1. célbaérés
2. 13 órán belül (rekorddöntés)
3. álomidő 12 óra környékén (úszás + depók 1 óra 30 perc, kerékpár 6 ó., futás 4 ó. 30 p.)
Az egész a Mérei Tomi ötlete volt! A jubileumi, 30. nagyatádi Ironman ott kell lennünk – mondta. Én először nem is voltam benne biztos, hogy 2013, 2015, majd 2017 után 2019-ben elindulok. Aztán persze nem akartam lemaradni, így beneveztem, gyorsan lefoglaltam a nagyatádi hotelben a szállást (agyő csurgói koli!), majd a Tomi kiszállt, a Peti pedig beugrott. Így kezdődött minden.
A szállás mellett a leutazásban is változtattam, mert már csütörtök este Balcsin aludtunk, így másnap már csak az út felét kellett megtenni Nagyatádra. Ez bőven elég is volt, mert a hét eddigi enyhe időjárását követően jól befűtöttek nekünk péntekre. A hétvégére pedig igazi kánikulát ígértek. Köszi! A Móni mellett idén anyu is elkísért életem negyedik Ironmanjére. A Peti a Petrával és a gyerekeikkel, Emilivel és Timonnal érkeztek nem sokkal utánunk Atádra. A szobák elfoglalása után a nagy melegben sétáltunk el a versenyközpontba a rajtcsomagjainkért. Előzetesen jelentkeztem egy érdekesnek tűnő orvosi vizsgálatra, mely az Ironman élettani hatásait kutatja. Olyan meleg volt, hogy túlhevült a gép, így várni kellett, míg jeget hoznak hozzá… Apropó jég! Nekünk is kelleni fog holnap, mert a futásnál jó szolgálatot tehet. Mellettem épp egy páciens panaszkodott, hogy csontig szúrták be a tűt a mutatóujjába. Ennyi nekem pont elég is volt ahhoz, hogy hagyjam a vizsgálatot a fenébe. Inkább menjünk vissza a hotelbe az utolsó előkészületeket elvégezni, majd kajálni. A Peti persze nem találja a chipjét. Bennfelejtette a strandrál leadott futózacskójában. Sebtében visszateker érte, szerencsére meglett. Felmatricázzuk a bicikliket, és felpumpáljuk a kerekeket, az enyém valamiért szarakodik, nem akarja a levegőt. Mindegy, elég lesz ennyi, a nagy melegben úgysem jó túlfújni a kerekeket. Kissé nyugtalanít a dolog, de nincs mit tenni, lent hagyjuk a bicókat egy szobában, majd jól bevacsorázunk (karalábéleves, csirkeszárnyak, rizs, chilisbabvolt a választék), végül mindenki nyugovóra tér. Belenéztem a Premier League új idényének nyitómeccsébe, de fáradt voltam, így kis idő után hagytam. Aludni viszont sehogy sem sikerült. Az egy dolog, hogy az Ironman előtt mindig izgatott az ember, de nincs klíma, így olyan meleg van a szobában, hogy csak forgok. Az ágy persze baromira nyikorog, a minibár meg rohadt hangos, de a vizeket hűteni kell holnapra. Pokoli éjszaka. Úgy kelek hajnali 4-kor, mintha egy pillanatra sem hunytam volna le a szemem. Ennél még Csurgón is jobban aludtam az ótvar koliban…
Többször visszatérő álmom volt már, hogy lekésem az Ironman rajtját. Idén is legalább kétszer álmodtam ezzel. Az álmomban jól elalszom, aztán marad a kapkodás, rohanás a verseny rajtjához, ám hiába. A mezőny már elindul, így maximum utánuk eredhetek, már ha engedik… Igazi rémálom, nemde?!
