Rajt! 9:15. Most akkor 200 v. 204 km, tök mindegy, nemde?! Így is úgy is életem leghosszabb kerékpáros kalandja lesz ez. Nagy lendülettel indulok, magas a pulzusom (160-170), visz a tömeg, de vajon bírni fogom végig? Brutál combizmok, dagadó vádlik a bicókon, hogy a fenébe keveredtem én ide? – ilyesféle gondolatok jártak a fejemben. A 7-es útra ráfordulva már defektet kapott valaki, az út szélén vacakol a kerójával. Balatonföldvár után van egy durvább emelkedő, amit én már évekkel ezelőtt kinéztem magamnak, tudtam, hogy egyszer meg kell másznom, csak az Ultrabalatonon pont fordított kör volt két éve, így eddig szerencsésen megúsztam. Amúgy félelmem alaptalan volt, mert nem volt egy vészes emelkedő, viszonylag hamar felkaptattam rajta. A domb tetejéről frankó látványt nyújtott a peloton (=mezőny) eleje, az a felfelé tekerő színkavalkád, miközben én még lefelé száguldottam a völgyben.

Az első frissítőpontot észre se vettem, csak amikor már elsuhantunk mellette (Fonyód, 43 km). Aztán kisvártatva egyedül maradtam jó időre, a boly elment, így aztán se előttem, se mögöttem nem találtam senkit. Egy pillanatra megijedtem, hogy mi van, ha már mindenki eltekert mellettem? Ennyi volt számomra a nagy kihívás? Talán le kéne mennem a kerékpárútra, mert még a 25 km/h-s sebességet sem érem el? De nem, az nem lehet. Ennél biztos, hogy gyorsabban kerekeztem. Vagy mégsem? Kezdtem kissé elbizonytalanodni, amikor végre utolértek! Éljen!  Ennek sem örültem még ennyire egy versenyemen sem, az biztos. Hamarosan a mentőautó is elrobogott mellettem – aminek viszont cseppet sem örültem -, mert valahol előttem volt egy bukás. Nemsokára a baleset helyszínére érek, ahol két versenyzőt látok az árokban, de úgy látom, hogy szerencsére nincs komolyabb bajuk.

A csücsökben Balatonkeresztúr és Balatonszentgyörgy között a 76-os úton várt ránk még egy kis szerpentin, ahol egy pillantra besz*rt a menet, de ezen is túljutottunk. Mögöttem két srác beszélgetése ütötte meg a fülemet: „Te a Tomiék hol vannak?” – kérdi az egyik a társától. „Áááá valahol hátrébb, mert nem bírták a 35-40-es átlagot!” – válaszolja a másik. Ennél több se kell nekem, mikor mellém ér a srác nyomban meg is jegyzem neki: „35-40-es átlag? Oké, de mit keresek én itt? Ideje asszem belassítanom, mert nem lesz ez így jó.” A Balaton déli partját (kb. 70 km = kb. 35 km/h) 2 órán belül bedaráltuk, nem semmi! Hívom is nagy örömömben a Mónit az emelkedőn felfelé (!), majd kisvártatva félrerakom, mert jön a lefelé száguldás, így fel kell váltanom! Oldalra tekintve gyönyörű panoráma tárult itt elém, bizony ritkán járok errefelé, a Balaton keskeny felén. Közben szánt szándékkal a 2. frissítőt is kihagytam 72 km-nél útban Keszthely és az Északi part felé.

Keszthelyen sajnos nem haladt át a mezőny, a 71-es útra tereltek bennünket, ott folytattuk tovább a versenyt.  Az északi partra érve lélekben elkezdtem felkészíteni magam a dombozásra. A Szigligeti vár nagyon tetszett, egyszer meg kéne mászni már, na, de az tuti, hogy erre nem most kerül sor! Nemsokára megpillantom Badacsony jellegzetes domborulatát. 100 km-nél frissítő, ezt már én is igénybeveszem, de sajnálattal kell konstatálnom, hogy izotóniás itallal sajnos nem tudnak szolgálni. Fenébe! Pedig jó lett volna feltölteni a kiürült kulacsomat.  Minden más van az asztalon: víz, banán, keksz, csoki, müzliszelet, stb. Gyorsan feltankolok, majd továbbfolytatom utamat.

