Prológus
Négy sikeres nagyatádi célbaérkezésemet követően idén úgy határoztam, hogy Balatonkenesén teljesítem az Ironmant. Ezt több okból tettem. A Covid és az ezzel járó korlátozások miatt nem akartam a bizonytalannak tűnő szállásfoglalással bajlódni, így pedig simán Széplak lehet a bázis, arról nem beszélve, hogy sokkal közelebb van Kenese, mint Nagyatád. A másik dolog az egy hónappal későbbi időpont volt, hátha az időjárás kegyesebb lesz hozzám. (Nem lett!) A harmadik, hogy idén a kenesei versenyt nevezték ki az országos bajnokságnak, azaz ez bírt nagyobb presztízzsel. Plusz a Peti győzködött, hogy ide nevezzünk, szóval beadtam a derekamat, pedig ekkor még nem is sejtettem, hogy – a Mónival együtt – elkapom a Covidot márciusban, így a tényleges felkészülésemet majd csak májusban kezdhetem meg… Én az évben a Balatonmanig 46,5 km-t úsztam, 2245 km-t tekertem, 581,6 km-t futottam, ill. 88,7 km-t túráztam, azaz összesen 2962 km került a felkészülési batyumba (a téli erősítő edzéseket nem számítva). Előzetesen ennél többet szerettem volna, de a járvány miatti létesítmény bezárások, ill. a betegségem keresztülhúzták a számításaimat. A Petit végül az utolsó pillanatban (csütörtökön) sikerült lebeszélnünk a Petrával az őrült tervéről, hogy szinte nulla felkészüléssel nekiugorjon egy olyan irontávnak, ami keményebb, mint a nagyatádi, tudniillik itt a 180 km-es kerékpárpálya kb. 1500 m szintet tartalmaz. Ezzel együtt nagyon sajnáltam, hogy nem tartott velem ebben az Ironman-kalandban. A munkatársam, Cápi pedig augusztusban Nagyatádon remekelhetett volna, ha nem töri ripityára magát (8 borda, kulcscsont) a kaposvári féltávon, 3 héttel a nagy dobása előtt… Szóval egyedül maradtam, így aztán valahol miattuk is küzdöttem az ötödik Ironmanemen, valahogy úgy, mint Wesley Snipes, alias John Cutter a terroristák ellen az 57-es utas című akciófilmben, igaz neki ehhez csupán 84 percre volt szüksége… Rajtszámom: 57. A küldetésem időterve: 12 óra.
Péntek
Este utaztam le a Gergővel és a Mónival Széplakra, a Gabi másnap vonatozott le hozzánk. Vicces jelenet volt, hogy még Budapesten az egyik benzinkúton szóba elegyedett velem az egyik benzinkutas fickó, aki a triatlonos pólóm (My DNA: swimming, biking, running, winning), ill. az autó tetejére rögzített bringám láttán kérdezgetett az úti célomról. Telibe talált, igen Kenesére tartok. Merthogy ő is versenyezni fog ugyanott, csak rövidtávon. Sok sikert kívántunk egymásnak, megvettem a matricát, irány az M7-es. Lefelé elképesztően nagy forgalom volt, holott már 8 körül járt az óra, mégis sok helyen araszolnunk kellett. Ilyet a nyári csúcsidőszakban nem pipáltam, na mindegy, nem siettünk sehova.
