Zsinórban harmadik éve úsztam át egri rokonommal, Kovács Gáborral a Balatont (először 2014-ben nyomtuk le együtt). 2018 után idén újra nálunk volt a bázis, és mivel én már egy hete lent nyaraltam Széplakon, így még két úszóedzést is beiktattam az átúszás hetében. Hétfőn és szerdán egyaránt kb. 2750-2750 m volt a penzumom, amit a parttal párhuzamosan bent a mélyülő vízben a horgászstégek és a bóják vonalában tettem meg oda-vissza. Szűk egy óra volt mindkét edzés (59:30, ill. 55:45), ami alatt ízelítőt kaptam a Balcsiból. Az egyik irányba általában vittek a hullámok, a másikban viszont hullámtörés következett. De pont ez volt a cél, hiszen hol máshol, ha nem a Balatonban lehet tökéletesen modellezni a Balaton-átúszást. A Balaton pedig mindig olyan szeszélyes, mint egy nő. Tükörsima vízre/harmonikus kapcsolatra itt nem számíthatunk. A hullámzás/balhézás elkerülhetetlen. De pontosan ez a szép benne, ezért szeretjük annyira! A Gábor mindig csak úgy emlegeti, hogy ez az úszás Forma-1-je.

A felkészülés idén mindenkit nagy kihívás elé állított a koronavírus miatt ugyanis márciusban bezártak az uszodák, melyek csak június végén nyitottak ki újra, azaz bő egy hónapja marad mindenkinek a felkészülésre. (Nyílt vízen persze lehetett úszni, de ezzel a lehetőséggel gyaníthatóan nem sokan éltek.) Én június 23-án kezdtem el az úszóedzéseket egy 1500 m-rel (500 m bemelegítés: mell/gyors, 500 m gyors, 500 m levezetés: mell/gyors). Ez pont a kaposvári triatlon hete volt, így nagyon örültem, hogy nem az idény első versenyén kell először a vízbe vetnem magam. Június 25-én is 1500-at úsztam, majd a Desedában 1900-at. Mivel a verseny után lent maradtunk a Balcsin, így a következő kétszer kb. 1500-at Széplakon tudtam le. Ebből a második már júliusra esett. Ezzel együtt ebben a hónapban összesen 9 úszóedzést tartottam, és 19 km-t úsztam össze.  4×2000 m-t (benne 1000 m gyors), 1×2500 m-t (benne 1500 m gyors), a már említett 2×2750 m-t, illetve volt még egy triatlonversenyem, a Tatai OB, ahol 1500-at kellett leúszni.

Ha jól emlékszem reggel fél 6-kor keltünk, így villámreggelit követően (nagy adag zabkása, fehérjeporral, banánnal) idén végre elértük az első hajót, azaz már kb. negyed 7-kor leparkoltunk Bogláron, és fél hétkor már a kikötőben toporogtunk az első hajó indulására váró sor elején. Csak maszkban engedtek fel a katamaránra, amit csak a teraszon lehetett levenni. Helyet foglaltunk egy asztalnál, kisvártatva csatlakozott hozzánk két hölgy, akik közül az egyik igencsak izgatottnak tűnt. Ez mondjuk érthető, ha az ember élete elő Balaton-hódítására készül… Kicsit nyugtatgattuk, biztattuk, de mivel szépen elvégezte az úszóedzéseket, így nem volt mitől tartania. Rendes volt a barátnőjétől, hogy elkísérte. És akkor a Gábor előkapott egy borosüveget, amit meghúzott! Jófajta rozé volt, ám a bor helyett szörp volt benne. Látni kellett volna az asztalnál ülök elhűlt arcát! Nem bírtam ki röhögés/fotózás nélkül. Mivel a hajónk már háromnegyed 7-kor elindult, így negyed 8-kor ki is kötöttünk Révfülöpön. Azt hittük, hogy tök jó időben vagyunk, ám a focipályához érve nagy tömeg fogadott, olyannyira nagy, hogy sorba kellett állni a nagy füves placcra való bejutáshoz. Ilyen sem volt még! Na ekkor engedtük el az elsők között való vízre szállást. Egyszer az életben majd csak összejön valamikor… A kötelező testhőmérséklet ellenőrzés mondjuk lassította a bejutást, de mindenesetre meglepődtem a tömegen, mert azt gondoltam, hogy a vírushelyzet sokakat eltántorít az indulástól. Hát nem. Maszkban mondjuk kb. csak én voltam a futballpályán, ahol rendesen tömörültek az emberek, a 1,5 méteres távolságot senki sem tartotta…

Mivel az üzemorvosnál pont júliusban volt jelenésem, így megkértem, hogy állítsa ki igazolást a Balaton-átúszásra is, így két legyet ütöttem egy csapásra.  Az előzetes orvosi alkalmasságival, no és a spuri aranykártyával megszűnik a sorbaállás, ami az idei évben horrorisztikus volt, nyilván ebben közrejátszott a koronavírus is. Azt mondjuk akkor sem értettem, hogy miért csak kb. négy sátorban adták ki az átúszóknak a karszalagokat. Először oda álltam, de gyakorlatilag nem haladt a sor, aztán még jó, hogy véletlenül kiszúrtam a VIP-sátrat, így durván egy perc alatt meg is voltam. A Gábor viszont – újfent – pórul járt, mert megint magasvérnyomást diagnosztizáltak nála, miután nem engedték indulni. Ültették, pihentették, így több mint egy óra telt el, hogy végre a starthoz mehessünk. Mondta, hogy menjek nyugodtan, de csak megvártam, ha már együtt jöttünk, viszont marha meleg volt, így leültem az árnyékba, ahol egy sráccal a Nagyatádi Ironmanről kezdtünk el dumálni. Idén mindketten elvetettük az egyéni indulást, ő viszont csapatban bevállalta. Sok szerencsét kívántunk egymásnak az úszáshoz.

