Nedus beszélt rá, hogy csatlakozzak hozzá egy szezonzáró duatlonhoz Ajkán. Igen ám, csak első alkalommal hirdették meg az Újpest Félmaratont, amin mindenképpen részt szerettem volna venni, így be is neveztem rá. Azt hittem, hogy azt is vasárnap rendezik, de kiderült, hogy szombaton, hoppá! Nosza rajta, nevezzünk akkor az ajkai mókára is, mi baj lehet? Szombat reggel egy laza félmari, majd másnap délután egy 10-40-5 km-es futás-bicó-futás kombó.
A félmaratont persze a tervezett 1:45 helyett 1:40-nel hoztam le, hiszen mégiscsak versenyről volt szó, a vádlim persze kapott is rendesen. Jó lett volna egy szombati krio vagy masszázs, de ezek híján maradt az alapos nyújtás és hengerezés. Illetve egy kis koktélparti a Mónival este a Danitól kapott születésnapi kuponomat felhasználandó. 3-3 fantáziakoktélt kutyultunk a Dob utcai Makery-ben, ami jó mulatság volt, ezúton is köszi, Dani!
Másnap reggel hív a Nedus, hogy indulásra kész, csak van egy kis bökkenő, sehol nem találja a slusszkulcsot. Titkon picit kezdtem reménykedni, hogy megúszom a mai erőpróbát, meg aztán az országos esőnapon kinek van kedve duatlonozni? Sajnos végül a pótkulcs megoldotta a dolgot, így kis késéssel, de hárman útnak indultunk Ajka felé. A Vera csatlakozott hozzánk, aki kiváló futó, és duatlonos elsőbálozó lett. Már az autópályán esett az eső, ami Ajkára érve elállt kicsit, de aztán megint nekikezdett a készülődés, ill. a depózás alatt. Mindenesetre a radarképet vizsgálva megnyugtattam a csapatot, hogy a verseny alatt lesz egy 1,5-2 órás periódus, amikor nem fog esni, azaz, ha mázlink van, akkor megúszhatjuk szárazon (nem sikerült persze).
Futás 1.
Az első futás még le is ment eső nélkül, de a bringán már rendesen elkapott bennünket a zuhé. (Nem jött be az előrejelzésem, bocsi!) Mint utóbb kiderült a Nedus sérüléssel bajlódott már az első futás alatt, ezért tudtam szinte azonos idővel abszolválni az első etapot. A depóban sem tudtam előzni, így csak az ő csoportjuk után kezdhettem neki a bringázásnak, de ekkor még reménykedtem, hogy talán felérhetek a bolyukra (nem sikerült persze).
Kerékpározás
Baromira kellett koncentrálni a vizes úton, főleg, hogy könyöklős bringákkal lehetett bolyozni… Volt egy körforgalom a pálya elején, ahol valamelyik körben ketten is kicsúsztak mögöttem, de szerencsére nem sodortak el magukkal! Öt oda-visszát kellett megtenni a szinte sík pályán, így elég jó tempót lehetett menni, az elején 37,5 km/h-t is mutatott az órám a sík szakaszokon. (A bicós komputerem valamiért nem akart engedelmeskedni.) Sajnos többnyire egyedül tekertem, egy srác csatlakozott csak hozzám, akivel az utolsó előtti körig váltogattuk egymást, de nem tudtunk közelíteni az előttünk lévőkhöz. Aztán ő is otthagyott, így egyedül maradtam a végére. Az esések mellett is akadtak necces szituk a bringapályán. Az egyik részen például egy helybéli srác gondolta úgy, hogy még a feléje száguldó boly előtt átteker az út túloldalára, de aztán meggondolta magát, és a satuféknek hála elcsúszott a bicójával… Szerencsére a vonat kikerülte. Aztán páran felértek rám hátulról az utolsó körről visszafelé, az egyik izmozó gyerek meg ügyesen elejtette a kulacsát előttem. Kicsit elrántva a korányt kikerültem a kulacsot, majd azon nyomban otthagytam a társaságot. Szakadt az eső visszafelé, alig láttam ki a sisakom lencséjéből, így benéztem a vonalat, ahol le kellett volna szállnom a bringáról. Versenybíró persze abban a pillanatban nem állt ott az út szélén (vagy én nem láttam), pedig ilyenkor mindig sípolni szoktak, hogy segítsenek. Utána persze érzékeltem, hogy túlgurultam a ponton, de akkor már késő volt. Hirtelen előkerült az általam hiányolt bíró, aki síppal jelzett a depó bejáratánál álló vezető versenybírónak, aki szintén sípolt, majd felmutatta nekem a büntetőlapot (életemben először). Elkezdtem pörölni vele, de csak mondta a magáét bunkó stílusban, és mikor ki akartam kapcsolni a sisakomat, akkor megfenyegetett, hogy még 30 másodpercre megbüntet, ha leveszem azt… (Nyilván a szabály az szabály, de azért ezt kulturáltabban is a tudtomra lehetne adni, nem ilyen pokróc módon.)
Futás 2.
Annyira felpaprikázott a szitu, hogy mindenkit megelőztem a futás alatt, aki a fiaskóm miatt otthagyott a depóban. (Meg aztán jól is jött a büntipihi.) Az első körömön mentem, amikor a Nedus sétált az út szélén visszafelé, aki sérülése miatt korosztálya első helyén futva adta fel a viadalt… Sajnáltam a dolgot, de nyomtam tovább, bár egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy előző nap egy félmaraton, most meg itt tolom, ahogy a csövön kifér… De már csak pár kilométer, csak kibírja a lábam. Végül korosztályomban az 5. helyen fejeztem be a mókát, amit elégedetten konstatáltam. A Vera szépen felfutott a dobogóra a korcsoportjában, így megvártuk az eredményhirdetést, amit este 7 (!) helyett 5-re hoztak előre a szervezők. Hála nekik, hogy megkegyelmeztek, de igazándiból nem is értettük, hogy miért kellett volna megvárni a sprinttáv végét a rövidtáv eredményhirdetéséhez… A másik amit nem értettem az a teljesítésért kapott műanyag (!) emlékérem, ami valami borzasztó igénytelen. Akkor inkább ne adjanak semmit, mert ez valami ótvar bóvli. Pozitívum volt viszont a rajtcsomag, ami igencsak gazdag volt. Na szegény sprintesek már a futást is szakadó esőben kezdték… Mi szerencsére ekkor már a helyi mozi büféjében ettünk/ittunk a díjátadóra várva, ami után bepakoltunk a kocsiba és – a változatosság kedvéért – szakadó esőben tettük meg a cirka 150 km-es hazautat.
Galéria