Szombat
Délelőtt kipróbáltam az újonnan vásárolt neoprén ruhámat a Balcsiban egy bő félórás úszás keretében. Hideg volt a víz (19-20 fok), ráadásul a torkom is szarakodott a héten, szóval nem esett annyira jól a dolog, de a ruhát jónak éreztem, ezzel nem lesz gond a másnapi versenyen. Délután bogrács-bolognait rittyentettünk a kertben tésztaparti gyanánt, ami pont akkorra lett kész, mikor a Gabi megérkezett. A kaja nagyon ízletesre sikerült (szénhidrátfeltöltés kipipálva), a készítés alatt pedig a hangulat is emelkedett volt némi proseccónak/fröccsnek és megannyi retro zenének köszönhetően. Közben a nap folyamán apránként mindent előkészítettem: összeraktam az úszó-, kerékpáros-, futózacskómat, felszerszámoztam a paripámat, átpörgettem az agyamban a másnapi feladatokat, hogy minden a legapróbb részletig a helyére kerüljön, főleg a frissítés/étkezés tekintetében. Három energiaszeletet ragasztottam a vázra, két – többször használatos – gélt helyeztem el a kistáskába (ha elfogy, akkor majd a frissítőállomásokon pótolom) a megannyi sótabletta mellett (félóránként egy). Egy kulacs izotóniás ital és egy víz került a két tartómba. (Ezeket is majd folyamatosan cserélgetem, amikor kifogynak.) Este kártyáztunk, lazítottunk, iszogattunk (egy/másfél barnasör lecsúszott még azért), majd éjfél körül nyugovóra tértem az 5:30-as ébresztő miatt. Sokat forgolódtam, nyugtalanul aludtam egész éjjel, de hát így van ez mindig az Ironman előtti éjszakán, ennek túl nagy jelentősége úgysincs ilyenkor már…
Vasárnap
Hajnalban még sötétben ébredtünk, a 6 órás indulásból persze fél 7-es lett, de 7-re így is Kenesére értünk, és még parkolóhely is viszonylag közel jutott nekünk. Én még Széplakon reggeliztem meg: zabkását bogyós gyümölccsel, péksütit el is felejtettem enni, azaz nem vittem túlzásba a dolgot. A depóban összefutottam az Andrással, akivel sok sikert kívántunk egymásnak a versenyre. Jó ötlet a szervezőktől az összecsukható műanyag rakodódoboz, amit minden versenyző helyére elhelyeznek, ebbe minden cuccot rendezetten el lehetett helyezni. A depózás után wc, aztán jöhet a neoprén felvétele, ami minimum kétemberes meló. Előtte alaposan beken(et)em magam sportkrémmel, naptejjel, a nyakamat a kidörzsölés ellen vazelinnel, ezzel is megvolnánk. Egy müzliszelet jól jönne, de azt elfelejtettem hozni, így gyorsan veszek egyet az egyik sátornál. Jöhet a „check in” a parton lévő szőnyegen, de előtte búcsút veszek a Móniéktól. Tőle ráadásul kétszer is! Bemegyek a 19 fokos vízbe, amit jó ideig szoknom kell, de ez még csak hagyján, elnézve egy-két fecskében/egyrészesben a tóban didergő versenyzőt… Remélem csak 1 kört úsznak, mert volt ott olyan lány, aki úgy remegett a vízben, mint a nyárfalevél. A kihűlés nem vicc, főleg nem egy közel 4 km-es úszás alatt. (A héten tapasztalható nagy melegben (27-28 fok) valószínűleg többen reménykedtek abban, hogy felmelegszik a Balcsi, de nem így lett, szóval igencsak jól jött a neoprén!)
Úszás
Szokás szerint érzelemdúsak voltak a rajt előtti pillanatok. A parton összegyűlt szépszámú nézősereg tapsvihara, a szpíker lelkesítő szövegei, meg nekem leginkább az, amikor kisétáltam a vízben a parthoz közel és én tapsolhattam meg a közönséget. Persze sikerült kiszúrnom a Móniékat is, ami megint hatalmas pluszt adott. Aztán amikor megkért mindenkit Norbi, hogy a kezével formáljon szívet. Ilyen felfűtött érzelmi állapotban vetődtünk be a vízbe a rövid-, ill. speciáltávos versenyzőkkel. A többiek elmentek reggelizni, miközben én a 4 körömet daráltam. A pálya megint ugyanúgy az óramutató járásával megegyezően haladt, mint a legutóbbi középtávos futamokon, 3 bóját kellett megkerülni, mielőtt visszacsapattunk volna a partra, ahol ki kellett jönni, majd újra bemenni a lépcsőn a következő körre. Az úszópálya