Magyarország leghíresebb hosszútávú triatlon versenyét Nagyatádon rendezik, ahol az indulók száma évről-évre nő. Nem volt ez másként idén sem, amikor rekordszámú, egyéni versenyző feszült neki a döbbenetes táv leküzdésének. Soha ilyen népszerű nem volt még a váltók versenye sem, összesen 621 versenyző regisztráltatta magát előzetesen. Az egyéb váltó kategóriában – ahova mi is neveztünk – összesen 146 csapat szerepelt a rajtlistán, íme a három legfontosabb:

A penzumok eredetileg a következők voltak:

  • Én: 3,8 km úszás (terv. idő: 1,5 óra)+75 km kerékpározás (terv. idő: 3 óra)+7,5 km futás (terv. idő: 35 p.)
  • Tomi: 35 km kerékpározás (terv. idő: 1,5 óra) + 19 km futás (terv. idő: 1 óra 45 p.)
  • Peti: 70 km kerékpározás (terv. idő: 3 óra) + 15,5 km futás (terv. idő: 1 óra 25 p.)
  • A kitűzött versenyidőnk: 13 órán belül (12 óra 45 p.). Rajt: 8:55. Cél: 21:40-22:00

Péntek reggel az öcsém segítségével feldobtam a Gyuri országúti keróját az autóra (újfent köszönet érte!), úgy indultam Óbudára dolgozni. Ott a Tomi montijájára is ez a sors várt volna, már ha hagyta volna a váza felfogatni magát a tetőcsomagtartóra. De nem hagyta, így majd egy órás szenvedés után – mialatt az egész iroda az ablakból szurkolt – felhagytunk ezirányú tervünkkel és alkatrészeire bontottuk szegény bicót. „Hagyjuk a francba az egészet! Annyi szarakodás van a triatlonnal!” – állapítottuk meg együttesen, persze egyikünk se gondolta ezt komolyan. A sikertelen művelet közepette ráadásul sikerült valami kegyetlen módon bevágnom a térdkalácsomat az autóba, ami érintésre végig rohadtul fájt, egy kicsit be is lilult. Szerencsére mozgás közben nem éreztem a fájdalmat. Komolyan mondom, hogy nálam már nincs olyan verseny ami előtt ne amortizálnám le a lábam, de ez eddig mindig segített. Remélem ezúttal is fog! Szó se róla elég fájdalmas kabalát választottam magamnak. A monti végül a hátsó ülésen landolt, így indultunk neki a nagyatádi túrának! Első utunk a legközelebbi barkácsáruházba vezetett, de nem is ez a lényeges, hanem annak parkolójából kivezető út, ahol sikerült a szembejövő sávba besorolni egy másik madár mögé. Ez persze csak akkor tudatosult bennünk, amikor egy szerencsétlen megpróbált bekanyarodni, ám akkor már a mellettünk lévő sávban is állt egy autó! A legszebb az egészben az volt, hogy még a szemből szabályosan bekanyarodni próbáló autós kért elnézést tőlünk! Mellettünk a végállomáson várakozó buszsofőr ordított át a volán mögül, hogy: „Rossz sávban vagy!” Mire a Peti rám mutatott: „Igen ő!” Mármint én! De akkor mi, hogy jöttünk be onnan? Egy pillanatig még elgondolkodtam ezen, ne és azon, hogy miért van a sáv mindkét oldalán jelzőlámpa, majd kifordultunk az útra.