Aztán majdnem meg is valósult, amikor még fél hatkor is a bicikliszállító teherautóra vártunk Nagyatádon. A két furgonból csak az egyik jött meg, az meg már megtelt bicókkal, mire háromnegyed 5-re odaértünk a Petivel. A másik sehol sem volt. Kisvártatva megjelent a főszervező dr. Herr Gyula, aki biztosított mindenkit, hogy intézett egy platós autót, majd később jön majd még egy rendes teherkocsi. „Vázvédőt nem hoztatok, gyerekek?” – tette fel a kérdést, mikor egymásnak döntve kezdték felpakolni a több százezres/milliós paripákat. „Na ne szórakozz Gyula!” – érkezett a hátam mögül az egyik versenytárs ingerült válasza. Az emeletes buszról aggódva figyeltük a konvoj hátsó részét, benne a platóssal, amin minden egyes kátyúnál nagyot ugráltak a biciklik. „A bicók!” – aggodalmaskodtunk minden egyes bukkanónál. Útban Gyékényesre kínunkban viccelődtünk és fohászkodtunk a többiekkel, hogy legalább pár jó bringát össze tudjunk rakni a roncsokból a bányatónál. Útközben elfogyasztottam a hoteltől kapott reggeli elemózsiát: 2 db szalámis zsömlét, 1 palack mentes ásványvizet, 1 banánt, a kókuszos csoki viszont nem tetszett, így azt kihagytam.
Leszedtük a bringákat a platóról, majd bedepóztunk a Petivel. A kerékpárok mellett semmilyen felszerelést sem lehetett hagyni, ami nem fért fel rájuk, azt a szatyorba kellet tenni. A bringás szatyrokat ezúttal nem a kerítésre kellett felakasztani, hanem egy szőnyegre, ahol táblákkal jelezték a rajtszámcsoportokat (pl. 300-350), viszont igencsak kevés hely volt, így egymás hegyén/hátán álltak a csomagok. Hogy fogjuk itt megtalálni a sajátunkat? Az akasztós rendszer jobb lenne, de valószínűleg nem fért volna el a depóban a sok fogas. Megettem az energiaszeletemet, ittam még egy kis vizet, a magnéziumitalomat viszont elfelejtettem betolni a hotelszoba mosdójában. Sebaj. Bíztam benne, hogy megúszom a görcsöket az úszás során. Lementünk a partra a Petivel, a vizet 25 fokosnak mondták (neoprén nem engedélyezett), de mivel még korán volt, így hidegebbnek érződött. A check in miatt vissza kellett mennünk a domboldalra, majd a versenyzői folyosón a Herr Gyuszival pacsiztunk le, végül lecsippantották a chipünket. Az újoncok zöld úszósapkában feszítettek, a nagymenők kékben és pirosban, a visszatérők pedig sárgában. Ha már a verseny két fő esélyese, a Petsuk Zoli, meg a Zelinka Gabi is úszott egy kicsit, akkor gondoltam én is tempózok picit a tóban. Elbúcsúztam a Petitől, aki hátulra állt, én pedig az 1:10-es és 1:20-as tábla közé a jobb szélre, ahová szoktam. Lementek a szokásos megható harci indulók (A paradicsom meghódítása, Végső visszaszámlálás), majd dörrent az ágyú, ami a leghosszabb nap kezdetét jelentette mindannyiunk számára!
Úszás (3,8 km)
Az úszás kifejezetten jólesett, leszámítva az első bójáig tartó helyezkedést, és az ezzel járó csetepatét. Sokan próbáltak átúszni rajtam, amit nem mindig hagytam, de én is ugyanezt tettem, szóval nem panaszkodhatok. Az első hosszú egyenes után még a bójánál volt tülekedés, de aztán minden ment, ill. úszott a maga útján. Kevés lábvizet találtam, így többnyire egyedül úsztam. Az első köröm 37:04 lett, aminél picit jobbra számítottam, de nem igazán izgatott a dolog. A másodikban úgy éreztem, hogy belehúztam, a célegyenesben elég sok versenyzőt daráltam be, de így is csak 39:01-re voltam jó. A teljes úszóidőm így 1:16:04 lett, aminél csak a 2011-es váltó során úsztam rosszabbat (1:17:27), de még az első egyénim úszóideje is jobb lett a mostaninál (1:15:33). Ezt viszont kizárólag a statisztikák miatt írom le, mert egyáltalán nem törődtem vele. 1:15-öt írtam az előzetes időtervembe, az meg egy perc híján meglett.