első szakaszán így megint delfinezés/szaladgálás volt kb. az első bója feléig, mert olyan sekély volt a víz. Ezért, ill. a neoprén használata miatt születtek ilyen jó idők az úszásban, legalábbis nekem nagyon jól ment a dolog, holott a jobb karom eléggé beállt a táv második felére. Volt olyan pillanat, mikor alig voltak előttem/mögöttem a Balcsiban, így már komolyan kezdtem aggódni, hogy jó helyen úszom e… Pedig nagyon is jó helyen voltam, az elejével szálltam partra még úgy is, hogy folyamatosan lassultam a köreimben, ill. hogy nem sok lábvizet találtam. (1. kör: 15:30, 2.: 16:52, 3.: 18:16, 4.: 17:58). A féltávnál 32:22-t mutatott az óra, míg 36:14 lett a 2. fele, azaz 1:08:36-tal tudtam le a 3800 m-t. Az egyik köröm elején (talán a 3.) viszont egy vízben lévő szikla mindkét talpamat megvágta delfinezés közben. Nagy jelentőséget nem tulajdonítottam a dolognak, később viszont volt vele problémám… A Móniékat ugyan egyik köröm végén sem láttam, amit picit sajnáltam, de így is jó kedvvel szaladtam be a depóba. A kompressziós száramat nem kellett magamra aggatnom, mivel azt a neoprén alatt viselhettem az úszás közben, ezzel pedig minimális időt spóroltam. Leráncigáltam magamról a neoprént, felvettem a bringás gatyámat, a zoknimat, a kesztyűmet, majd a sisakomat, és kiszaladtam a bringával a depóból. Csak a rajtszámot felejtettem el a hátamra venni, de egy pillanatra megállva azt is gyorsan magamra applikáltam (1. depó: 4:52).
Kerékpározás
Jól ismertem a bringapályát, már három kenesei versenyen mentem végig rajta, igaz akkor csak 2 kört kellett megtenni, így pedig nem igazán tűnt fel, hogy milyen szintemelkedés van benne. Hosszú elnyújtott emelkedők, és egy igazi „csemege” Litér felé, de ez legalább rövid kaptató. A legutálatosabb számomra a kör végén található emelkedős szakasz volt, ami majdnem egészen a fordítóig tartott. A pálya turpissága mellett a meleggel és a „semmi közepével” is alaposan meg kellett küzdenünk. Nem voltak szurkolók, csak a fordítónál, nem volt semmi látnivaló a mezőkön kívül, így pedig kegyetlenül lélekölő volt 5-ször megtenni a 34,65 km-es kört. Voltak komolyabb oldalszeles szakaszok is – főleg a táv 2. felében -, számomra az egyik legmegdöbbentőbb látvány a 710-es elkerülő melletti egyik trágyázott mező fölött képződő kisebb forgószél volt, ami folyamatosan közelített felém, persze pont akkor, amikor ott haladtam el… Az időfutam sisakom alatt megfőtt a fejem, alig győztem locsolni magam kerekezés közben, ráadásul a kevés lyuk híján nehezen találtam be… A kerékpározás első 90 km-ét kb. 2:57-tel tudtam le (30,5 km/h), így pedig hatalmas bravúr lett volna a 6 órás kerékpárosidő abszolválása, amiről gyorsan le is tettem. Beláttam, hogy ezen a pályán ez sajnos nem fog menni. Az elején még 31,5 km/h-s átlagot mutatott a komputerem, aztán ez csökkent le folyamatosan, mígnem végül 28,7 km/h-nál állt meg. A táv 2. fele 3:19-re jött ki (27,1 km/h). A litéri lejtőnél lehetett elérni a maximális sebességet, ami nekem 54,6 km/h lett, igaz ott lefelé száguldva sokszor szarakodott (fals adatokat mutatott) a komputerem. Volt aki üveges szemmel az orvosokra nézve ült az út szélén az út mellett, többeknek technikai problémája adódott, azaz nem volt egyszerű a kerékpározást zökkenőmentesen lehozni. És voltak itt még igencsak bizarr dolgok: az egyik helyen az aszfaltra a vér, cipő, üveg? szavak és nyilak voltak felfestve (amik az út mellé mutattak), egy másik helyen meg hatalmas, viszonylag frissnek tűnő vértócsa borította be az utat… El tud valaki képzelni morbidabb sztorit annál, mint amikor egy kerékpárbalesetet szenvedő triatlonos felépülésére szervezett váltócsapat tagjai tömegbukásba (!) keverednek a kerékpárpályán?! Közvetlenül szerencsémre nem találkoztam a horrorbalesettel, ellenben