Tavaly a pandémia miatt elmaradt, idén pedig áprilisról júliusra lett halasztva a Vivicittá. Budapesten a tavaly októberi maraton volt az utolsó futórendezvény, így kiéhezve vártuk az újabb igazi versenyt a virtuális futások után, amikből a mostani járványidőszakban bizony Dunát lehet rekeszteni. Kezdetben, amikor egyszerűen nem volt más opció, még motivált is, de valljuk be, a verseny az igazi! Az adrenalin, a hangulat, a futótársak, a szurkolók, a befutócsomag és persze maga a közösségi futás élménye. Ez bizony semmihez sem fogható. Ez az, amit a virtuális futás egyszerűen nem tud számunkra nyújtani.
A Vivicittá-félmaratonon ennek ellenére is szerény volt a létszám (az indulás védettségi igazolványhoz volt kötve, lévén 500 főnél nagyobb rendezvény volt), összesen alig több mint 2000-en értünk célba. Kerékpárral mentem ki a Margitszigetre, ami jó döntésnek bizonyult. A depóban kötöttem ki a drótszamarat, majd nyújtás után levezetésképp még egy laza 5k tekerés várt rám hazáig. Az elmúlt években itt tapasztalható embertömeggel ellentétben idén meglehetősen szellős volt a margitszigeti víztorony előtti füves terület. Bő egy órával már ott voltam a rajt előtt, így a bemelegítésben is részt vettem (előtte csináltam egy kis futóiskolát, ill. bemelegítő kocogást). A reggel 8 órás rajt kifejezetten jó döntés volt, hiszen már ekkor 25 fok volt, de szerencsére elviselhető volt a hőség a délelőtt folyamán, főleg azoknak, akik 10-ig végeztek a futással, mert utána egyre melegebb lett az idő.
A pályán sem volt tumultus, én ilyen kezelhető tömegben még nem futottam félmaratonit a fővárosban, az biztos. Nagy iramban kezdtem a futást, 4 km után egy szlovák triatlonost értem utol a Margit-hídon, aki szép, egyenletes tempóban darálta a kilométereket. Féltávig kifejezetten jó éreztem magam a bőrömben (10k – 44:51), de aztán elkezdtem fáradni, ami érthető is volt, hiszen idén még csak 10 km-eket futottam edzésen, ill. a keszthelyi triatlonon egy 20k-t, de mindet 5 perc feletti iramban. Most meg bőven 5 alatt voltam (4:36 lett az átlag), ami vissza is ütött a táv 2. felében. A rakparton a dél-budai fordítóból visszafelé éreztem, hogy sok lesz ez nekem, ilyen gyors tempóhoz nem vagyok még hozzászokva, így csak idő kérdése volt, hogy mikor előz vissza a szlovák csóka. Ez a pillanat kb. 14 km-nél jött el és bármennyire is próbáltam visszakapaszkodni, nem ment. Fájt a combhajlítóm (állandóan visszatérő probléma erős tempónál), a frissítőállomásokon is meg-megálltam, az Árpád-híd megmászása pedig még hátra volt. Jó lett volna egy 1:35-ös időt repeszteni, de ez végül nem jött össze, 1:38:08 lett a vége. (A szlovák „riválisom” 1:35:49-et ment.)
