzi, hogy rendben vagyunk, majd valamit odaszól a sofőrnek, aki felgyorsít, hiszen másokra is kell a kép. Mivel még mindig lusta voltam felszerelni a sebességmérőmet, így a versenyeken az időből és a megtett távolságból matekozom ki a sebességemet, hadd fejlesszem a leggyengébb iskolai tárgyamat, meg legalább az idő is telik vele.  Egy mellém kerülő kerékpárostól megkérdeztem a sebességünket, aki azt mondta, hogy olyan 28-30 km/h-s átlaggal jövünk Gyékényes óta! „Úristen!” – mondom. „Olyan lassú?” – kérdezi. „Nem, dehogy, túl gyors ez nekem!” – válaszolom. (Előzetesen 25 km/h-s átlagot, így kb. 7 órás kerékpárosidőt számoltam ki magamnak, nehogy kipurcanjak a futásra.) „Utálom az emelkedőket!” – folytatja. „Én is!” – helyeselek. „Nyugi, mindjárt Böhönyénél vagyunk, onnan már csak jó 20 km Nagyatád!” – nyugtatom. (Azzal együtt persze még csak az első 75 km-t pipáljuk majd ki.) „Csináltál már Ironmant?” – teszem fel a kötelező kérdést. „Most vagyok itt harmadszor, egyszer célbaértem, tavaly viszont feladtam a futást, mert elfáradtam a kerózás után.” – válaszolja. Akkor jobb lesz visszavennem a tempóból – gondolom magamban, így szép lassan lemaradok mögötte. „Sok sikert!” – kiáltom utána. „Neked is!”, azzal végleg tovabiciklizett.

De nicsak, itt a benzinkút meg a körforgalom, ráfordulunk Nagyatádra a 68-as úton! És itt a második frissítőpont, repülnek is nagy ívben a kulacsaim, friss víz és iso bezsákmányolva, más nem is kell. Jobb oldalt pedig ez áll a nagy zöld táblán: „Nagyatád 20 km”. Az első 75 km-t nagyon szeretem ezen a versenyen, két éve váltóban már letoltam egyszer, szóval úgy ismerem az utat, mint a tenyeremet. Nagyatád előtt pár kilométerrel hívtam a Mónit, majd – miután nem vette fel – a Petit, hogy hol járnak, mert hamarosan megérkezem a versenyközpontba. Az órámra néztem és láttam, hogy az időm kb. 2,5 óra lesz az első 75 km-en (29,41 km/h), amit egy széles mosollyal nyugtáztam, mert pont így terveztem. Azt is sejtettem, hogy az autóval nem fognak ideérni a fogadásomra, mert Gyékényesről elterelik a kocsikat Zákány – Porrogszentkirály felé, de azért reménykedtem benne, hátha mégis. Utóbb mesélték, hogy majdnem Horvátországba ruccantak át, annyira nagyot kellett kerülniük. A Móni mindenesetre ügyesen megoldotta a dolgot és épségben ideszállította a Petit és a gépjárművet. „Szia, mindjárt Nagyatádon vagyok!” – mondom a Petinek a telefonba. „Ilyen gyorsan? Az majdnem 30-as átlag! Vegyél vissza!” Nekünk még kell vagy 20 perc!” „Semmi gond. Akkor kimegyek az első 35 km-es körre. Csá!” „Oké, akkor majd találkozunk a központban!” Áthaladtam a chipszőnyegen, majd balra fordultam Nagyatád első keresztutcájára a Kápolna utcára, aminek elejére a központi kerékpáros frissítőállomást húzták fel. Víz, iso, másra nincs is szükségem. Szinte pont négy órája vagyok versenyben, azaz jöhet a frissítés, és a kajálás.

  • Kerékpáros részidőm: 2:33:13
  • Táv: 75 km
  • Sebességem: 27,68 km/h
  • Helyezésem: 284./450 ffi

Nagyatádról kiérve és az első 35 km-es körömet megkezdve jelentősen visszaveszek a sebességemből, miközben felcsörgetem a Csabit. Az egyetem gólyatábora óta ismerem, a foci volt a legelső közös témánk, nincs e másként ma sem, ő az egyik legjobb barátom. Már jópár éve annak, hogy egy súlyos térdszalag-sérülés véget vetett a kispályás kapuskarrierjének, azóta nem is nagyon próbálkozott a sporttal. Neki a foci volt olyan, mint nekem a triatlon. Viszont a triatlonos pályafutásomat nagy figyelemmel kíséri, így valahogy úgy érzem, hogy helyette is csinálom ezt az egészet. Mondta is valamikor, hogy mennyire borzasztó érzés az, hogy az ember nem űzheti azt a sportot, amit a legjobban szeret, egy szerencsétlen sérülés miatt. Piszkosul nehéz lehet. Bele se merek gondolni, hogy mennyire.