nem tudtam megfeledkezni arról, hogy a talpaimon az úszás közben szerzett vágások baromira elkezdtek fájni. Egyedül abban bíztam, hogy nem vérzik a talpam. A verseny feladása – természetesen – nem lehetett opció. De hogy valami pozitívumról is beszámoljak, a frissítőpontokon segédkező önkénteseknek maximálisan kijár a dicséret, akik végig kiválóan dolgoztak, csak egy esetben, igaz pont az utolsó körön fogyott el a víz a fordítónál, de mivel azon a ponton kétszer is lehetett vételezni, így végül ebből sem lett nagyobb gond. Először persze káromkodtunk egy sort az egyik versenytársammal, de aztán, mikor kezembe kaptam a vízzel teli kulacsot, rögtön jobb kedvre derültem. A frissítéssel/étkezéssel tehát nem volt gondom, de a negyedik energiaszeletet nem akaródzott felvennem, ahogy egy bontatlan gélt is bevittem a depóba, egyet pedig elejtettem a fordítónál. Egyszer elkaptam egy banánt is, ami végre valami emberi kajának bizonyult a sok szar mellett. Mindent egybevetve totálisan kikészültem a bringázás végére. Életem legkeményebb tekerése volt ez, ráadásul egy Ironmanen. Úgy éreztem, hogy befülledt a fejem a sisakban, fájtak a talpaim, minden bajom volt, nem sok kellett volna, hogy leforduljak a bringáról… Hogy a fenébe fogok így egy maratont lefutni? A kivezető szakaszon a Balaton megpillantásának hangulatfokozó hatása persze – immáron évek óta – felbecsülhetetlen ajándék, de ennyi vajon elég lesz egy jó futás összerakásához? Nagy mosollyal konstatáltam azt, hogy a depó bejáratánál várt Móni, akit a rajt óta nem láttam, annak pedig már van vagy 7,5 órája! Nem kapkodtam a depóban, bár ehhez az is hozzátartozott, hogy elég nagy távolságot kellett megtenni a bringával be, ill. már futva ki (5:58).
Futás
15:50-kor, 7:35:25-ös versenyidőnél léptem rá a parton kezdődő/végződő 5,25 km-es futókörre, amiből 8 db várt rám. Ott volt a Móni és a Gergő is, akik biztatásukkal indítottak utamra. A Mónitól valami fejfájás elleni gyógyszert kértem, persze a cuccaim között nem volt, így a mentősöktől kért volna, de ők persze nem adhatnak ilyet, csak valami ampullát. Azt mondták, hogy menjek oda, de a Móni jól tudta, hogy erről szó sem lehet. (Sok hűhó semmiért – végül mégsem kellett semmi a fejemre, szerencsére csak vaklárma volt a fájás.) A futás eleje érzésre meglepően jól esett, bár ez általában így szokott lenni az Ironmanen. Nézzünk meg 2 kört, aztán majd meglátjuk – gondoltam magamban. Titkon az volt a vágyam, hogy 6 perces kilométerekkel lehozom a 42 k-t, ami 4 óra 12 perc lenne, azzal meg bőven bejöhetnék a bűvös 12 óra alá. Minden kör végén sótablettát vettem be, ill. egy kis gélt ettem, a frissítőpontokon pedig (volt belőle 6 is a körön, mivel kettőnél oda-vissza meg lehetett állni) kezdetben vizet és izót ittam, a táv 2. felében pedig már kólát is. Hihetetlen, de igaz: az egész verseny alatt egyszer sem kellett wc-re mennem! Amúgy mindenkinek magának kellett mérnie a frissítőt a rajtcsomagba kapott soft cupjába. Éljen a környezetbarát verseny, ami a tavalyi félig öko-rendszerrel ellentétben ezúttal tényleg jól működött! A középső frissítőállomáson egy hölgy mindvégig ott dekkolt egy kólásüveggel, én pedig rendszert csináltam abból, hogy mindig nála ittam, így aztán amikor meglátott már tudta is, hogy önthet nekem. Folyamatosan locsoltam magam, de figyeltem arra, hogy a cipőm ne legyen vizes, illetve mindvégig jeget lehetett vételezni az összes állomáson, ami kitűnő szolgálatot tett a mez elejébe, ill. hátuljába becsúsztatva. A nagy melegben emellett az is szerencsés volt, hogy a pálya nagy része árnyékos volt. Már az elején összefutottam az Andrással, aki nagyon rosszul nézett ki, inkább csak vonszolta magát, valószínűleg valami komoly sérülés hátráltatta. Biztattam, de a következő körben már csak