A városból való kijutás nem jelentett különösebb gondot, a hangszórókból üvöltő Scooter pedig csak tovább fokozta a hangulatot. Az M7-esen is gyér volt a forgalom, a nem túl jó idő sokak kedvét elvette a Balatonozástól, így még egy Balatonszéplaki kitérőre is futotta, hogy benézzünk a szüleimhez, akik épp a szabadságukat töltötték lent. A meglepetés tehát megvolt részükről, de azért persze örültek nekünk, félóra pihenőt követően pattantunk vissza a verdába és haladtunk tovább. Az autópályán találkoztunk az első versenyre igyekvő triatlonosokkal, akik ugyanúgy lecsekkolták a tetőnkön utazó szállítmányt, ahogy mi is az övékét. Balatonszentgyörgynél (kb. 170 km) kellett lejönnünk a pályáról, majd a 68-as úton folytattuk az utazást Nagyatád irányába, ami innen már csak 55 km-re fekszik. Annak rendje és módja szerint megérkeztünk, miközben az idegenvezetőnk (= Tomi) felvilágosítást tartott a technikai apróságokról, már ami a holnapi versenyt illeti, lévén az útvonal egy szakasza, amin haladtunk a kerékpárpálya része volt (Böhönye – Segesd – Ötvöskónyi – Nagyatád, kb. 25 km). Nem mellesleg a srác most jön hatodszor a nagyatádi Ironman-re, szóval talán van már némi tapasztalata, amelynek megosztását szemlátomást élvezte is. A helyismeretére így simán támaszkodhattunk, bár így is sikerült a versenyközpont helyett egy magtár udvarára besétálnunk a nevezési csomagunkra való vadászat közben… Másodszorra simán bevettük az iskolát, ahol megkaptuk a magunkét, azaz a rajtcsomagunkat, így indulhattunk is vacsizni!

Tomi kiváló helyismeret No. 2: letettük a kocsit egy szépen kipofozott iskola külső parkolójában – amúgy egész Nagyatád nagyon rendezett, rengeteg (uniós) pénzt pumpáltak a felújításokba -, ahonnan gyalog indultunk a kajálda felé. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha a vendéglátó egység ne 1 km-re lett volna, ami valóságos szadizmussal ér fel egy Ironman előtti estén! Ráadásul mikor már majdnem odaértünk én egy hirtelen ötlettől vezérelve, vagy inkább a bringát féltve visszagyalogoltam az autóhoz, hogy közvetlenül az étterem elé parkoljak le. Büszkén a volán mögött ülve az öklömet rázva „Ironman!”-es kiáltással közeledtem a kereszteződés felé, a sarkon vártam, hogy a Tomi viszonozza a harci üvöltést, erre ő mit csinál? Elegánsan kinyújtja a kezét, majd a középső ujját felemelve tiszteleg nekem a világon mindenki által ismert egyezményes jelen! Kösz szépen csapattárs! Látom rád aztán bátran számíthatok majd holnap!

Tomi kiváló helyismeret No. 3: sikerült egy olyan étteremben megvacsorázni, ami gyakorlatilag a végeleges bezárás előtt állt, ott figyelt a kirakatban a KIADÓ tábla. Evőeszköz nem volt, pincérnő is csak egy, a kajára meg vagy háromnegyed órát kellett várnunk, pedig csak pizzát meg tésztát rendeltünk, mondjuk ezeken meg a hamburgeren kívül más nem is szerepelt az étlapon. Ráadásul a felszolgálónő a viccet sem értette, csak értetlenül állt, amikor a: „De hogy az mennyi idő?” (Mármint amíg elkészül az egyik vagy másik étel.) költői kérdését megválaszolva lenéztem az órámra és csak annyit mondtam, hogy: „Negyed hat”… Szóval nem voltam megelégedve, de legalább emberes adagot dobtak le az asztalunkra, így a szénhidrátbevitellel nem adódott problémánk.

A hipermarketben való bevásárlás is megér egy misét! Két helyi erő sörrel a kezében ül a bejáratnál, meglátnak bennünket, mire az egyik megböki a másikat és azt mondja neki, hogy: „Nézd má’ megjöttek a trianonisták!” Így ahogy mondjátok, benne vagyunk a hosszútávú trianonban már 1920. június. 4-e óta… Bent az áruházban a Peti komplett divatbemutatót tartott, és a pólóvásárlási láza sajnos rám is átragadt, mire feleszméltem már azon kaptam magam, hogy valami hülye Batman-es pizsamafelsőt nézegetek magamon a próbafülkében… Jó hogy csak a reggelihez illetve a versenyhez való legszükségesebb dolgokért ugrottunk be!

