Tab egy rendezett kis település csupán 25-30 km-re van Siófoktól, gyönyörű vidéken, a somogyi dombság lankái között, ahová kifogástalan út vezet Zamárdiból. „Alpesi” kis falvak, tehenek legelik a zöld füvet a jó levegőn. Olyan mintha Ausztriában járnánk! Kerékpározás szenvedésem közben észre se vettem, csak már hazafelé tartva a kocsival, hogy az egyik emelkedő tetejéről a Balcsi Pazar panorámája tárul elém. A parkolás Tabon külön placcon történt a vásárcsarnok mellett, de alighogy begurultam, már mondták az okosok, hogy egy fia hely sincs. Na azért csak győződjünk meg róla – gondoltam magamban, így behajtottam. Még jó, hogy nincs hely, ha méteres távolságokat hagynak ki az emberek egymás mellett az autókkal, vagy ha pl. az egyik kedves sporttárs tárva nyitva az összes ajtóval a bicójával szöszölve dumál a csajával, miközben vagy egy perce indexelek, hogy beparkolnék mellé, ahova amúgy simán beférnék… Móni szállt ki és szólt nekik, hogy vegyék már észre magukat…
A rajtcsomag felvételekor kiszúrtam a Cápit, majd a Schwartz Atival is összefutottunk, aki Nedus segítője volt a szezonnyitó (duatlon)versenyen. Még a rajtcsomagért álltunk sorban, mikor egy srác mondta, hogy 2 és fél 3 felé várható a zivatar, az Ati viszont megnyugtatott, hogy pont elkerül majd minket az eső… Mindenesetre a rossz időnek ekkor még semmi jele nem volt, sőt! Hét ágra sütött a nap, vagy 25 fok is lehetett, a Móni túl is öltözködött. A meleg, 12:15-ös rajt előtt mindenki tritlondresszben toporgott a rajtterületen ami a vásárcsarnok túloldalán volt. A futás a városon belül volt jó kis szintes pályán, már felkészítve bennünket a bringázásra… Lépcsőkön fel, lejtőkön le, fordító, onnan vissza fel, megint le, fel a templomhoz, le, így ment ez a 2,5 km-es körökön, amiből az első etapban 4-et kellett abszolválni. Nem is ment olyan rosszul a futás, holott a Covid-fertőzésem után csak 1 hónapja kezdtem újra a futóedzéseket, így kényelmes 1 órás időtervvel készültem a 10k-ra. Jó volt a pályán többször is összefutni az ismerősökkel, miközben a Móni és az Ati mindig más ponton fotózott és biztatott bennünket, az Angi pedig a 3 gyerkőccel a Vásárcsarnok közelében vert tábort. Kellemes volt a futás, ám 52 percemmel így is a mezőny végén értem a depóba.
Na majd a bringán – gondoltam magamban, tettem ezt egészen addig, míg azon nem kaptam magam, hogy 10 km/h-s sebességgel araszolok előre a számomra láthatatlan, ám mégis valóságos emelkedőn… A 2 órás bringás időtervemet dobhattam is a kukába, jó lesz az majd az élmezőnynek… Na de ami ezután jött, azt mindenki megemlegette! Egyik pillanatról a másikra beborult, majd olyan jégesőt és hideget kaptunk a nyakunkba, hogy csak na! Nekem ráadásul az Armageddon eljövetelekor még két 15 km-es köröm volt hátra, azaz bőven megelégedtem volna a kőkemény majd 1000 méternyi szintkülönbségű pálya (a Nedus 950 m-t mért) legyűrésével. És ha ez még nem lenne elég (de az volt!) kiderült, hogy 7 km-rel (!) többet kellett bringázni, mert valamit rosszul mértek ki a szervezők. Egy országos bajnokságon… Pár éve Székesfehérváron sem stimmelt a kerópálya hossz, akkor 40 helyett 45-öt kellett menni… Még szerencse, hogy Kaposváron (féltáv), ill. Nagyatádon nem szokásuk meglepetés-kilométerekkel készülni számunkra… Köszi! A rossz időjárási körülmények miatt a Giro d’Italián lerövidítették a hétfői királyszakaszt, miközben mi +7 km-t tekertünk az ítéletidőben. Jégeső, száguldó autósok, csúszásveszély, de legalább ez utóbbi szerencsére a kevés kanyar miatt elhanyagolható volt. Az már kevésbé, hogy – vélhetően a kihűlés miatt – kis híján elbóbiskoltam a kerékpáron könyökölve az utolsó körömről a városba tartva. Ennyire még sohasem áztam szét versenyen. Totál beázott a cipőm, olyan volt, mintha pocsolyában tapicskolnék, a mezem rámtapadt, miközben majd 70 km/h-val száguldottam le a szélben a lejtőn, ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor sosem… (Nem kaptam!) A depóba beérve annyira lefagyott a kezem, hogy a Móninak kellett lecibálnia rólam a kesztyűmet, de persze a cipőm levétele sem volt egy egyszerű művelet… 121-ből 33 versenyző adta fel (27%) a futamot. (Ilyen arányú kipontozódást én még nem tapasztaltam egy versenyen sem, az Ironmanen például 10% körül, vagy alatta mozog a feladók aránya.) Persze, hogy nekem is megfordult a fejemben a feladás gondolta, hiszen 2 óra 42 percet tekertem, áztam/fáztam, ráadásul még várt rám egy laza 10 km futás…
A Móni kólával készült, ami mindig jól jön (ittam is belőle), ám mellette még valami melegre vágytam, mondjuk egy jó teára! Meg is hozta nekem a következő körömre! Az eső elállt, a futás pedig szép lassan felfűtötte az egész testemet, így végre komfortosabbnak éreztem magam. (Azt kivéve, hogy zokni nélkül futottam, a vizes cipő pedig véresre dörzsölte a sarkamat…) Aztán emellett erőt adott a Nedus hátbaveregetős biztatása az 1. körömben (neki ez már az utolsó volt), meg, hogy a Cápi is utolért a 2. körömben (neki meg ez volt az utolsó), én pedig 1 óra alatt szépen lehoztam a futás második etapját. A többiek már sehol nem voltak, mikor a Móni minden egyes körben ott várt engem a kordon mellett, na az valami hihetetlenül jól esett. Aztán az utolsó köröm végén a célkapu előtt csinált a befutásomról egy fotót. Nagy gratulációban részesített dr. Herr Gyula miközben az érmet akasztotta a nyakamba a célban, és tényleg le a kalappal minden teljesítő előtt! Ilyen kemény kihívással kezdeni a 2021-es szezont, nem semmi!