Vagy negyedórán keresztül beszélünk, míg a következő településre, Ötvöskónyira nem érek, ahol a segítők jobbra a belegi kitérő/fordító felé terelnek, így a visszaváltás miatt le kell tennem a telefont. A falu elejét elhagyva egyre rozogább házak szegélyezik az út mindkét oldalát és szemlátomást itt már a helyi lakosság összetétele is megváltozik. A gyerekek, kicsik és nagyok szinte minden egyes ház előtt kint vannak a fűben és az árokparton, de ezen porontyok egyike sem szurkol vagy áll az út szélén egy pacsira várva. Nem. Ők határozott szándékkal vannak itt. És ennek erélyesen hangot is adnak: „Dobjál csokit!” „Adjál valamit!” „Ember dobjál már ki valamit!” „Nem igaz, hogy nincs nálad semmi!” A kérem (szépen)/légyszí(ves) kifejezéseket szemlátomást nem ismerik, de lehet, hogy ez nem (csak) az ő hibájuk… Elszáguldok mellettük, de közben átvillan az agyamon a tavalyi hírhedett eset, amikor valakik szögekkel szórták ki az utat, nyilván valami szánalmas bosszú okán. Az eredmény? Megannyi defekt… Egészen érthetetlen és felfoghatatlan reakció volt ez. És mit szül ez a viselkedés? Félelmet. Döbbenetes! Itt vagyok életem tán legnagyobb kihívásán, amikor elhatározom, hogy a következő körben kihajigálok pár energiaszeletet, már ha addigra nem lesz késő… (A szervezők állítólag elgondolkodtak azon, hogy a kerékpár útvonalát megváltoztatják és, hogy kikerül ez a ’veszélyes’ szakasz a versenyből.) Talán az előbbi sokk miatt, talán másért, de az első 35 km-es kör nem nagyon ízlett. Azt hittem hamarabb a belegi fordítóhoz érek, de az csak nem akart előbbre jönni. A forróság is egyre elviselhetetlenebb lett, hiszen az óra már majdnem elütötte a delet. A Petitől kapok üzenetet: „Nem volt térerő. Én hívtalak. Frissíts!” No igen ezen a környéken a lefedettség sem az igazi. A fordítónál feltankoltam és csokiból is betáraztam, hogy legyen majd munícióm. Egyetlen gyerek ejtette ki a száján a bűvös szót, így a jutalma nem is maradt el. Ötvöskónyira visszaérve a segítők ezúttal jobbra küldtek el bennünket, így folytathattuk az utunkat a 68-ason a segesdi fordítóig. Frissítőállomás, fordító, visszaváltok, mikor két kerékpáros majdnem legázol, hú ez bizony közel volt! A versenybíró hölgy bizony nem állt a helyzet magaslatán, amikor nem vette észre a 75 km-ről bejövő versenyzőket, akik majdnem elsodorták a fordulókat – köztük engem is. A hátul haladó közben majdnem nekiment az előtte száguldónak, aki ezt nehezményezve hátraintett neki, de előtte meg ropták a mazsorettek, akiket majdnem elcsapott, de szerencsére megúsztak a lányok, ám az ürge így meg majdnem beleszállt a frissítősátorba. A tanulság? Marhára résen kell lenni, egy pillanatra sem lankadhat a figyelem, különben rögtön ott a baj. A kilométertáblákat vizslatva gyorsan kimatekozom, hogy Segesd és Nagyatád között pontosan 10 km-t kell megtennünk minden egyes körben oda és vissza, mindezt a 15 km-es belegi kitérővel megspékelve. Rám így most már csak 10 km vár vissza a versenyközpontba, és akkor megvan az első 35-ös köröm, azaz összesen 110 km lesz a tarsolyomban. Az már nem olyan rossz. Túl vagyok a felén. 12:19: „A kanyar utáni frissítőnél vagyunk. Ahol ’’csokit” kiabálnak.”– olvasom a Peti újabb sms-ét, aminek örülök, mert így pontosan tudom, hogy hol vár rám a Mónival. Jó lesz őket újra látni! A Peti hatalmas fehér lepedővel fogad, a részemre pingált transzparensemen ez áll: „Hajrá, Peti!”, plusz a rajtszámom és az Ironman nemzetközi logója. (Festék után kajtattak az autóval idefelé, ezért is késtek le az első betekerésemről.) Megállok, kipattintom a pedálból a cipőmet, mire a Peti elveszi a bringámat. Fújok egyet, és megcsókolom a Mónit. Örülök, hogy vége az első 35 km-es körömnek, mert éreztem, hogy megtalált az első holtpont valahol Beleg felé, illetve a visszaúton is szenvedtem egy sort a kutya melegben. Ezért aztán folyamatosan döntöttem a fejemre/nyakamra/mellkasomra/hátamra a vizet. Csak napszúrást ne kapjak, ez itt a lényeg, mert azzal futni kegyetlen dolog lehet. A triatlonos dresszemet derékig le is tolom, leveszem a kerékpárosmezem, hogy jól nyakon önthessen a Móni vízzel. Időben kifejezetten jól állok, 25 fölötti átlaggal hoztam le az első 35-öt. Ha a másfél órás köridőket tartani tudom, akkor 7 óra alatt megvan a keró 180 km-e, ahogy azt előzetesen kikalkuláltam. Eszem, iszom, mikor a versenyidőm 5 óra 20 percet mutat. Majdnem tíz percet töltök el itt, nem rohanok, van időm, avagy eddig minden a terv szerint alakul. Felhúzom a kerékpáros mezem, lehúzom elöl a zipzárját, hogy diszkréten kivillantsam a David Hasselhoff-os mellszőrömet, aztán nekilódulok az emelkedős Kápolna utcán a következő körömnek.

  • Kerékpáros részidőm: 1:22:46
  • Táv: 35 km
  • Sebességem: 25,3 km/h
  • Helyezésem: 319./450 ffi

A második 35 km-es kör elején először találkozom össze a Lukival, aminek mindketten örülünk. Kb. 1,5 órás hátrányban van hozzám képest a váltó 8:50-es rajtja miatt, ergo kb. ugyanolyan tempót megyünk kerékpáron. Leadom a drótót a Petiéknek, hogy készüljenek a fogadására a versenyközpontban. „Csíííííííííííz!” – olvasom az aszfaltra pingált fehér feliratot, mellette nyíl mutat sréhen a pusztába. Fotósállvány és fotós a messzeségben, aha, szóval itt készülnek a képek az elhaladó bicajosokról. Plusz van egy fix kamera közvetlenül az út mellett, ami mozgásérzékelős, így még Pista bácsiról is készül kép, aki csak Nagyatádról Ötvőskónyira teker egy rozoga Campingen a csomagtartóján fél kiló krumplival meg pár őszivel. Aztán a veszélyes zónát (Ötvöskónyi közepe-vége) elhagyva a belegi fordító felé kerekezve anyut hívom. Megnyugtatom, hogy minden rendben, jól vagyok és már lassan 130 km-hez közeledek. „Ott milyen az idő? Csak azért kérdezem, mert itt a Balatonon felhős az ég.” Talán nem is lenne rá szükség, én mégis telefonnal a kezemben felnézek az égre és szomorúan jegyzem meg, hogy:„De jó nektek, mert itt bizony egy árva felhő sincs az égen!” Hamarosan elbúcsúzom anyutól és újra egyedül maradok. A kerékpárosok persze folyamatosan jönnek és mennek mellettem, de az azért nem olyan, mint amikor az ember otthon családi körben van. El is érzékenyülök egy pillanatra, mikor még egyszer a szeretteimre gondolok. Elhatározom, hogy nem hívom többet őket, mert elég volt már(a) a gyengeségből, nincs szükségem, hogy további sebeket szerezzek. Erősnek kell lennem. Különben megette a fene az egészet. Fel is váltok keményebb sebességi fokozatba, érjünk már a fordítóba, mert híján vagyok már a friss víznek. Egy energiaszeletet is bedobok a fordulót követően. Jól érzem magam, sokkal jobban, mint az előző körben. Sikeresen átlendültem a holtponton, biztonsági és pihentető üzemmódba váltottam, ami nem éri el a 25km/h átlagot, azaz lassabb ugyan, mint az előző, de biztosan nem emészti fel az energiaraktáraimat. Talán bírnám az erősebb tempót is, de tudatosan tartalékolok, mert már most készítem magam testben és lélekben is a futásra. Ehhez szervesen tartozik a bemelegítés is, amit már most elkezdek. Az egyik versenyzőtől ellestem pár lábgyakorlatot, azt gyakorlom serényen. Az elmacskásodott lábnak jót tesz a mozgatás a cipőben, emellett többször ki is szedtem a pedálból a cipőmet, hogy balettozzak a lábammal a bicón. Előre-hátra kinyújtom először az egyik, majd a másik lábamat. A tornamutatványom több versenyzőtársam arcára mosolyt csal, de ez engem egyáltalán nem érdekel. A torna végeztével betolok egy gélt, mielőtt a versenyközpontba érek, de előtte leszállok a kerékpárról, hogy könnyítsek magamon. A Nagyatádig hátralévő három kilométer nyugodtan telik. 1:39:19 = 21,2 km/h-ás második 35 km-t produkáltam, de ez bruttó idő, mert benne van a kb. tízperces pihenő az elején. (Anélkül nettó 23,6 km/h-ás átlagom lett volna.) A kerékpáros időm még így is nagyjából rendben van, de a 7 órához jobbat kell(ene) mennem az utolsó körömön, ami nem lesz egyszerű. Főleg úgy, hogy a második pihenőm jó negyedórásra nyúlik, és bizony nincs már sok kedvem visszagurulni a pályára, így megszabadulok a zoknimtól is. A cipőből kilépek a tűzforró aszfaltra, de valahogy ez sem sokkal kellemesebb érzés. A napernyő alatt gyorsan árnyékot keresek a lábikrámnak, így már sokkal jobb. A Móni és a Peti megint vízzel locsolnak, nem sajnálják. Szívesen maradnék még velük, de jó lenne már túlesni a kerékpározáson, így lassan visszamászok a drótszamárra és utoljára megyek ki a pályára.