A depóban az előzetes félelmeim alaptalannak bizonyultak, hiszen gyorsan megtaláltam a szatyromat, majd rongyoltam is az öltözősátorba, majd a bringához, hogy minél hamarabb megkezdhessem a tekerést. Csak 5 és fél percet töltöttem bent, ami rekordidő nálam itt. Ezzel gyakorlatilag vissza is nyertem az úszás során elvesztegetett perceket.
Kerékpározás (176 km)
A bringapálya könnyebb lett, hiszen kikerült belőle az ágneslaki arborétumos szakasz (ez volt amúgy sokunk szerint a legszebb), így 4 km-rel rövidebb lett a pálya. Ez pedig 30-as átlaggal számolva legalább 8 perccel gyorsabb kerékpárosidőt vetített előre. Ez össze is jött nekem, mivel az eddigi 6:32:25-ös rekordomat 6:20:18-cal adtam át a múltnak, de ennél többre nem telt tőlem. Hogy miért?
Mert a kánikula miatt egész egyszerűen megfőttünk a biciklin. Be voltam kenve 50+-os faktorú naptejjel, de ez gyakorlatilag semmit sem ért. A hátam szénné égett ott, ahol nem takarta a dressz. A Peti hosszú ujjas pólóval készült, de abba meg úgy beleizzad az ember, hogy csak na. Iszonyat meleg volt, a napon 40-45 fok feletti hőmérséklet, az aszfalt pedig akár 60-65 fokra is felmelegedett… Én csak azt éreztem egy idő után, hogy a talpam kellemetlenül ég a bringáscipőben! Így aztán nem csak magamat öntöttem vízzel, hanem ezután már a cipőmbe is folyamatosan fecskendeznem kellett a vizet. Hihetetlen. Ilyet még sosem tapasztaltam. Hogy fogok ezek után futni? – gondolkoztam a 2., és 3. kisköröm alatt. Ilyen lábbal, ilyen melegben. Leszarom. Majd lesz valahogy. Előbb legyünk túl a kerékpározáson.
Az volt az ötletem, hogy az első 71 km-t megnyomom, mert utána tudtam, hogy lassulni fogok. Pontosan így is történt minden. 2:14:32 alatt tettem meg a 71 k-t, ami majdnem 32 km/h-s átlagot jelentett. A Mónit már későn hívtam, de nem is akartam megállni, ahogy ezt az eddigi nagyatádi versenyeimen sem tettem. Mondtam neki, hogy majd 106 km-nél, azaz az első kiskör után. Egy és egy negyed óra múlva itt vagyok, írtam neki. Addig is a strandon maradt anyuval, amit ezen a napon térítés nélkül lehetett igénybe venni bárkinek! Baromi jó, hogy ezt el tudták intézni a szervezők! Az első kört 1:18:26-tal abszolváltam (26,8 km/h), ami elmaradt az előzetes tervemtől (1:10-1:15), talán a meleg, talán a sokak által említett szeles szakaszok miatt. A Móni azt írta, hogy a banánosztogatóknál vár a kukák mellett. Legalább nem volt nehéz kiszúrnom őt. Azt mondtam neki, hogy kivagyok mint a kutya, és már alig várom a bringa végét. A hőség kikészített, de ezt lehetetlen kivédeni. Ezen a kánikulai napon ez volt a legnagyobb ellenségünk.
Körülbelül 5 perc megállást követően továbbindultam a 2. körre, amit 1:23:53-mal végeztem ki (25 km/h), viszont ha levonom az 5 percet, akkor a nettó időm megegyezik az előző körömével. A második megállásomnál (szintén kb. 5 perc) megint ott volt a Móni, aki egy ismerőst is kiszúrt nekem. A Schwarz Nagy Attila – hozzá hasonlóan – segítőként volt jelen, aki azonnal a segítségemre sietett, és egy valag jeget helyezett el a ruhám alá. A Quasimodo hozzám képest kismiska volt, olyan púpos lett a hátam a mez alá tuszkolt jégtömböktől! A mellkasomhoz is betettem párat, illetve a sisakomba, és a kompressziós száramba is jutott. Nagy köszönet érte, még egyszer! Gyakorlatilag ugyanennyi idő alatt mentem végig a harmadik, azaz utolsó körömön is (1:23:33, 25,2 km/h).
