A Paksi Atomfutás idén már nyolcadik alkalommal került megrendezésre. A számtalan futótáv mellett (5k-tól 32 k-ig), itt még akadályfutáson is lehet indulni, azaz bárki megtalálhatja a hozzá leginkább passzoló versenyt. A maratoni felkészülésembe tökéletesen beleillet a 3/4 maraton, így Széplakról leruccantam Tolnába, hogy megnézzem magamnak az atomerőművet, és főpróbát tartsak a két hét múlva esedékes budapesti maratonira.
A versenyközpontban kissé káoszos volt, nem volt rendesen kitáblázva semmi, csak egy térképet raktak ki a szervezők. Kezdődött azzal, hogy a nevezési asztalnál hirtelen nem találták a rajtszámomat. Átirányítottak a „speciális esetek” elnevezésű asztalhoz, ahol persze kígyózott a sor. Marha jó. Ott megmondták azt, amit én tudtam, hogy minden rendben a nevezésemmel, megvan a rajtszámom. Ott kell lennie a nevezési pultnál. Visszamentem, benyögtem a rajtszámomat, mire megtalálták azt. Végre! Három karszalagot (!) is kaptunk: egyet az éremhez, egyet a pólóhoz, és egyet a borhoz. Minek kellett ennyit feleslegesen legyártani, majd a célba érés után levágni és kidobni? Tessék megnézni a Balatonmanen hogy megy ez! A rajtszámra simán rá lehet írni, mellette egy rubrika, amit a célban ki lehet pipálni. Ez így viszont pazarlás, környezetszennyezés! Megtettem az utolsó előkészületeket, majd wc-t kerestem, amit sehol sem találtam, így egy rendező igazított útba. A budin szóba elegyedtem egy komplett terepfutócuccban lévő futóval. Mi készül itt? Terepfutás lesz? Ő is a maratonra készült, de csak az 1/2marATOM Plussz (kb. 23,4 km, szint: 339 m) távot vállalta, míg én a 3/4marATOMon (31,6 km, szint: 426 m) indultam utcai futófelszerelésben… A csomagmegőrzőt alig találtam meg, senki nem tudta, hogy hol van, a térkép segített csak, meg az a pár versenyző a csomagjaival, akiket követtem, bízva benne, hogy pont oda tartanak. Ez is megvan. A sátor mellett gyorsan bemelegítek, majd Péter Attila kisvártatva a rajtkapuhoz hív bennünket. 10 órakor a 10 kilométeresek rajtoltak, majd 8 perc múlva mi következtünk.
Az elején nem fogtam vissza magam, az élbollyal indultam el 5 percen belüli kilométerekkel, ez a lejtős városi részen nem is okozott különösebb erőfeszítést. Vicces volt az Erzsébet Nagy Szálloda hallján való átfutás. Itt még igazi örömfutás volt. Mindenki mosolygott, integetett, ismerősöket üdvözölt. Aztán elérkeztünk a 6. km-hez, ami ez első hosszú emelkedőt jelentett. Aztán egy hirtelen jobbos fel falépcsőkön az erdőbe. Na itt már valaki kézzel kapaszkodott… Tovább fel a dombtetőre, aztán egy kis mezei futás, majd újra egy brutál emelkedő, ahol sétára kellett visszaváltani. Fel-le, fel-le, ez volt a jellemző a következő kilométerekre. Aztán végre visszaereszkedtünk a városba ugyanott, ahol az első emelkedőn felkapaszkodtunk. Utcák, macskaköves részek, lépcsősorok. 9 km környékén egy többszintes szőlősdombra kellett felkapaszkodni vagy 4-5 meredek lépcsősoron. Egy csávó masszívan anyázott mögöttem minden egyes emeleten. A szőlőtőkesorok között a fejre is vigyázni kellett, nehogy felakadjunk a drótkapukon. Fent frissítőpont várt. Jól is jött. Aztán lefutottunk a Dunapartra egy darabon, majd vissza a városba egy újabb emelkedős macskaköves részen. A városban is folytatódott a hullámvasút, mire kb. 16 km-nél újra a rajtterületre értünk, ahol átfutottunk. Péter Attila a nagyatádi finisheres pólóm láttán köszöntött, ami természetesen jólesett.