Aztán máris Szepezden vagyok kb. 13:15-öt mutat az óra (kb. 4 ó = 120 km), de a Klári sehol, pedig ha az emlékezetem nem csal, akkor egy és kettő közöttre rendeltem meg az útszéli szurkolást, ejnye-bejnye… (Csak jóval később vettem észre a telefonomon azt, hogy hívott, de mentségemre szóljon nagy hajtásban voltam.) Aztán szépen elvert bennünket az eső. Nem volt valami kellemes, de mivel csak futó zápor volt, csak kisebb kellemetlenségekkel járt. Például azzal, hogy az előtted haladó az arcodba verte a vizet, míg te magad a saját hátsó kerekeddel a hátsódra, azaz csurom vizes leszel egy pillanat alatt. Aztán meg a vékony gumikkal is eléggé vigyázni kell, mert ilyen körülmények közepette bizony nagyot lehet perecelni. Az előttem haladó egyik versenyző a Star Wars zenéjét nyomatta, ami megóvott bennünket minden bajtól és még kellemes hangulatot is teremtett.

Tihany (kb. 140 km) környékén találkozunk az Ultrabalatonos mezőnnyel, akik szembe jönnek velünk futva vagy keréken, ahogy mi. Hajrá! Nyomjátok! A bíztatás természetesen kölcsönös. Balatonfüredre érünk, jobbra nézek a főút mellett húzódó útra, ismerős környék bizony! A tavalyi FélIronmanen a futópályát jelölték ki itt, ahol szó mi szó, rendesen  megszenvedtem, kösz, de most nem tervezek futkosást a kerózás után, ráérek majd Kaposváron meg az Ironmanen… (Bár a Csaba felvetette az aftermaraton lehetőségét, azonban ezt én kategorikusan elutasítottam.) Aztán jött az évenkénti ob olimpiai távú pályája, amit egy ízben szintén megjártam már 2011-ben. Most is fel van bójázva az út, tudniillik erre a versenyre is ma került sor. Itt azért már jobb emlékek kerítettek hatalmukba, és legalább a körök számát nem kellett ezúttal számolgatnom… (Két éve a 7-8 kör helyett +1-et mentem, most viszont „csak” egy nagyra neveztem be.)

Balatonalmádinál (kb. 160 km) állították fel a szervezők az utolsó frissítőpontot, így itt álltam meg másodszor. Hívtam a Mónit, hogy kb. másfél óra múlva már nyugodtan számíthat rám! 40 km van hátra, pillanatnyilag kb. 5 óra 30 percnél vagyok, azaz 25-ös átlaggal számolva az utolsó szakaszon simán megvan a 7 óra körüli idő, remélem a 7 órán belüli is!

Volt még egy hosszú/kemény kaptató Balatonakarattyán, mégis számomra az utolsó 15 km volt a legdurvább. Azok az alattomos emelkedők Siófok előtt totál kikészítettek. Nem is fizikálisan, sokkal inkább mentálisan volt megterhelő a dolog. A combom, vádlim, térdem minden alsó alkatrészem bírta a kiképzést, de fejben legalább annyira ott kell lenni, ez a legnagyobb tanulsága a hosszú utazásomnak. És még arra sem hivatkozhatok, hogy váratlanul értek az utolsó emelkedők. Tudtam, hogy jönnek, és hogy, régi jó ismerősként üdvözölnek, főleg az az első, amelyik a 7-es útra való rákanyarodást követően tornyosult előttem, bár az igazat megvallva reménykedtem benne, hogy hátha legalább ezt megúszom… De nem. Áttekertem a számomra epikus boltív alatt, életemben immáron negyedszer (már háromszor teljesítettem a Budapest-Siófok útvonalat), ami Siófok „bejáratát” jelenti számomra. A baj csak az volt, hogy utána is folytatódott a hullámvasút! Gyanítom, hogy komolytalan dombocskák ezek, de most mégis komoly hegyeknek tűntek. Aztán valahogy csak túljutottam a nehézségeken, és amikor megpillantottam a víztornyot, akkor már tudtam, hogy nincs sok hátra. Rákanyarodtam a Fő utcára, majd betekertem a siófoki futballstadion előtt felállított célba. És mindezt 7 órán belül! Sikerült! Igen!

Cél! Bizony a könnyeimmel küszködöm. Mikor visszatekerek a versenyközpontba és befordulok a sétányra, megállok, hogy bevárjam a Mónit, aki lekéste a célbaérkezésemet a stadion előtt. Nagyon hiányzott, sokat gondoltam rá a majd 7 órás utam közben is. Elmondhatatlanul örülök, hogy újra látom. Nagyon jó érzés átölelni, közben meghatódottságomat próbálom leplezni, de nem nagyon megy a könnyeimmel való küzdelem. A Móni talán nem is érti. Vagy mégis? De én sem nagyon. Vagy mégis? Valahogy megérintett ez a nagyszabású kerékpáros teljesítmény. No meg az, hogy enyém az egész Balaton!