A balatonfüredi triatlon verseny az idei Triatlon Tour (országos bajnokság) 2. állomása, ennek megfelelően évről-évre rangos mezőny gyűlik össze, a Balaton északi partjának legforgalmasabb kikötőjében. A csodálatos helyszín, a minden igényt kielégítő pályakialakítás igen látványos küzdelmet ígér mind az elit és amatőr triatlonosok számára.

Már a szombat reggeli indulásunk sem volt zökkenőmentes! Érd előtt pár kilométerrel az autópályán jött a felismerés az öregemben, hogy a nyaraló kulcscsomója bizony otthon maradt! „Ez az egy dolog lett volna a feladatod!” – azt hiszem a muter ezzel mindent el is mondott.  Semmi gáz, epret bőven kaptunk a nagyszülőknél Érden, ahol még csevegtünk is egy sort, majd irány vissza Budapest, át az egész városon Újpestre, hogy aztán újra nekiinduljunk a 4 napos balatoni villámnyaralásunknak. Előtte pedig, ha már így alakult gyorsan megebédeltünk és csak azután pattantunk újra az autóba. Megjegyzem, nem is volt olyan rossz döntés a visszafordulás – mintha lett volna más választásunk -, tudniillik a 35-ös kilométernél balesetet és jó kis torlódást jelentettek, amit a csúszásunknak köszönhetően simán elkerültünk. Hurrá!

A fő attrakciót természetesen a vasárnapi balatonfüredi olimpiai távú triatlon verseny (1500 m úszás – 40 km kerékpározás – 10 km futás) jelentette, amiben szerencsére nem kellett csalódnunk! Az ingyenes parkolót persze nem találtuk meg, de a fizetést sikerült elbliccelnünk, a triatlon verseny cetlinknek köszönhetően, amit a muter gyártott és helyezett el leleményesen a szélvédőn. (Balatonfüreden H-V-ig fizetni kell a parkolásért, az egyik utcában 500 Ft/órával, eggyel feljebb már csak 120 Ft/órával számolnak.) A Vicky (szülés: szeptember elején!) és a Dávid (a leendő apuka!) mellett a leendő kismama szülei, azaz a Marika és a Gyuszi is tiszteletét tette a versenyemen – a szüleim mellett -, aminek természetesen nagyon örültem. Még egyszer köszönöm nekik a hallatlan kitartásukat! Az időre egy rossz szavunk sem lehetett, meleg volt, szikrázó napsütéssel, a Balaton vize Fürednél 21-22 fokos volt. Ennek ellenére engedélyezték a neoprén ruhák használatát, amin én kifejezetten csodálkoztam, hát még azon, hogy az összes nagymenő fel is erőltette magára azt. Sebaj, játsszuk el újra a kőprofit, csakúgy, mint tavaly a Kopaszi-gáton a budapesti triatlon vb-n, hátha ezúttal maguk alá csinálnak a legjobbak, amivel mindjárt nyerek is jó 1-2 percet! No ez végül nem következett be (fenébe!), inkább nekem szállt inamba a bátorságom, amikor a 120 cm magas móló szélén egyen-súlyoztam a rajt előtt. Innen azonban már nem volt visszaút, ugrani kellett valahogy, amiből végül bomba/talpas lett. Marha jó volt látni ahogy vagy 100 ember egyszerre ugrik/esik be  Balatonba. A következő pillanatban pedig már daráltuk is az első 750 métert, hogy aztán a szurkolók legnagyobb örömére valahogy kivergődjünk a partra, majd egy alacsonyabb mólóról újra a vízbe vetődjünk a második 750 méterre. A kameraman (apám) felvétele alapján kijelenthető, hogy itt már nekem is összejött a fejes, vagy valami arra emlékeztető ugrómozdulat, amire a szétnyíló lábaim miatt csak jóindulattal kaphatok egy 6,5-est a pontozóbíróknál. Ettől eltekintve maximálisan elégedett voltam az úszásommal, amit már ott is jónak éreztem, sokszor kerestem a lábvizeket, és örültem, hogy komolyabb megerőltetés nélkül végig gyorsúszásban tudtam teljesíteni a 1,5 km-t.

Úszás 00:32:11, 1.5 km, 2.80 km/h

Ráadásul immáron a depózási időm is egyre javul: energiagél be, sisak, cipő, rajtszám fel, és már irány is a kerékpárpálya, mindezt 01:29 alatt vittem véghez. Apropó depó!  Még a bedepózáskor rám szólt egy nagymenő, hogy fordítsam meg a kerómat a csövön, mert a rajtszámtól függően (páros-páratlan) kell azt elhelyezni, hogy aztán több helyünk legyen mellette pakolni! Kösz te ász! Majd a pályán találkozunk!