A nagy kereszteződésen keresztülfutva közelítettünk a Paks déli részén elterülő ipartelephez. Amilyen izgalmasnak és igazi unikumnak ígérkezett az atomerőmű körbefutása, olyan unalmas, és hosszú volt ez a 19-24 km közötti szakasz. Ráadásul ennek az elején érkezett el nálam a holtpont, majd kegyetlen hullámvölgybe kerültem, amiből kínszenvedések árán tudtam csak kikászálódni. Közben kis felüdülést jelentett átfutni az atomenergetikai múzeumon és az atomerőmű látogatóközpontján, ahol végre nem tűzött a nap, és hűvös volt. Mert kint a betonon pokoli meleg volt, sehol semmi árnyék. Közben csak az járt a fejemben, hogy ennél még a nagyatádi maratonon is jobban éreztem magam. 6 perc közelébe, olykor pedig bőven fölé kerültek a kilométeridőim, úgy éreztem, hogy csak totyogok, de nem haladok. Bármennyire lassan is, de fuss! – mondogattam magamnak. Közben egy sráccal kezdtem öldöklő csatába, aki hol sétált, hol futott, ám utóbbit gyorsan tette. Ezért aztán állandóan előzgettük egymást. De legalább volt motivációm. (Végül pedig én nyertem!) Az atomerőmű területét elhagyva rohadtul kifáradva sétáltam oda a frissítőponthoz, legszívesebben itt megálltam volna, és hagytam volna az egészet a fenébe! Innen még legalább 7 km volt hátra. Aztán persze mégis továbbindultam.
25 és 29 km között kerékpárúton haladtunk a hatos út mentén. Ez sem volt egy felüdülés, de itt legalább erőre kaptam, és ha kicsivel is, de 6 perc alá tudtam szorítani a kilométereimet. Aztán a Paks táblát meglátva nyitottam a hajrát, ami nem tartott sokáig, mert hosszú emelkedő vezetett fel a versenyközpontig, ahol már mindenki sétált, és nem sokkal a teteje előtt én is feladtam a futást, annyira ki voltam purcanva. A cél előtt nem sokkal utolértem egy csajszit meg egy fickót, mikor mellénk ért a felvezető motoros. „Ő a hosszútáv első helyezettje?” – kérdezte a csaj a mocist. „Á dehogy, az már rég beért!” – válaszolta a motoros. Köszi! Péter Attila viszont szépen felkonferált: „Vasember a célban. Kérem szépen, ez az ember képes arra, hogy leússzon 3,8 km-t, utána letekerjen 180 km-t, és végül fusson egy maratont!” Na ez már sokkal jobban tetszik! Nyakamba akasztják az érmemet, bemegyek a sátorba, és ledobom magam a fűbe, ahol senki sem látja. Ironman, mi? Ketten jönnek oda rögtön, hogy jól vagyok-e? Hozhatnak-e vizet. Kérek. Percekig fekszem ott a fűben, míg összeszedem magam, hogy átvegyem a pólómat, meg a boromat. Atomnehéz volt ez a futás!
Felvettem a cuccomat a ruhatárból, majd a rajtcsomagban kapott halászléjegyemmel az étkezősátorba mentem, hogy befaljam a paksi halászlémet egy nagy karéj kenyérrel. Marha jó volt a koszt! Kisvártatva a mellettem lévő asztalhoz ül egy csávó meg egy csajszi. Utóbbi arról panaszkodik, hogy ő „csak” a 23,4 km-es távon indult, de mint kiderült, az is 26 km volt, ráadásul a 1,5 óra múlva induló akadályfutáson is jelenése van…
Ár-érték arányban nem igazán lehet ennél kedvezőbb versenyt találni. Főleg ha az ember időben, vagy Budapest maratoni nevezéssel a zsebében jelentkezik. Ez utóbbi egyenesen 50%-os engedményt jelentett, így én mindössze 3000 Ft-ért neveztem. Csak a menő finisheres Atomfutásos Adidas póló megér vagy tízezret…
| Statisztikáim (GPS-órával mérve) | |
|---|---|
| Táv: | 32,75 km |
| Idő: | 3:03:11 |
| Tempó: | 5:36/km |
| Kalória: | 2228 kcal |