  • Kerékpáros részidőm: 1:39:19
  • Táv: 35 km
  • Sebességem: 21,2 km/h
  • Helyezésem: 383./450 ffi

A harmadik, egyben utolsó 35 km-es kör elején egy helyi erő teker el mellettem, aki majd megdöglik, csak hogy megelőzhesse a rajtszámos menőket – köztük engem is – hagyom, hadd menjem. Pár kilométerrel később egy lejtőn felfelé be is darálom a renitenst. Beleg felé félúton szóba elegyedik velem egy ’hollandus’, legalábbis elsőre azt gondolom, hogy egy külföldi versenyzővel van dolgom, mert a rajtszámán szereplő neve „Van”-nal kezdődik. „A neved mellett a 30-as szám azt jelenti, hogy harminc éves vagy?” – kérdi. „Ja, ez lesz nekem az első. Ezzel leptem meg magam a harmincadik szülinapomra!” (Nem vagyok normális, hogy jól megszívatom magam, de késő bánat, csak június végéig lehetett lemondani az indulást, hogy visszakapjam a 36 rongyomat…) „Én is harminc éves koromban csináltam az elsőt!” „Aztán most nyomom a harmadikat!” „Hú, az nem semmi, de nekem azt hiszem elég lesz ez az egy is!” „Én is ezt mondtam annakidején még a verseny utáni napon is, aztán…” Egymás mellett tekerve dumáltunk felkészülésről/edzésről/versenyekről, a bolyozási tilalomra fittyet hányva, pedig folyamatosan motoroztak fel-alá a versenybírók, akik már gyanús esetekben is 5 perc Stop & Go büntetéssel sújtják a szabálytalan, bolyozó versenyzőket. Jótanácsokkal próbált ellátni, de amikor épp az Ironman élettani oldalát vettük át (evés/ivás/pulzus), és látta, hogy mindent tudok, amit egy kezdőnek tudnia kell, sőt talán még annál is többet, akkor belátta, hogy nem kell osztania az észt, bár hozzáteszem, nem is akarta. Eldicsekedtem neki a kaposvári fél-Ironmanes futóteljesítményemmel (2:05:04), mire elismerően bólintott, de megjegyezte, hogy: „Az Ironman más kávéház!” Arra gondoltam valahogy úgy lehet ez, ahogy a félmaraton és a maraton közötti különbség, azaz a maraton nem két félmaraton, az bizony több annál. „Én kb. ötórás maratont tervezek!” – mondom neki bizakodva. „Hát az nagyon szép lenne elsőre!” – válaszolja, mire én kissé elbizonytalanodtam. A belegi frissítőállomás után hátraszól nekem, miközben locsolja magát a kulacsából: „Menjél nyugodtan, én most frissítek egyet!” „Á, nem sietek én, jó ez az iram nekem!” – mondom, majd elővarázsolok egy egész banánt és azt eszegetem. Ötvöskónyira visszaérve kiszórom az összes megmaradt energiaszeletemet a hálátlan kölköknek, hadd örüljenek. Persze így sem jut mindenkinek, annyian vannak. „Nekem is dobjál már ember!” „Te már kaptál az előző körben!” – replikázom. Amúgy most láttatok utoljára itt! – mondom magamban, ez pedig nagy megnyugvással tölt el. Megúsztam. A nehezén túl vagyok, a technika ördöge sem babrált ki velem, megsimogatom hát a fekete-fehér keróm kormányát: „Vigyél be a depóba, légyszi!” – kérem tőle. Aztán valami furcsa hangra leszek figyelmes az első kerekemen. Megállok, hogy megnézzem, a ’holland’ srác utolér és kérdezi, hogy minden rendben, mondom, remélem igen. Végigforgatom az első kereket, és észreveszem, hogy csak egy kavics ragadt a gumira. Míg oldalt állok, a Luki húz el mellettem, már a fordítónál láttam, hogy hamarosan utolér, így gyorsan utána iramodok, hogy most vele beszélgethessek. Látom rajta, hogy jól bírja a gyűrődést, csak a meleg készítette ki, de hát az ezen a napon kit nem? Nagyatádon tök mindegy, hogy augusztusban vagy júliusban rendezik az Ironmant, mindig meleg van, de talán az idei év lesz e tekintetben a rekorder. Síknak tűnik az út, ahol épp haladunk, mégsem mennek úgy a bicók, ahogy azt szeretnénk, mi lehet az oka ennek? Hát csak annyi, hogy alig látható hosszú emelkedőn haladunk, amiből a 35 km-es körön oda és vissza is jónéhány akad. Az ember szinte észre sem veszi, pedig kétségtelenül ott van, és minden egyes alkalommal próbára teszi. Segesdnél még együtt fordulunk, aztán úgy döntök, hogy nem akarom utolérni sem a ’hollandot’, sem pedig a Lukit, így kicsit lemaradok. Versenyzőt látok az út mellett a fűben ülve. Kerója ledöntve mellette, miközben jobbra-balra ingatja a fejét. Az arcára van írva az irtózatosan hosszú kerékpározás minden kínja. Az ő versenyének valószínűleg vége. Nyeregtörés! Szerencsétlen csóka! Kb. 3 km-re lehetünk Nagyatádtól, amikor látom, hogy valaki egy nyereg nélküli biciklit tol az út szélén. Ennyivel biztosan hosszabb lesz a maratonja szegénynek… Még utoljára hátranézünk a Lukival – akit időközben utolértem, vagy csak ő lassított le, tökmindegy -, és látjuk, hogy egy motor lassít le a szerencsétlenül járt mellett. A versenybíró tapintatból megnézi, hogy mi a helyzet, de sokat ő sem tehet, itt mindenki csak magára számíthat. A pulzusmérőmmel vesződök, a mellkasomon igazgatom, hogy végre mérjen már rendes értéket, mert az utolsó kör nagy részében 235-öt mutat, ez pedig egyáltalán nincs az ínyemre. Lássuk inkább az utolsó köridőmet: 1:42:53 = 20,4 km/h. (A kb. 15 perces pihenő nélküli nettó időm: 1:27:53 = 23,9 km/h.) Az órámra nézek és a versenyidőm a szőnyegen áthaladva: 8:43:06. A rendes idő pedig 16:13. Az idei Ironman férfi győztese már nyolc perce célbaérkezett!