A 71 km utáni lassulás borítékolható volt, az viszont örömmel töltött el, hogy a három 35 km-es karikám nagyon kiegyenlített lett, azaz az időeredményeim alapján úgy tűnt, hogy nem fáradtam el nagyon. Mindez pedig kifejezetten biztató volt a futásomra nézve. A kerékpáros összidőm 6:20:18 lett, ami majdnem elérte a 28-as átlagot. (A két megállás 10 percét levonva pedig 6:10:18-at kapok nettóban, ami 28,5-ös átlag.) A kilométerórám 174,3 km-t mért, és 27,8 km/h-s átlagot, a maximális sebességem pedig 53,9 km/h volt a kerékpározás alatt. Félóránként vizet és izót ittam, óránként pedig ettem valamit (fél energiaszelet, banán), ez a jól bevált receptem. A bringa végén egy gélt is betoltam, hadd szokja a gyomrom, mert futásnál úgyis csak ezt fogok majd enni.
Elvették a segítők a biciklimet, majd gyorslépésben megkerestem a futócuccomat, aztán bementem a sátorba átvedleni. Bevettem pár BCAA- és sótablettát. Egy mobilwc-be is beugrottam, a zuhanyt viszont nem találtam, pedig szívesen aláálltam volna, hogy felfrissüljek kicsit. Így is kevesebb, mint 7 percet depóztam, amivel szintén értékes perceket nyertem magamnak. Felcsatoltam a szülinapomra kapott futóórámat, és 15:20-kor, 7:48:38-as versenyidőnél megkezdtem a maraton lefutását.
Futás (42,2 km)
A depóból kifutva a kanyarban ott várt a kordon mellett a Móni és Anyu. Kihajítom a Móninak a (már megint!) magamon felejtett biciklis gatyámat, bocsi! Ő úgy fogja azt, mint valami véres rongyot, végül muter szabadítja meg tőle. Jó volt látni őket. Aztán a parknál is sokszor ott voltak. Hatalmas erőt adott, és nagy segítség volt. A legnagyobb mégis az volt, amikor valamelyik körömben kiszúrtam anyu sörrel a kezében a hotel teraszán… Próbált elbújni, de nem sikerült neki! Talán hihetetlennek tűnik, de valamiért ez az abszurd jelenet is jólesett nekem akkor.
Móni csak annyit mond nekem az első körömre útravalóul, hogy ne fussam el az elejét. Ezt a jótanácsot észben is tartom. Általában az első két kör simán megy itt, utána viszont óhatatlanul jön a nagy halál. (Ez nagyjából egybeesik Dave Scott kijelentésével, miszerint az Ironman egy 30 km-es futóverseny, amire 3,8 km úszással, 180 km kerékpározással, és 12 km futással melegítünk be…) Most ezt a megbicsaklást akartam elkerülni, illetve kitolni. Ameddig csak lehetséges. Bár az igazat megvallva 12-nél belegondoltam abba, hogy már „csak” egy Velencei-tókör vár rám (az öcsémmel, meg a Tomikkal)… Túl sok! Hagytam is a fenébe.
Inkább csináltam tovább. 4 körig rendben is ment minden. Sőt az órám alapján 24 km-ig. Félmaratoni időm: 2:13:25 (2:13:46 – Evochip). Utána viszont 2 pokoli kör következett. Az utolsó kettő viszont maga a menny volt! Az első 4 meg akkor lehet a purgatórium. Á lá Isteni sportjáték… A 2. félmaratonim 2:25:16 (2:25:23 – Evochip) lett, ami kevesebb, mint 12 perccel lett csak rosszabb az elsőnél. Nagyon jól ment a futás, egyben voltam végig a két kis reccsenést leszámítva az 5., és 6. körben.