A csurgói kollégium, ahol a Tomi évről-évre megszáll az Ironman versenyek előtt, iszonyat ótvar egy hely! És ezt kivételesen nem én, hanem ő találta mondani. Valóban spártai körülmények fogadtak bennünket, de a célnak pillanatnyilag teljesen megfelelt, mondjuk a meleg víz hiánya azért nem volt ínyünkre, de egy éjszakát meg egy reggelt még így is el lehet viselni. Főleg mert mindezért csak 1500 Ft-ot kellet leszurkolnunk fejenként. Nem Peti, nem hármunknak volt összesen 1500 Ft, hanem per kopf, világos?! Habár a körülményeket látva így utólag abszolút jogosnak tűnt a srác kérdése, de akkor majd kifeküdtünk a röhögéstől a kocsiban a Tomival. A kolesz is jó példa arra, mennyire nem használja ki a falu a lehetőségeit. Kisebb felújításokkal olyan pöpec szállást lehetne itt kialakítani, hogy az összes triatlonos idejárna az Ironman idején, ami pont ideális helyen, Nagyatád és Gyékényes között félúton fekszik. Ráadásul a koleszhez uszoda, tornaterem és garázsok is tartoznak, szóval nem kéne sok fantázia ahhoz, hogy egy modern edzőközpontot varázsoljunk ide.

A legcikibb helyzetbe persze megint én keveredtem, amikor a kollégium mellékhelyiségében a piszoár előtt állva neszt hallottam az egyik ’boxban’, és mivel épp a Tomit kerestem feltettem az egyetlen kérdést amivel a wc-ben totál be lehet fürödni. „Tomi, te vagy az?” Jött is a válasz: „Nem, én a Zoli vagyok a másik váltóból!”

Este 10 óra környékén tértünk nyugovóra, az éjjel nekem viszonylag nyugodtan telt, úgy éreztem, hogy viszonylag nyugodtan tudok pihenni, ami a Petinek is ment volna, ha elmondása szerint nem dobáltam volna magam az ágyban… Hajnali 5-kor kelés, a kerékpár gumipapucsainak felpumpálása (az első lassan, de ereszt, csak a futamot bírja ki valahogy!) után reggeli. A versenyek előtt megszokott menü: mogyorókrémes kenyér, tej. Wc megrohamozása gyors egymásutánjában, a végeredmény a következő lett: 1. Peti, 2. Tomi, 3. én. Cuccok összepakolása, keró felrakása a gépjárműre, és irány a gyékényesi bányató!

1. Úszás

Én. 2 kör = 3800 m. Az egyéni rajtot jelző ágyúszó 7:40-kor dördült el, a váltók egy és egy negyed órával ezután rajtoltak szintén ágyúszóra. Az idő ideális volt, habár szinte mindenki neoprént húzott magára a 22 fokos vízben. Az első úszókör után kiszóltam a Petiéknek, hogy: „Jó lesz?” Mármint az első köridő, ami 36:58 lett a tervezett 45 perc helyett. Így még egy kis integetésre is futotta, illetve úszta a második köröm elején. Az sem lett sokkal rosszabb, a 40:30-ba egy rohadt vádligörcs és egy gyors pisi is belefért, no meg a rákészülés a 75 km-es tekerésre… Bizony, kedves Péter Attila, mi nem váltottunk az úszás után, ahogy a többi váltó, hanem én vállaltam a kerékpározás első részét! „Ne szarakodj a cipzárral! Csak a chipet kell átadnod! Menjél! Menjééél!”

Úszóidő: 01:17:27. (Tervezett: 01:30:00)

Depó 1.

05:07. Ordas nagy blama a depóban! Már a cső alatt való átbújásom igencsak mulatságosan hatott, hát még az, amikor a kijárat helyett a depó bejáratán távoztam a biciklivel! Mindez kamerára véve! Tomi reakcióját szó szerint idézném: „Merre megy a Peti ba*d meg! Hova a fa*ba megy, most őszintén? Ez hülye, ba*d meg!” Peti! Petiii! – ordított a Tomi, és fütyült a Peti, mindhiába. Én meg már majdnem elértem az utat, amikor a szervezők visszazavartak, majd egy versenybíró csaj végre a helyes irányba terelt. Jó hogy így figyeltek az ilyen szerencsétlen hülyékre!