  • Kerékpáros részidőm: 1:42:53
  • Táv: 35 km
  • Sebességem: 20,4 km/h
  • Kerékpáros időm: 7:18:11
  • Táv: 180 km
  • Sebességem: 24,66 km/h
  • Időeredményem: 469./kb. 535 (525 versenyző a kerékpározás céljában)
  • Helyezésem: 412./450 ffi

7. rész – 2. depó

Vonal, leszállás, kocogva tolom a bringát, a depó bejáratánál elveszik a segítők, hogy a helyére rakják azt. Mi ketten, együtt 180 km-t tettünk meg komolyabb probléma nélkül, örök hála érte! Most azonban cseppet sem bánom, hogy nem kell többet a nyergeden ülnöm, mert elég volt. Hosszú volt, nagyon hosszú, túl hosszú. Ne is lássalak jó darabig! Remélem megbocsátasz érte! Jó lesz futni, jobb lesz inkább futni! Hülye vagy? Dehogy lesz jobb! De igen! De nem! De hát futni szeretek! Egy Ironmanen? Majd meglátjuk! Nem érdekel! Majd később visszatérünk erre! Most azonban irány az öltöző, a futószatyromért, aztán a strand, hogy lezuhanyozhassak. Ez a zuhanyzó? Balkáni körülmények. A bal oldalit kár megpróbálni, a jobb oldali meg maximum lábmosásra jó, mert hiányzik a cső meg a zuhanyrózsa, azaz csak egy darab nyamvadt működőképes zuhanyzó volt, a középső, amiért viszont sorba kellett állni! Egy idősebb versenyzővel méltatlankodtunk egy sort, majd gyorsan levetkőztem és beugrottam a vízsugár alá. Valami isteni érzés volt! Tusolás nem esett még ennyire jól életemben! 180 km minden koszát és fáradságát mostam le egy pillanat alatt magamról. Tabula Rasa, avagy tiszta lappal indulhatok neki a futásnak, ahogy a bölcs latinok mondták anno. Sportalsót húzok a dörzsölést elkerülendő, jöhet rá a futógatya, pulzusmérő öv a mellkasomra, de még mindig nem mér semmit ez a vacak! Már csak a technikai futópólom van hátra, illetve a napszemüvegem, a sapkámat majd a Mónitól kapom, akit a kanyarban láttam. Hoppá! A ragtapaszokat majdnem elfelejtettem! A hosszútávfutók egyik legfontosabb kelléke, mert a mellbimbó kidörzsölésénél csak kevés rosszabb dolog fordulhat elő egy futóval. Tabula Rasa, mondogatom magamban, miközben a hófehér – az első maratonra kapott – pólómban kisétálok a strandról, hogy azután újjászületve megtegyem az első (futó)lépéseimet a pályán.

  • Depóidőm: 16:26
  • Helyezésem: 408./450 ffi.

8. rész – Futás

Futás: 42,2 km (9 * 4680 m-es kör + befutó). Limitidő: 10 óra 30 perc a futás megkezdéséhez, 12 óra 30 perc a 4. kör megkezdéséhez, 14 óra 30 perc a 7. kör megkezdéséhez, 15 óra 50 perc az utolsó kör megkezdéséhez. Pályazárás: éjfélkor.

Végül is már csak egy maratonit kell futni, nemde? Egészen pontosan 42 195 métert. Egy kör 4680 m, azaz összesen 9 kört. Az a legfélelmetesebb az egészben, hogy akkor ez szerintem nem jutott el az agyamig, csak az, hogy nincs mese, ha már idáig elértem, akkor illene elkezdenem a futást, aztán lesz, ami lesz. Ott ebbe bele se mertem gondolni, annyira más tudatállapotban voltam. Mindvégig úgy készítettem fel magam mentálisan, hogy csak egy maratont fogok futni, az már más kérdés, hogy előtte úszok 3,8 km-t, majd tekerek egy laza 180-at… Egy papírra fel is írtam magamnak, hogy csak 42 km-t kell futni. Ugyanakkor az amerikai Dave Scott hatszoros hawaii-i Ironman-bajnok szavai jártak az agyamban, aki egykoron azt találta mondani, hogy: „Az Ironman a futásnál kezdődik!” Mikor először olvastam ezt, már akkor sem igazán kedveltem a palit, most meg aztán elhihetitek, hogy nyomban unlike-ot nyomnék rá, ha tehetném. Ezt azonban sajnos két okból sem tehetem meg. 1.: nem vagyok fent a világ legnagyobb közösségi portálján. 2.: most épp nem érek rá. 3.: nincs is ilyen funkció. Átlépek a chipszőnyegen, majd kisétálok a bal oldali kordonhoz, ahol a Peti és a Móni álldogál. A Petinek szólok, hogy kölcsönkérném a tegnap vásárolt pulzusmérős óráját, mert az enyém bemondta az unalmast, a futásnál meg talán még nagyobb szükségem lesz a pulzusom ellenőrzésére, mint előtte. Aztán a fekete szatyromat keresem, amiben a futáshoz készítettem össze az extrákat, ám a Móni az autóban hagyta azt. A sapkámat legalább megkapom tőle. A többi majd ráér a második kör elején. Lopva balra tekintek, ahol a két oldalról gondosan körbekordonozott keskeny szűk utat nézem. Belegondolni is borzasztó, hogy a célkapuhoz vezető folyosó még legalább öt órán keresztül zárva lesz számomra. Nem jó ez így. Nagyon nem. Ez a távolabbi cél, de ennél közelebbire, valami kézzelfoghatóbbra van most szükségem. A cél voltaképpen mi is? Mielőtt végzetesen madáchi magasságokba emelkednék megtalálom a választ. Miért csinálom a nagyatádi futást? Hát persze! A dinnyéért! Csakis a dinnyéért! Egyedül az éltet, hogy a parkban felállított sátorban majd minden egyes körben, azaz összesen kilencszer beleharaphatok a frissen szüretelt mézédes somogyi dinnyébe, amit kis szeletekben kínálnak a lányok!  Most legalább már van célja a futásomnak. Nem nagy cél, sőt. Egy aprócska kis cél ez, de ez most a legkevésbé sem számít.

Futás egyedül (1-2. kör): Szeretek egyedül futni. Futás közben annyi gondolat cikázik az ember fejében. Ezekből persze általában sokat elfelejtünk, de akár komolyabb dolgokon is morfondírozhatunk, amiből jobbnál-jobb ötletek csírái születhetnek meg. Ennek ellenére ugyanakkor teljesen ki is tisztul az ember feje. Szóval szeretek egyedül futni. Most mégis alig vártam, hogy csatlakozzon majd hozzám a Tomi, aztán később a Móni.

Szinte másodpercre pontosan kilenc órás versenyidőnél kezdek neki életem kétségkívül legnehezebb és leghosszabb maratonijának. 7 perces kilométerekkel 5 óra alatt hoznám le, és akkor bizony meglenne a 14 órás célidőm, amit az elején megálmodtam magamnak. De szép is lenne! Persze csak a frissítést követően: víz, iso, gél, szivacsnedvesítés. Úgy teszek, ahogy jó hét és fél órával ezelőtt a depóban utasított a fotós, az első körben jól megnézem magamnak a futópályát. A versenyközpontból kifordulok a Zrínyi utcára, ahol hamarosan beleolvadok a fel-alá futók színes kavalkádjába. Itt egy kb. egy km hosszú egyenes vár minden futóra. Az út mellett kétoldalt végig a futóknak szurkoló emberek/családtagok/csapattársak állnak/ülnek/heverésznek. Az utca közepén egy ház előtt párakaput állítottak fel a szervezők, illetve orbitális hangszórókból dübörög a zene, míg a sátor mellett vizesvödör vár a szivacsok mártogatására. A Zrínyi utca a nagyatádi parkba torkollik, ahol balra fordulunk és máris a második számú frissítőnél vagyunk, ahol vízzel és iso-val kínálnak bennünket, illetve aki kéri, azt vizespalackból önti nyakon az egyik lelkes lányka. Egy duplakanyart követően balra fordulva a járdán folytatjuk a futást, a panelházak tövében át a Rinya fölött és fel a Simongátra. Ez az emelkedő meg hogy került ide? Két éve még nem volt. (Akkor rövidebb volt a futókör kb. egy kilométerrel, viszont akkor 9 helyett 13 kört kellett futnia minden versenyzőnek.) A kaptató leküzdését követően frissíthetünk, majd a fordítót követően futhatunk vissza a pályán. Irány a lejtőn lefelé, majd be a parkba, az árnyas lombok közé, ahol egy két flikk-flakk a műkövön, majd bele is kóstolhattunk a jól megérdemelt dinnyénkbe. Innen már csak a Zrínyi utca hosszú egyenese vár ránk visszafelé, ahol a versenyközponthoz közeledve újra egyre több és több szurkoló tűnik fel az út két oldalán. Meg is van első köröm, éljen! Jókedvvel konstatálom, hogy a lábaim kipihentnek tűnnek, mit nekem 180 km kerékpározás! Most, hogy sikeresen feltérképeztem a futópályát, még egyet rendelek belőle, azaz jöhet is a második kör!