A fennakadások miatt a tervezett 8 órai rajtunkból kb. 10 óra lett… Előtte fél-háromnegyed órával müzliszeletet toltam be, ill. egy gélt az úszósapkám alá csaptam, hátha kell majd egy kis energiautántöltés féltávnál. (Nem kellett.) Amúgy már a múltkor is mondtam a Gábornak, hogy szerezze be azt a rohadt orvosi papírt, és akkor elkerülhető eme kellemetlenség. Főleg, hogy valami szopogatós gyógyszert is kapott, ami levitte a vérnyomását, ám ez lehet, hogy le is szedálta, vagy ha nem is, akkor kellőképp kizökkentette a megfelelő versenyállapotból. Nem hiányzott ez egyikünknek sem, de neki pláne nem. Mindenesetre megígérte, hogy rendesen kivizsgáltatja magát, ha másra nem, legalább erre jó volt eme kellemetlen intermezzo. 60 év felett (is) foglalkozni kell(ene) az egészségügyi vizsgálatokkal, nehogy nagyobb baj legyen. Leadtuk a csomagjainkat a sátorban, még jó, hogy az önkéntesek megkérdezték, hogy a papucsomat is betettem e, mert azt bizony a lábamon felejtettem! Szép lett volna a flip-flopban úszni… Gyorsan bemelegítettünk, lekentük magunkat naptejjel, mert már baromira tűzött a nap, és meleg volt (a reggeli hőmérséklet 22, a legmagasabb nappali hőmérséklet 29 fok körül alakult, száraz, napos időnk volt), majd elindultunk a rajthoz. Jót nevettünk azon, hogy valahogy kikeveredtünk a rajhoz vezető sétányról, és ott találtuk magunkat a sziklás parton… Aztán csak megtaláltuk a stéghez vezető helyes irányt. Együtt akartunk beugrani, de mire jobbra/balra fordultam már sehol nem láttam a Gábort, azt hittem már elrajtolt, így gyorsan én is becsobbantam a 25 fokos vízbe. (Utólag kiderült, hogy ő maradt le.)

Idén úgy döntöttem, hogy a barátaimtól még az első Ironmanemre kapott órámmal a részidőket is rögzítem, azaz 500 m-enként split time-ot nyomok. Mindezt azért szerettem volna csinálni, hogy lássam hol úszik el a mindenkori 1:45-ös célidőm. Nyilván nehéz a bójákkal pontosan egyvonalban lenyomni az órát, főleg, ha távol úszunk tőle, de úgy gondolom, hogy nagyjából azért képet kaphatok a teljesítményen alakulásáról. Hogy miért nem úsztam közvetlen a bóják mellett? Két okból. 1. Mert azok túl közel vannak a hajókhoz, és ott úsznak a legtöbben. 2. Idén leginkább északkeleti szél fújt (10-30 km/h), ami folyamatosan a hajókhoz sodort, így azt a taktikát választottam, hogy a bal oldalon, azaz minél távolabb ússzak a bójától, hogy ne kelljen a hullámnak ellenúszni. Az időjárás előrejelzés mindenestere tökéletesen bejött, azaz rendületlenül jöttek a 10-15 cm-es hullámok kelet-nyugat irányú vonulattal. Ennek fényében ugyebár aki túl közel úszott a bójához, azt a hullámzás egy idő után a hajó oldalára verte… Az én húzásom viszont hibátlannak bizonyult részemről, csak a fontoskodó vízi rendőrökkel nem kalkuláltam, akik kétszer is az utamat állták a hajójukkal, és jobbra/közelebb tereltek a bójákhoz/hajókhoz. Kösz szépen, fiúk! Eme két kis incidenst leszámítva minden flottul ment, csak akkor lepődtem meg, amikor egy újabb hajó állt keresztbe előttem! Már megint a rendőrök? Mindjárt kihalásznak, aztán annyi a több mint ígéretesen alakuló versenyemnek… De szerencsére nem ők voltak, hanem csak a rövidebb táv fordítója miatt horgonyzott ott az a teknő. Innen már csak kb. 1300 m volt hátra, tudniillik a rövid táv 2,6 km volt Boglárról Boglárra. Jöhetett a hajrá, utoljára begyújtottam a torpedókat, előbb úszva, majd a vízben futva előzgettem az embereket, hogy minél hamarabb hitelesíthessem az új rekordomat, mert ekkor már nyilvánvaló volt, hogy bőven 1:50-en belüli időt úszok. Számításaim szerint 1:45 lehet a csúcsidőm. Ettől pedig már csak alig több mint 2 percre vagyok…

Már csak a szokásos kis izgalom marad hátra. Vajon a Gábornak kell várnia rám, vagy nekem őrá? Ezúttal nekem kellett, panaszkodott is rendesen a kora miatt, de szeretnék én 60+-osan olyan időket úszni, mint ő!

Végül együtt szedtük össze a szokásos befutócsomagjainkat. Meleg tea, kávé, alkoholmentes gyümölcsös sör, pékáru, póló. Gyorsan üdvözöltem még a Forintos Andrást, akivel pár szót váltottunk a versenyről, majd a Gábor megitta a szokásos beúszósörét az egyik büfében, ahol két sráccal osztottuk meg a tapasztalatainkat. Közben jobbra nézek és kit látok?! Tisztára mintha a Macskajaj című Kusturica-film egyik jelentébe csöppentem volna. A tolókocsiban ülő fukszos gengszeter-forma öreg kiköpött olyan volt, mint Garga bácsi!

Galéria