2. Kerékpározás

Én, Tomi, Peti. 75 km + 35 km + 2 * 35 km = 180 km. A 75 kilométer ledarálásával nem volt különösebb gondom, bár egy-két hosszabb emelkedőn (az a bizonyos erdei szakasz…) azért kellőképp megszenvedtem, Nagyatád előtt különösképpen. Az idővel viszont maximálisan elégedett lettem, hiszen 02:24:11-et kerekeztem, ami sokkal jobb lett az előre tervezettnél (03:00:00)! Az átlagsebességem 30 km/h, ami simán vállalható a kb. 400 m-es szintkülönbségen, főleg úgy, hogy váltóhiba miatt végig csak a legnagyobb áttételen mehettem.

A srácok az úszást követően Nagyatádra autóztak, ahol pár utcával arrébb tudtak leparkolni és a célegyenes előtti szakaszon alakították ki a váltóhelyet az egyik ház előtt. A város apraja-nagyja kint állt a házak előtt, minden hozzátartozó és segítő egyéni kis frissítőpontot állított fel. Rögtön kiszúrtam a csapattársakat, elsőként a Tomival váltottam Nagyatádon, aki ezt a következőképp nyugtázta: „Nyugi! Nem kell beszarni!” Én aztán már rohadt nyugodt vagyok, túl vagyok a nehezén, de ti?! „Akkor három óra múlva itt!” – mondta miközben a montijára pattant. „Másfelet kapsz!” – adtam ki az ukázt, amit aztán be is tartott, hiszen 01:25:56-öt ment a 01:30:00 helyett (átlagseb.: 24,5 km/h). Visszanyertük a depóban elbénázott időmet!

A Petinek két 35 km-es kör jutott az országútin, aki telefont is vitt magával a biztonság kedvéért. „Telefon, ha bármi gáz van! – mondtam neki útravalóként. „Bár nem tudom, hogy mit tudunk csinálni!” – tettem hozzá. Az első köre kifejezetten jól sikerült, ott 01:14:08-at tolt (átlags.: 28,3 km/h), a másodiknál pont egy emelkedő közepén repült le a klipsz a pedálról, amit be kellett gyűjtenie és ez meg is látszott a második körének időeredményén: 01:22:44 (átlags.: 25,3 km/h). Sebaj, mert a Peti így is bőven a 3 órán belül maradt (02:36:52). Szép volt fiúk!

Kerékpáros időnk: 06:26:59. (Tervezett: 07:30:00)

Depó 2.

Idő: 01:32.

3. Futás

Tomi, Peti, én. 15,5 km + 11 km + 15,5 km = 42 km. A futásnál kissé megkavartuk a kártyákat, mert én az eredetileg tervezett 2 kör helyett végül 4-et mentem. Ennek az oka az egy körrel előbbi csere volt, a Tominak a gyomra készült ki idő előtt, míg a Petinek a combja görcsölt be. Mivel már kellőképp kipihentem magam (majd 7 órám volt rá!) nem volt probléma a futással, egy csaj oda is szólt nekem, hogy: „Hogy bírod ilyen jól?” „Váltó!” – szóltam vissza neki. Este és szakadó esőben kellett megtennem a 15,5 km-t, de ez akkor és ott egyáltalán nem zavart, csak mentem előre és daráltam a kilométereket. A felhőszakadás miatt a nem fedett frissítőállomásokról jól elpucoltak a segítők, amit az egyik egyéni versenyző hatalmas ordítással nyugtázott… A dinnye – ahogy a versenyeken lenni szokott – most is fenséges volt, emiatt az utolsó körömben meg is engedtem magamnak egy kis dinnyeevő sétát, ezért lettek csak 5 perces kilométereim a végén… Lássuk a futóidőinket!

  • Tomi: 1. kör: 23:05, 2. kör: 23:56, 3. kör: 25:21, 4. kör: 28:17; összesen: 01:40:39.
  • Peti: 5. kör: 22:28, 6. kör: 24:06, 7. kör: 25:19; össz.: 01:11:53.
  • Én: 8. kör: 17:11, 9. kör: 17:46, 10. kör: 18:35, 11. kör: 20:40; össz.: 01:14:12.
  • Futóidőnk: 04:06:44. (Tervezett: 03:45:00)
  • Teljes időnk: 11:57:31. (Tervezett: 12:45:00) Cél: kb. 20:53 (Tervezett: kb. 21:45)

Galéria