A második köröm után – vesztemre – bemegyek az öltözőbe a mobilomért, mert a Móni lemerült és így nem tudnak érdeklődni a szüleim vagy a Csabi. Ezzel alapjába véve még nem is lett volna probléma, azzal már annál inkább, hogy az öltözőből kijövet rossz kapun futok keresztül! (Az egyénieknek a jobb oldalit, míg a váltóknak a bal kaput kellett használniuk a versenyen.) Ez persze csak a következő körben tudatosul bennem, de egyelőre nem nagyon foglalkozom vele, majd a kör végén megnézem a monitoron, akkor majd elválik minden. Addig kár agyalni meg idegeskedni ezen…

Futás a Tomival (3-7. kör) úgy kalkuláltam, hogy még a harmadik kört is egyedül teszem, meg, de a Tomi pont készülődött, így csatlakozott hozzám. Végül is ha már annakidején ő vitt bele ebbe a hülye Ironman-őrületbe, akkor legalább fusson velem pár kört! Ő mutatta meg a volt munkahelyünkön a nagyatádi videókat, majd olyannyira belelkesedtünk, hogy 2011-ben csapatban a Petivel kiegészülve le is toltuk az egészet. Futás közben folyamatosan beszéltünk sportról, meg minden másról, ami épp az eszünkbe jutott. Ha beszélni tudunk az nagyon jó, sőt a lehető legjobb, mert ez azt jelenti, hogy az aerob zónában vagyok. Ha már nincs kedvem/erőm beszélni, akkor vagy az anaerob zónában vagyok (felkészültségtől függően 150-160-nál kezdődik, de nehéz pontosan belőni), azaz csapatom (a jobbik eset), vagy kifulladóban vagyok (ez a rosszabbik). Az egyik frissítőpontra érve jól feltankolunk, a segítő kiscsajok nagyon kedvesek, mindenkire figyelnek, így aztán tényleg semmiben sem szenvedünk hiányt. „Tehetünk még valamit értetek?” – kérdezi az egyikük. „Igen, valaki lője már végre le a Napot az égről!” – mondom neki. Ezzel csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy még a poénkodásra is maradt erőm, szóval egyelőre minden klappolt.

Egészen pontosan a harmadik köröm végéig, amikor is a korábbi félelmem beigazolódik, azt követően, hogy ezt olvasom a monitoron: „Farkas Péter, 2 kör.” Oldalra kifutok a kordonhoz, és gyorsan elmagyarázom a helyzetemet a Móninak és a Petinek, akiket arra kérek, hogy beszéljenek valakivel, egy versenybíróval, az időmérőkkel, vagy bánom is én, hogy kivel, de írják jóvá az imént teljesített körömet! A Tomi nem izgatja magát különösebben, halálos nyugalommal csak ennyit mond: „Futsz még egyet! Mást nem tudsz csinálni.” Szavakba nehéz lenne önteni, hogy mit éreztem akkor. „Még egy kört? Hogyan bírnék a legvégén majd még egy kört futni? 42 helyett 47 km? Nem vagyok én ultrafutó! És pont az Ironmanen?” Agyrém ez az egész! Ez a kör (negyedik) azzal telt, hogy azon gondolkodtam, hogyan lehetne helyrehozni elementáris baklövésemet. Egészen hihetetlen volt számomra az a felismerés, hogy az Ironman futásaközben értelmes gondolatok fogalmazódtak meg az agyamban. Olyan gondolatok, melyekkel az igazam mellett érvelhetek majd, ha arra kerülne a sor. Mintha valamiféle bírósági tárgyalásra készülnék, úgy állítottam össze a védőbeszédemet, az érveket, melyek majd kihúzhatnak a csávából. Az utálatos résznél az emelkedő tetején, amikor csippantást hallottam a talpam alatt, jöttem rá a végső megoldásra! Hát persze! A chipszőnyeg! Abból nem csak a versenyközpontban van felállítva, hanem itt is! És a parkban is! Ha azokon háromszor haladtam át, akkor a rajtnál is háromszor kellett! „Megvan Tomi!” Megosztottam vele a felfedezésemet, így a negyedik kör második fele sokkal emelkedettebb hangulatban telt és a dinnye is jobban esett a parkban. A védőbeszédemre aztán végül nem is volt szükség, mert közben a Móniék ügyesen mindent elrendeztek az időmérőkkel, így azok jóváírták a kiesett körömet!

A következő körök nyugodtan teltek. Felötlött bennem a 2008-as nyárbúcsúztató éjszakai futás (6,5 km), ami így utólag nézve mérföldkő volt a futókarrieremben. (Életem első futóversenye egy 1993-as minimaraton (5,2 km) volt, amit a faterral futottam még általános iskolás koromban.) Aztán jött az októberi 10 km-es NATO-futás, majd rá következő tavasszal a Vivicittá. Itt együtt teljesítettük a Tomival a 12 km-t, ami nekem az első 10 km fölötti, így pedig – értelemszerűen – életem leghosszabb távú futóversenye lett. A Tomi azóta emlegeti a cél előtti párszáz méteren kivágott hajrámat, amivel faképnél hagytam csak azért, hogy az Ivettnek vagánykodjak… A rendszeres futóedzéseket is ekkortájt kezdtem el. Nem feledem el természetesen az öcsémmel és a Colossal teljesített Farkaserdő-köröket sem. Akkoriban ők már javában heti rendszerességgel futkostak, mikor egyszer leinvitáltak. Azóta is rendületlenül róvom ott a köreimet. Szóval az Ironman futásának teljesítése közben felötlöttek bennem a kezdetek, ami roppant jó érzés volt. Most meg a Tóth Csaba bíztat, aki utólag mondta a Tominak, hogy mennyire jól mozogtam, és látta, hogy nem lesz semmi gondom. A Petiék is ezen a véleményen voltak. A Móni pedig minden köröm elején érdeklődött, hogy jól vagyok-e. Jelentem, jól voltam!