sétált, aztán pedig már nem láttam többet (feladni kényszerült a versenyt)… Egy sokszoros nagyatádi Ironman, aki korcsoportjában a legjobbak közé tartozik… Minden kör végén ott volt a Móni a fordító előtt (többször a Gergő is, illetve a Gabi), aki mindig megkérdezte, hogy kell e valami, de semmire nem volt szükségem, helyette inkább faltam a kilométereket. A 3. és 4. kör is kellemesen telt, a féltávnál 2:06:26-tal álltam, illetve dehogy álltam, futottam! A futóórámon kilométerenként vizslattam a tempómat/pulzusomat, ami végig kiegyensúlyozott volt (6:18-as tempó/139-es átlagpulzus, max. 165), nyilván a táv 2. felében fáradni kezdtem, így belassultam (2:19:35), de akkor se jelentősen (7 perces kilométerem az órám szerint egy sem akadt). Megpróbáltam átverni magamat azzal, hogy egy körrel többet számolok a ténylegesen megtettnél, mondván az utolsót már négykézláb is megteszem, de a számításom nem jött be, mert jól belezavarodtam a számolgatásba, így nemhogy kevesebb, hanem több köröm volt hátra… Próbáltam nevetni a kihelyezett szurkolói táblákon: „Ne panaszkodj, te nevezetél be erre, úgyhogy mosolyogj!”, vagy ezen: „Ha könnyű lenne, akkor focinak hívnák.”, persze ez nem mindig sikerült. Az utolsó két körömre már komolyan besötétedett, a közvilágítás pedig elég gyér volt, azaz nem ártott magasra emelni a lábat, kösz szépen! Pont ez nem esik nehezemre így az Ironman végén… Egy idős házaspár a házuk előtt a töksötétben csöndben ülve követte nyomon a futást, a férfi pedig egy elemlámpával folyamatosan az utat pásztázta az éppen ott elfutó előtt, nehogy az a kátyúba lépjen. Meg is köszöntem neki(k) az utolsó körben, ahogy annak a fickónak is válaszoltam, aki rendre kérdezte az előtte elfutó versenyzőktől, hogy mennyi van még hátra. „Azt hiszem mára végeztem.” – vetettem oda neki az utolsó karikán, mire ő gratulált és mondta, hogy már csak párszáz méter van hátra a célig.
Cél
Az órámra néztem, de a sötétben nem láttam a számokat, bár sejtettem, hogy nagyon necces a 12 órán belüli célbaérésem. Pont a partra kanyarodtam, amikor megláttam, hogy a célkapu órája 12:00:00-ra vált. Már ekkor jó ideje őrült hajrában voltam, úgy sprinteltem át 12:01:26-tal a célkapun (maratoni időm: 4:26:01), ahol jobbra kihajítottam a soft cuomat, szemben velem pedig megpillantottam a Mónit az érmemmel! Átszakítottam, aztán felkaptam a névre szóló célszalagomat, majd csak öleltük egymást és együtt könnyeztünk a Mónival, amit a Norbi élőben közvetített. Hátba is veregettem az egész napi jó szavakért. A Gabi oldalról fotózott, majd gratulált nekem, köszönöm mindenkinek, hogy immáron Kenesén is célba értem, avagy Balatonman lettem! Az Athelete’s Gardenben elfogyasztottam a gulyáslevesemet, amit a Móni(ék) nyálcsorgatva néztek végig. (Utóbb derült ki, hogy az előre megvásárolt karszalagjaikkal ők is jogosultak lettek volna erre, nem csak a gyümölcs- és italfogyasztásra…) Elhagytuk a célzónát, én pedig már simán mentem is volna az autóhoz a bringám nélkül, ha a Móni nem szól, hogy depózzak ki…
Epilógus
Az 57-es utas célba ért. Hosszú és nehéz utat tettem meg az 5. Ironman-címemért mind a Covid-betegségem utáni kényszerkihagyás miatt, mind a kisebb, ámde zavaró sérüléseim (combhajlító, farizom) miatt. Ezeket fejelte még meg a nehéz biciklipálya, de minden nehézségem ellenére mégis sikerül az összes versenyszámban rekordot döntenem. Ugyan a 12 órán belüli idő nem jött össze, de ez egyáltalán nem érdekel, mert tudom, hogy egy könnyebb pályán – mint amilyen a nagyatádi – ez is sikerült volna. Az ottani legjobb, két évvel ezelőtti, 12:27:19-es időmet így is több mint 25 perccel megdöntöttem. És ha már a magyar hosszútávú triatlon bölcsője szóba került, akkor végezetül nézzünk meg egy izgalmasnak ígérkező Kenese vs Nagyatád összehasonlítást!