Depó1 00:01:29

A kerékpárpálya nekem igazi kihívást jelentett, így már gyakorlatilag az első apróköves emelkedőn a kukába dobhattam az előzetesen 1 óra 15 percre becsült kerékpáros időtervemet. A balatonfüredi pálya eléggé dombos, ehhez mérten sok emelkedővel és kevesebb lejtővel tarkított volt, amit az előbb említett kockaköves, rázatós rajt-cél szakasz rendkívül technikássá tett. Ezen a részen a bringásból és a bringából az út mindent kirázott, valami borzasztó érzés volt itt 6-szor (vagy 7-szer?!) elmenni. Ráadásul annyi szurkoló gyűlt össze az út szélén – köztük a 6 fős szurkolótáborom! -, hogy egyszerűen nem lehetett poroszkálni. Két kulacs izotóniás ital majdnem el is fogyott a 39 (vagy 45?!) km alatt. Mit meg nem adtam volna egy kis vízért a csopaki elágazásnál lévő fordítóban! Az viszont nagyon jólesett, amikor egy-két profi rövidebb ideig szépen tolta a hátamat az emelkedőn! Az már kevésbé, amikor az egyik öreg figyelmeztetett, hogy akkora 8as van a hátsó kerekemben, mint egy ház! „Kösz szépen!” – mondtam neki és „Mégis mi a szart kezdjek vele?” – kérdeztem magamban. Szó se róla, nem túlzott: a hátsó kerekem a futam végére már a fékpofákat koptatta és ha még ez sem lenne elég, egy küllőm is kitört! (Talán nem kellett volna ráhajtani 40-nel arra a vaskosabb faágra a kanyarban még az első köröm végén…) Bocsi, Gyuri, már indulok is ezzel az ócskavassal (illetve aluval) a szervízbe! De legalább a táj szépsége lenyűgözött! Miközben a távolban csillogó Balatonban és a közeli dombon sütkérező szürkemarhák mafla tekintetében gyönyörködtem, úgy húztak el mellettem a bolyokba verődött biciklisek, mint a veszedelem… Egy kettő a magányosabb fajtából bíztatni kezdett, hogy menjünk egymást segítve, én persze kapva-kaptam az alkalmon, ám a lelkesedésem nagyobb volt a teher-bírásomnál, így jó 200 méter után kifulladtam és újra egyedül maradtam. A legjobb kerós esetem az egyik zebrához kötődik, amin két srác sétált át, a versennyel mit sem törődve, miközben én vagy 50-nel (na jó csak 40-nel!) suhantam el centikre mellettük. „Zebránál lassítani kéne!” – üvöltötte utánam az egyikük, amire én nyomdafestéket nem tűrő módon válaszoltam. És a csattanó még hátravan! Matekból – mint az közismert – nem vagyok valami nagy koponya, aminek ezúttal is tanúbizonyságát adtam. Kérem szépen, elszámoltam a biciklis köreimet! 6 helyett 7-et mentem, de csodálkoztam is, hogy az utolsó köröm előtt felszívódtak a hű szurkolóim, amit egyszerűen nem tudtam mire vélni, így – mivel annyira jól ment a tekerés – szépen rátettem még egy 6,5-kilcsit, hogy az utolsó utáni körömben az öregeket a depóba segítsem… Akikkel végül öldöklő csatát vívtunk az utolsó párszáz méteren, ráadásul az egyik még a depóban is feltartott, de végül is én nyertem! A muter már nem volt ennyire szerencsés, aki megpróbált a faterom után menni a szalag alatt átbújva, ám egy éber szerevező rögtön lekapcsolta. „Hova, hova?” – kérdezte tőle. „Az ott a férje?” (Miközben a faterom diadalittasan ágaskodott a kamerával a depóban.) „Igen” – válaszolta anyám. „Hát ő ügyesebb volt!” – jegyezte meg a szervező. „Maga viszont csak szépen menjen körbe!” – adta utasításba.

Kerékpár 01:41:54, 39 km, 22.96 km/h

Depó2 00:01:28

Futásban újfent maradandót alkottam (lásd időeredményemet!) és ezt mindenféle nagyképűség nélkül állíthatom. Pedig belülről mennyire másképp éltem ezt meg! Kegyetlenül nehéz volt maga a tudat, hogy még 10 km vár rám futva. Ami végül is csak 9 volt, úgy látszik megkegyelmeztek a mezőnynek a szerevezők. Összesen 6 kört kellett futni a Tagore-sétányon, ahol a szalag mentén mindkét oldalon végig szurkolók, padokon ülő/az úton sétáló/bámészkodó emberek váltották egymást. A sétányt kétoldalt övező fasor kellemes árnyékot biztosított számunkra az egész futás alatt, amire bizony nagy szükség volt. Tekintve, hogy így is 2,5-3 liter vizet (!)fogyasztottam el és még majdnem ugyanennyit öntöttem magamra. Az elején csak arra tudtam gondolni, hogy már megint mi a frászt keresek én itt, vagy, hogy tényleg nekem való ez a bohóckodás? Aztán valahogy csak elvitt a lábam és a következő körökben még egy-két pacsit is kiosztottam a Dávidnak meg a Gyuszinak, miközben apám bőszen kamerázta – Kőrösi Csoma Sándor mellszobrát. Megvan az olimpiai táv! Túléltem! És itt Balatonfüreden éreztem azt életemben először, hogy valahol legyőztem magam! „Atya isten!” Csak ennyit tudtam kipréselni magamból a célba érve a műsorközlő emberke mögött, aki persze ezt nemcsak, hogy meghallotta, de tolmácsolta is a közönségnek. Majd hozzátette: „az első farkas, aki futni tud!” Kösz szépen. „Anya, te meg szabadíts már ki ebből a kényszerzubbonyból!”

Futás 00:47:48, 9 km

Összidő: 03:04:53

A hivatalos időm tehát 03:04:53 lett. Ha ebből mondjuk 15 percet levonok, a plusz egy kerékpáros köröm miatt, akkor 02:49:53-at kapok, ami mindjárt az előre kitűzött időm környékén van (2 óra 45 perc). Jövőre megpróbálom nem elszámolni magam és akkor ki tudja mire leszek képes! A Dávid tanácsára hat ragasztócsíkot pedig már most előkészítek a kormányra, hogy még véletlenül se forduljon elő többször eme sajnálatos malőr…

Galéria