Futás a Mónival (8-10. kör) Az utolsó három kör előtt éreztem először, hogy kezdek fáradni, ezt mondtam is a Tominak. „Innen már ha végig sétálsz, akkor is bent vagy 16 óra alatt öregem!” – vetette oda. Úgy legyen, de nem tervezek sok sétát, csak az emelkedőn, ott viszont az első kört leszámítva mindig így tettem. A Móni jött a pályára, hogy kísérjen. Megálltam frissíteni és egy gélt is bedobtam, míg ő előrefutott. Gondoltam majd megvár valahol előrébb, de csak a távolban vettem ki a futó alakját. Észrevettem, hogy akarva-akaratlanul elkezdek gyorsítani, hogy utolérjem a fürge Mókust. Ő viszont csak darálja a kilométereket, így akárhogy is próbáltam, de egyszerűen nem tudtam utolérni. A hosszú egyenes végén feladtam az egyenlőtlen küzdelmet, majd a fordító után úgyis szembetalálkozunk, gondoltam. Így is történt, a Móni boldogan integetett, én már kevésbé. „Nem vársz meg? Nem futunk együtt?” – vontam kérdőre, mire kiállt oldalra. Felcaplattam az emelkedőre, frissítettem és lefelé már együtt futottunk. Sokat jelentett ez nekem. Nem akartam egyedül maradni. Majd a végén. Tudom, hogy sokkal lassabb a tempó, mint amihez a Móni szokott, ő már a 6 percen belüli kilométerekért áll harcban majd minden futása alkalmával. Én meg itt 8-hoz közeledve nyomom a kilométereket. Megérti, amit mondok. Megfogom a kezét, nem engedem el mellőlem. Úgy futunk lefelé, vagyis mit futunk, sétálunk/andalgunk és csodálattal adózunk a naplementének. A Nap narancssárgára festi a panelházak oldalát és már csak pillanatokra kandikálnak ki az utolsó kósza sugarai a házak közül. Nem mondom, hogy ez a legfestőibb helyszíne a naplementének, de ha már a Balcsin megannyiszor lekéstük az északi part dombjai közé lebukó Napot, hát hol máshol, ha nem az Ironmanen pótoltuk be azt.

Az utolsó előtti kör következik! Pólót cserélek, a konkurencia türkizkék finisheres pólójában folytatom a futást. Péter Attila már a tavaszi városvédő félmaratonon megelőlegezte nekem az Ironmant, amikor ugyanebben a pólóban futottam. A főszervező dr. Herr Gyula meg Kaposváron kampányolt a saját versenye mellett, amikor meglátott ugyanebben a pólóban. Megnyugtattam, hogy itt leszek. Tartottam is a szavam, hiszen itt vagyok és itt futok. Mit futok? Futást-imitálok. Sok sétával és totyogással, annál kevesebb kocogással megspékelve, mert úgy érzem, hogy már nem bírok futni. Csoszogi az öreg susztert játszom igazi átütőerővel. Ennek – sajnos – már nincs igazi sportértéke, ez tömény szenvedés. Elég volt! Mondom a Móninak, hogy menjen nyugodtan, de ő ottmarad mellettem. Tudja, hogy segítenie kell. Megfogja a kezem, úgy sétálunk fel az emelkedőn. Az önkéntesek tinilányok vágyakozva/irigykedve néznek ránk a fenti frissítőnél, az egyikük oda is szól nekünk: „De aranyosak vagytok így!” Egymásra nézünk a Mónival és mindketten mosolygunk. Lefelé egy futó fordul hátra: „Így könnyebb?”  „Naná, haver, csak próbáld ki!” És egy párral találkozunk a versenyközpont felé sétálva. Mikor megpillantanak bennünket, gyorsan megfogják egymás kezét, majd odaszólnak: „Mi is járunk!” Örülök, annak viszont kevésbé, ahogy az egyik alapítvány mozgáskorlátozott versenyzője minősíthetetlen stílusban rámförmed: „Húzzál már el előlem!” Azért ezt talán mégsem kéne! Lehet, hogy akadályoztam a handbikeost, mert nem tartottam be a futásnál a ’balra tarts’ elvet, de könyörgöm, majdnem az Ironman végén járok 12 óra feletti idővel! Amúgy én támogattam az alapítványát, egy türkizkék csuklópánt megvásárlásával, de ez így nagyon rossz reklám nekik. Vissza is szóltam a bunkónak, mire valaki védelmébe vette, persze úgy, hogy a beszólását nem hallotta. Na mindegy. Ezen már nem idegesítem magam, ráadásul az utolsó előtti köröm végére érek. Már csak egy van hátra! Az utolsó kör, és…

Megbeszéljük a Mónival, hogy az utolsó körömben csak a fordítóig kísér, utána rágyorsít és berepül a célba. Nyugodtan. Ő megtette a magáét, az utolsó félkört egyedül kell megtennem. Az út végéhez értem. Ez azonban már nem esik nehezemre. Még futni is tudok! Nem túl gyorsan, nem túl szépen, de futok. Valahogy újra képesek vinni a lábaim. Belövöm a sérót, nehogy már valami béna célfotó készüljön rólam. A Széchenyi Park sátrában miközben az utolsó dinnyémet nyammogom el, egy régi ismerős köszönt: Tiësto! Igen, igen, ez csakis az ő száma lehet! Épp a Feel it utolsó ütemeit kapom el. Aztán mintha már csak az én örömfutásomra készülne mindenki: a következő zenei ponton a Scooter egy ősrégi klasszikusa bömböl a hangfalakból, azaz a célbaérkezésem zenei felvezetését magam sem komponálhattam volna jobbra. A Peti épp a váltójuk utolsó előtti futókörének elején jár, amikor szembetalálkozunk. Több se kell neki, visszafordul, hogy ő is szemtanúja legyen a nagy pillanatomnak!

  • Futóidőm: 5:48:34
  • Táv: 42,2 km
  • Sebességem: 8:16 p./km, 7,28 km/h
  • Időeredményem: 345./ 525 (483 versenyző a futás céljában)
  • Helyezésem: 350./450 ffi.

9. rész – Cél!

Majd hat óra (5:48:34) elteltével végre megnyílik számomra a célkapu felé vezető célegyenes. A Luki látom baloldalt a cuccainkkal. A Tomi csak egyetlen szót üvölt a lelátó tövében: „Ironman!”A lelátó végén a kordon mögött megpillantom a Mónit. Szívet formálok a kezemmel, mire ő is ugyanígy tesz. Emlékszem, hogy őt már majdnem két éve, a megismerkedésünk estéjén felkészítettem erre. Rögtön mondtam neki, hogy mennyire fontos az Ironman számomra. Akkor a legfontosabb dolog ez volt az életemben. Azóta viszont már más lett a legfontosabb… Odalépek hozzá és megcsókolom. „Farkas Péter Ironman!” – hallom a műsorközlőt. Már csak pár futólépés van hátra, felemelem mindkét kezem, úgy szakítom át a célszalagot! Ebben a pillanatban 14:47:56-os időt mutat a célkapu tetején az óra. Szemben két fotós villogtat az éjszakában. Igen! Megcsináltam! Ironman lettem!