| Verseny | Kenese | Nagyatád |
| Szervezés | A Balatonman 2012-ben a balatonfüredi versennyel debütált, ez a helyszín 2018-ig szerepelt a naptárban. Kenesén ez volt a 8. rendezésük. Jók az önkéntesek, öko-frissítés, jég minden állomáson. | 1990 óta. A klasszikus, itt indult minden, ha Ironman, akkor mindenkinek Nagyatád ugrik be elsőre. Segítőkész/lelkes vidéki önkéntesek, gazdag kínálat a frissítőállomásokon, dinnye. |
| Pont | 1 | 1 |
| Pálya | A Balaton ad keretet a versenynek: az úszás benne zajlik, a futás meg a partján. Kell ennél szebb környezet? Aligha. Negatívumok: a kerékpárpálya amilyen nehéz, olyan monoton, az úszópálya eleje pedig egyszerűen nem alkalmas az úszásra. | Kristálytiszta Gyékényesi bányató, somogyi kis településeken áthaladó hangulatos, könnyű kerékpárpálya kevés unalmas szakasszal, futópálya Nagyatádon. Negatívumok: útminőség a bringapályán, futópályán kevés az árnyék & túl sok a kanyar/fordító. |
| Pont | 1 | 1 |
| Hangulat | A szurkolók a Vak Bottyán Strandra koncentrálódnak, a kerékpározás így viszont magányos, csak a fordítóban van szurkolói zóna, de az viszont a semmi közepén van, messze Kenese központjától. Kevés zenei pont. Nincs igazi bulihangulat. | Rajtpillanat Gyékényesen szurkolókkal a dombon, ágyúdörrenés, zenék, libabőr. Nagyatádon a Kápolna utca (kerékpáros frissítőzóna), ill. a Zrínyi utca (futás) két oldala mindig fullon van emberekkel. Sok zenei pont. Fesztiválhangulat. Tűzijáték. |
| Pont | 0 | 1 |
| Juttatások | Névvel ellátott kerékpáros mellény, finisher-póló, érem, névre szóló célszalag, Athlete’s Garden, tésztaparti, gulyásparti, 1 üveg bor, komplett frissítés. Alap nevezési díj az 1. díjsávban: 41e Ft. | Finisher-póló, érem, diploma, tésztaparti, meleg étel a célban, tombola, komplett frissítés. Alap nevezési díj az 1. díjsávban: 58e Ft. |
| Pont | 1 | 0 |
| Összesen | 3 | 3 |
Summa summarum: szervezésben nincs nagy különbség, a balatonkenesei bringapálya viszont sokkal nehezebb a Nagyatádinál (kb. 1500 m szint a 650-nel szemben), hangulatban Atád veri Kenesét, ár-érték arányban azonban visszavág ezért a Balatonman. Szóval döntetlent hirdetek. A javaslatom: Az elsőbálozást érdemes Nagyatádon megejteni, aztán jöhet a nagyobb falat, Balatonkenese!
Köszönet
Legfőképp a Móninak, de persze a kíséretem többi tagjának, azaz a Gabinak és a Gergőnek. A Cápinak, akivel egymást spannoltuk a felkészülés alatt (mielőbbi felépülést, aztán hajrá, jövőre!). A Petinek, akit megpróbáltam pár hét alatt felkészíteni a nagy menetre (sajnos az idő rövidsége miatt ez nem sikerülhetett). Továbbá a családomnak, a barátaimnak/ismerőseimnek, a kollégáimnak, illetve mindenkinek, aki segített abban, hogy az ötödik Ironmanemet is sikerrel vegyem. Köszönöm szépen!
Videó
Galéria