Köridőim (Evochip):
1. kör 32:17
2. kör 33:37
3. kör 33:40
4. kör 34:12
5. kör 38:13
6. kör 40:21
7. kör 33:39
8. kör 33:10
Ráadásul ebben rengeteg megállás volt a frissítések miatt. 4 db frissítőpont/kör. 2 dl*4=8 dl*8=6,4 liter minimum ennyi vizet ittam a futás alatt. Plusz egy gél toltam be minden kör elején. Izót keveset ittam, kólát meg csak a táv 2. felében. Enni csak dinnyét ettem párszor a park szélén, amiből a Móninak meg az Emilinek is vittem. A másik lassító tényező az új pályán lévő számtalan fordító volt, melyből sok igazi hajtűkanyar volt, azaz minden egyes alkalommal vissza kellett gyorsítani, ami sok energiát elszívott.
A frissítőállomás személyzetéről ismét csak szuperlatívuszokban beszélhetek. Hihetetlen az a kedvesség és segítőkészség, amit ezek a fiatalok tanúsítottak. Ha kérte az ember, akkor nyakonöntötték vízzel, de mindig megkérdezték, hogy szabad e. Mindenkit ugyanúgy biztattak. Nagy segítséget kaptunk tőlük is. Én ahol csak lehetett a lavorba nyomtam a fejem, de sok helyen jeget is osztogattak nekünk a futóútvonal mentén, ami szintén segített. Kézben, mez alá dugva, vagy elszopogatva. Minden jól jött. A Móni a hoteltől kapott jeget, amit a parkban vettem fel tőle minden alkalommal. Közben az Emilire vigyázott, míg a Petra a Timonnal a játszótérre ment. Még randira is elhívtam a parkban, azaz megkértem hogy sétáljon velem az árnyas gesztenyefák alatt az egyik szenvedős körömben.
Amennyire kiegyensúlyozott volt a futásom, olyannyira megviselt volt a fejem közben. Belülről pedig sokkal jobban éreztem magam, mint amiről a rólam készült fotók tanúskodnak. A pulzusom baromira rendben volt, végig 130 körül mért a csuklómon az óra (41 km – 4:31:10, 3067 kcal, átl. 126 bpm, max. 150 bpm). Mégsem tudtam mosolyogni, csak az utolsó 2 körben. A napszemcsimet a kerékpár után persze bedobtam a szatyromba, így nem is álcázhattam magam. Legalább a Mónira próbáltam mosolyogni, de ő erre nem nagyon emlékszik… Mindegy is, mert amikor a célegyenesben megláttam az órát, ami jócskán 12:30-on belül járt, annak hihetetlenül megörültem. Ez bőven kárpótolt az összes eddigi szenvedésért. Hagytuk, hogy az előttem befutó tisztes távolságba kerüljön a kitűnő célfotó miatt, majd megint együtt szakítottuk át a célszalagot.
12:27:19 – Új rekord!
Minden az előzetes terv szerint alakult!
Hoztam amit akartam, sőt!
Simán 13 órán belül!
És végül is a 12 órához közelebb, mint a 13-hoz!
A célterületen megkaptam az érmet, majd elöntöttek az érzelmek. Magamhoz szorítottam a Mónit, akit csak öleltem, közben meg potyogtak a könnyeim. A 12 és fél órás küzdelmem végére értem. Tök mindegy, hogy hányadik teljesítésed ez, mindig olyan, mintha az első lenne. Ez az Ironman varázsa. Egyszerűen megunhatatlan érzés a cél elérése. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy anyu is részese lehetett az Ironmanemnek, ami neki is felejthetetlen élményt jelentett. Kérdezte is, hogy mikor megyünk újra, hogy megcsináljam az ötödiket…
Köszönöm mindenkinek a biztatást, Móninak és anyunak a versenyen nyújtott segítségét, és a sok gratulációt!
A cikkben felhasznált képek egy része az eXtremeMan Nagyatád Facebook oldaláról származik.