Érmet akasztanak a nyakamba, miközben gratulálnak, de mihez? Azt sem tudom, hol vagyok. Arrébb is tessékelnek, mert folyamatosan érkeznek a célba. Sötétkék finisheres pólót nyomnak a kezembe, végre egyszer eltaláltam a méretemet is. Balra az orvosi sátor, jobbra az egyik látványpékség standja, így inkább ezt választom. A Móni az előbbi helyen keresett, ami jobban hasonlított valami háborús kórházra, többen infúzión lógtak, míg sokakat már a fűre fektettek, mert az ágyakon nem volt hely… Azt mondják a dögmeleg tépázta meg a mezőnyt, de rendesen:„Nem kedvezett az időjárás azoknak, akik részt vettek a hosszú távú triatlon országos bajnokságon. A nagy hőség közel száz versenyzőt a feladásra kényszerített. A hagyományokhoz híven a Somogy megyei kisvárosban, Nagyatádon bonyolították le a Fornetti Magyar Nagydíj XXIII. eXtremeMan Hosszú távú Triatlon Országos Bajnokságot. A nevezési rekord megdőlt, mert 570-en neveztek egyéniben, míg váltóban 237 csapat indult. Különböző okok, de leginkább a nagy meleg miatt, nyolcvannyolcan nem fejezték be a versenyt.”

Saját számításaim szerint ennyien nem estek ki, mert az 567 egyéni nevező egy része valószínűleg visszalépett a versenytől, ezért én 540 indulóval számoltam és ebből végül is 484-en (483?) értünk célba, azaz 56-an búcsúztak el a verseny közben, ami kb. 10%. (A nevezési listát alapul véve 83-an pontozódtak ki, ami 15%.) Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy aki elindul az Ironmanen, az általában komolyan gondolja azt, így nagy valószínűséggel meg is csinálja azt, legalábbis 10-ből 9 jelölt, de minimum 8 és fél ember. Szóval aki tisztességesen, becsülettel végigmegy az úton, az borítékolhatóan célba is ér. Nyitva áll tehát a kapu mindenki előtt, csak át kell lépni rajta. Hajrá mindenkinek!

Kikeveredem a célterületről, hogy megkeressem a többieket. A Mónit nem találom a kordon mögött, a Tomi sincs már a lelátó mellett, így a Lukihoz igyekszem, de ő sincs a helyén. Hová tűnt mindenki? Itt vagyok! Ironman lettem! Várom a gratulációkat! Gyertek! Letáborozom a cuccainknál, aztán végre megjön a Luki, majd kisvártatva a Móni is. De örülök neki(k)! Közben már jócskán besötétedett. Az éjszaka legalább kicsit hűvösebb, ami igazi felüdülés egy ilyen forró napot követően. A Petire várunk, aki hamarosan megjelenik a célegyenesben. A Mónit és a Lukit valósággal nógatni kell, hogy összeálljon legalább a háromfős váltójuk és együtt fussanak be a célba. (A Tomi tisztességgel adózott a sporttörténelmi pillanatomnak, de aztán sajnos el kellett mennie a Csabáékkal.)

Péter Attila szája jó szokásához hűen be nem állt, egész nap nyomta a szöveget. Most átadta a stafétát egy másik szpíkernek, hogy ő álarcban rophassa a táncot pár lánnyal a lelátón. Mi a kaja- és piajegyünket váltjuk be, én tárcsán sült húst és paradicsomszószos tésztát választok. Már bőven elmúlt este tizenegy, de hol késik tűzijáték? Vagy majd csak éjfélkor lesz? Szebeni Endre bácsi célbaérkezését Péter Attila sem hagyhatja ki, így ő is mikrofont ragad. Tapsvihar a lelátón. Mi sem tehetünk mást, a Luki még felnyalából fél tucat dobozos sört az éjszakai koccintásra, nehogy aztán most dehidratálódjunk! Mind visszamegyünk a kocsihoz, és a koromsötét somogyi éjszakában utoljára vesszük Csurgó felé az irányt.

10. rész – Jutalomfutás

És a csattanó még hátravolt! Engedelmetekkel ezt az utolsó kis történetet még megosztom Veletek. Éjjel egyre visszaérkezünk a szállásra. Kapu zárva, sorompó leengedve, portás sehol.„Majd én kiszállok és szólok neki!” – mondom emelkedett hangulatomban a többieknek. Kiszállva a kocsiból még mindig sehol senki, semmi mozgás, csak koromsötétség. Kiskapu nyitva oldalt, bemegyek rajta. Már épp elérek a portabódéhoz, amikor hirtelen kegyetlen kutyavicsorgásra/csiholásra/ugatásra leszek figyelmes és hallom, hogy valami irdatlan bestia iramodik neki a ház mögül kikanyarodva, majd egyenesen felém tart! A másodperc tört része alatt hátraracba vágom magam és ahogy a csövön kifér elkezdek sprintelni a kapu irányába! Hátra se merek nézni, így az üldözőmet nem láttam, csak a veszett ugatását hallottam és, éreztem, hogy már a sarkamban liheg a dög! Gondolni sem mertem arra, hogy kinyitom a kaput, hanem inkább úgy ahogy voltam átugrottam a kaput mint valami profi gátfutó! A többiek tátott szájjal, ledermedve tapadtak az autó ablaküvegére, majd pár pillanattal később féktelen röhögésben törtek ki. Hátrafordulok és meglátom a kiskutyát, majd kisvártatva végre kibotorkál a portás is, aki rezzenéstelen arccal csak ennyit mond: „Ez csak egy kölyökkutya, nem bánt senkit.”Jöhettél volna hamarabb öreg! Ne kérdezzétek, hogy honnan volt még erőm az utolsó sprint kivágására és az ugrásra, elég ha csak annyit tudtok, hogy nem komálom a kutyákat, ahogy ők sem a futókat, és ezen még egy Ironman sem segített sajnos.

11. rész – Záróünnepség

Tizenegy órára a városi sportcsarnokba voltam hivatalos az ünnepélyes eredményhirdetésre. Ha már az egyetemi diplomaosztóm a hülye alapfokú német szóbelim hiányában elmaradt cirka hat éve, akkor gondoltam majd itt szépen kárpótolom magam. (Amúgy az Ironman előtt sikerült letennem a hiányzó nyelvvizsgarészemet is, azaz idén sikerült duplán lediplomáznom!)

A tornateremben összesen 483 Ironman gyülekezett a sötétkék finisheres pólójában. A székem megtalálása igazi kihívás volt. Az ülésrend a célidők figyelembevételével elölről-hátra lett meghatározva, azaz nekem hátsó sorok egyikében kellett a székemre vadásznom. Lázas keresgélést követően megtaláltam a székemre kikészített papírlapot: „Gratulálunk! 14:48:00 389. hely Farkas Péter.”

A Himnusz meghallgatása után Péter Attila azonnal in medias res kezdett, levetítette a tegnapi nap legjobb pillanataiból összevágott negyedórás kisfilmet. A rajt pillanatait újra megkönnyeztem, alig bírtam leplezni a meghatódottságomat. Ilyen gyenge lenne egy Ironman? Hát még, amikor egy balesetben elhunyt Ironman emlékére visszavonták az 1000-es rajtszámot, amit a fia, aki szintén Ironman, vett át sírva. Szem nem maradt szárazon. Az egész csarnok felállva tapsolt, és miután a srác visszaült a helyére, még azután is hosszú percekig zengett a vastaps. Fájdalmas, szomorú pillanat volt ez az Ironman-családunk számára.

Az összes Ironmant talpra állíttatja Péter Attila. Tapsvihar. A szpíker vezényel: „Üljenek le azok, akik életükben most először teljesítették az Ironmant!” Több mint százan huppanunk vissza a székünkre. „Most azok, akik másodszor!” Elég sokan leülnek. „Harmadszor!” Sokan visszaülnek.„Negyedszer!” Jópáran helyet foglalnak. „Ötödször!” Még mindig sokan állnak. „Hatodszor!” Még mindig vannak. „Hetedszer!” Fogynak. „Nyolcadszor!” Egyre jobban. „Kilencedszer!” Már kevesen vannak. „Tizedszer!” Már alig állnak. Fokozódó tapsvihar. „Több mint tízszer!” Óriási taps, ováció, dübörög a zene, valósággal felrobban az aréna. Ők a legendák. A TTT-k, azaz a Tízen Túliak Társasága. Az új tagok avatási ceremóniája következett. Egyenként színpadra szólították azokat, akik már legalább tízszer (!) célbaértek itt Nagyatádon. Nem csendesedik a tapsvihar. Az új tagok fenékelporolási aktusa után pedig az egyetlen HHH, azaz Húszat Hágó Huszár, a 71 éves Szebeni Endre indult a színpadra, aki idén 23. alkalommal (!) teljesítette a nagytádi Ironmant. Ő kapja a legnagyobb ünneplést. Megérdemli.

A szervezők, szponzorok, segítők, polgármesterek és mindenki, aki közreműködött a versenyben, az ő felsorolásuk következett, aki itt volt, kiment a színpadra. Az elsőbálozók – köztük én is – ragyogó ünneplésben részesültek. A célidőnknek megfelelően órás bontásban szólítottak bennünket egymás után a színpadra. Először a 16 óra feletti idővel célbaérkezők indulhattak ki a diplomájukért. Aztán a 15-16 óra között végzők. Majd azok, akik 14 órával kezdődő versenyidővel érkeztek célba az Ironmanen. És akkor Péter Attila sorolni kezdte a neveket.„Farkas Péter.” Hoppá! Minden kétséget kizáróan ez én leszek! Irány a színpad a tapsvihar közepette. A Peti fütyül, majd bekiabálja, hogy: „Szép volt!” A TTT-társaságának minden tagjával kezet ráztam, akik egyenként gratuláltak, ugyanígy tettek a szponzorok, polgármesterek és a szervezők is. „Remélem jövőre is találkozunk!” – mondta az egyikük. „Maximum váltóban!” – válaszoltam neki. Habár… Soha ne mondd, hogy soha!

A lépcső alján megkaptam az oklevelemet, amin a célfotóm és az egyes számok időeredménye volt feltüntetve. Diadalmasan felemeltem a diplomám a Móniék felé, majd visszaballagtam a helyemre. Ott legnagyobb meglepetésemre a legjobb triatlonos haveromat, a Borenich Gábort találtam, aki épp a mellettem ülővel beszélgetett, de persze azonnal megismert és rögtön gratulált is nekem. A senior versenyzővel még két éve ismerkedtem meg a veresi uszoda medencéjében, amint épp egy szupersprint távú verseny úszószámára vártunk. Azóta szinte minden triatlonversenyen összefutunk, mert szerintem nincs olyan verseny, amin ne indulna a Gábor. Én is gartulálok neki a negyedik Ironmanjéhez. „Kösz szépen!” „És mikor tervezed a következőt?” – kérdezi tőlem. „Hú, kösz, de azért a jóból is megárt a sok!” „Ne viccelj már! Az első a legnehezebb. De most már megvan, Ironman vagy, a többi már sokkal könnyebb lesz, majd meglátod!” Neked legyen mondva.

A teremben olyan fülledt meleg volt, hogy a verseny után is folytatnom kellett a hidratálásomat, nehogy kiszáradjak. Legyeztem magam, de aztán inkább kimentem a többiekhez az előtérbe. Az Ironman ajándékboltban megvettem a bent levetített dvd-t, illetve hűtőmágnest és pár tetkót is vásároltam. Egy igazival is kacérkodom a közeljövőben, addig kipróbálom a lemoshatót. Az ünnepség zenei repertoárjával maximálisan meg voltam elégedve, a dj naprakész volt, nem az unalomig ismételt régi slágereket játszotta, hanem az aktuális zenéket, ráadásul azokat is a partipalettáról tolta a legnagyobb örömömre. A mélyládákkal sem spóroltak a technikusok, a sportcsarnok valósággal beleremegett az ütemes veretésre. Avicii: Wake Me Up-ja lett a nagy kedvencünk, ami az idei nyár egyik legnagyobb slágere.

12. rész – Epilógus

Ironman született! Hosszú napokig, vagy talán hetekig fel sem fogtam, hogy mit csináltam, és az igazat megvallva még most is csak akkor hiszem el, ha a finisheres pólómra, a befutóérmemre vagy a diplomámra nézek…

Felfoghatatlan érzés ez az egész. Annyi gratuláló e-mail-t, sms-t és hívást kaptam, hogy alig győztem fogadni azokat! Hihetetlen napokat élek át. A Móni is őrülten büszke, mindenki az Ironmanről beszél az ismerőseim/családtagjaim között. Nem hiszem el! Pedig igaz. Megcsináltam! Három évet edzettem végig ezért, és most az út végére értem. E sorok pötyögése közben is könnyezem, nem tudom meddig tart ez még, de állandóan visszatérő motívum… A videók és a versenyen készült képek nézegetése alatt dettó. Nem kéne már az Ironmanre gondolnom, de nem megy. Többször álmodtam már az elmúlt napokban, hogy a 180 km-es kerékpározás közben vagyok vagy, hogy futnom kell utána egy maratont, igazi rémálmok voltak ezek… Aztán az éjszaka közepén verejtékezve felébredek, meglátom a finisheres pólómat, megérintem az érmemet és ránézek a befutóképemre, majd szépen megnyugszom és alszom tovább.

Annyira jó minden, semmire sincs szükségem, felhőtlenül boldog vagyok. Edzésre gondolni se merek, csak zabálok, zabálok és pihenek és pihenek. Biztos sokan kíváncsiak vagytok arra, hogyan tovább? Milyen célom lehet az Ironman után? Nem is tudom. Nehéz erre a kérdésre válaszolni. De talán most nem is kell. Oly régóta űztem, hajtottam egy álmot, ami beteljesült, hogy nehéz innen folytatni. Most abszolút súlytalannak érzem magam, mert most érzem igazán, hogy anno milyen hatalmas sziklát tettem a vállamra, amit az Ironman teljesítésével legördítettem. A Csabinak lenne igaza, aki azt kérdezte, hogy nem érzek-e valami ürességet? De nem, az igazság az, hogy nem érzek semmit, csak végtelen nyugalmat és lelki békét. Annyit tapasztaltam és tudtam meg magamról ezalatt a majd 15 óra alatt, mint életem során talán még soha. Célba értem. Most úgy érzem, hogy 30 éves koromban a sportban a csúcsra jutottam. És őszintén remélem, hogy még jó ideig itt is maradhatok.

A Balatonról hazaérkezve természetesen első dolgom, hogy felmegyek a magyar Ironman oldalára, majd annak jobb felső sarkára pillantok: „2014. július 26. 363 nap 13 óra 29 perc 50 másodperc” van hátra a rajtig…

A Mónitól kapok e-mailt: „Jövőre együtt, váltóban? Egyet úszol Te, egyet Én… Bicaj… Öööö … Megbeszéljük… Félmaraton fejenként…? J

Én mondom: Az Ironman drog, aki egyszer Nagyatádra jön és végignézi a rajtot, az életében egyszer biztosan visszatér, hogy egyéniben teljesítse az Ironmant!

Farkas Péter