Nekem ez már a 9., míg a Petinek a 2. Félironmanje volt. A májusi esős időjárás mondjuk nem kedvezett az idénynyitó triatlonversenyünknek, ráadásul olyan hűvös volt az idő, hogy a Balaton mindössze 13-14 fokos volt a verseny hetében. Szombaton viszont jó idő volt, a nap is kisütött, így kb. 25 fokos időben tekerhettünk és futhattunk, le is égtünk mindketten. A Móni ezúttal nem kísért el, a Petra viszont utánunk jött a gyerkőcökkel, az Emilivel és a Timonnal.
Előbb azonban le kellett érnünk Kenesére, ami nem volt egyszerű, mert baleset nehezítette az utunkat a Balaton felé az autópályán a Velencei-tó után. A Peti telefonos alkalmazásának utasítása alapján lejöttünk a pályáról, hogy Pákozd felé kerüljünk, de ez azért elvett egy kis időt, így a leérkezésünk pillanatában már csak szűk 1 óra állt a rendelkezésünkre a rajtig. Jöhetett a szokásos kapkodás. Imádom! A depóban hallottuk, hogy a szpíker a segítségünket kéri, mert az egyik versenytársunk otthon felejtette a bicója kerekeit! Mi van? Először csak egyről volt szó, de utána még egyet keríteni kellett a szerencsétlennek, hogy indulni tudjon velünk. Ilyet sem hallottam még soha! A két segítő ingyenes nevezést kapott a jövő évi futamra a verseny főszervezőjétől, Zelcsényi Miklóstól. Mázlisták! WC-zni persze nem maradt időnk, a depóból pedig már nem lehetett visszamenni a Vak Bottyán strand területére, csak a partra a check in szőnyegre, majd be a vízbe. A dolgunkat így ott végeztük, a többit az olvasó fantáziájára bízzuk… Nem akartunk korán a vízbe menni, és belefagyni, így csak kb. negyedórával a start előtt merészkedtünk be. Az elején baromi hideg volt a víz, olyannyira, hogy a lábát sem érezte az ember… Aztán pár perc múlva már nem volt probléma. Termálvíz! – szóltam oda a parton lévőknek. Rengetegen voltak, akik nem akarództak a Balcsiba merészkedni. A szpíker persze végig szívatta a parton toporgókat, ill. a jéghideg vízben vacogó triatlonistákat… Nem is olyan hideg! – biztatott bennünket. Gyere be! – üvöltöttem oda neki! Bevizeztem a karomat is, majd beljebb lépkedtünk az iszapban, végül a neoprén alá is becsorgattuk a vizet elől és hátul.
Úszás
Az úszást a hideg víz ellenére is megtartották (triatlonversenyen nem szokványos a versenyszámtörlés), bár az 1,9 km-es távot lecsökkentették 750 m-re, így sprinttávú úszás zajlott a 14,8 fokos Balcsiban. Neoprén használata kötelező volt, a Peti és vagy 50 versenyző ugyanolyan márkájú narancs-fekete teljes testet fedő neoprént húzott. (A forgalmazó dörzsölhette a markát a verseny hetében.) Én maradtam a rövidujjas/rövidgatyás szörfruhámnál. A reggeli futamok során több embert is ki kellett menteniük a szervezőknek… A rajt után baromi rossz érzés kerített hatalmába. Légszomjas állapot alakult ki nálam, és a Petinél is, aminek több oka is lehet. A sok ember, a bunyó, a hideg víz, stb. Nem tartott sokáig, de szar volt, igaz jól belegondolva már előfordult velem triatlonversenyen, igaz ritkán. Az új triatlonos úszómaszkom is csak rontott a dolgomon, mert csak úgy ömlött bele a víz. Legalább háromszor kellett megállnom, hogy kiöntsem belőle a vizet. Használhatatlan volt. Fél szemmel úsztam amíg tudtam, de aztán amikor pár pillanattal később már a másik lencse alá is befolyt a víz, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Legszívesebben elhajítottam volna a francba! (Nem megy nekem idén az úszószemüveg vásárlás…) Így pedig igazi kínszenvedés volt az úszás. Az utolsó bója megkerülése után arra lettem figyelmes, hogy többen sétáltak, ugráltak az alacsony vízben. Talán mondanom sem kell, hogy egy triatlonversenyen teljesen szabálytalan ez! Idegesített a dolog, mert így gyorsabban lehet haladni a vízben, mint úszva. Ez pedig nem futóverseny, hanem úszóverseny. Úszni kell. Minden más szabálytalan. Hol vannak ilyenkor a versenybírók? Durcásan, 15 perc környéki idővel másztam ki a vízből.
Kerékpározás
A két körös verseny nyugodtan telt, nagyjából ugyanolyan időt (3:01:59-et, azaz kb. 5 perccel lassabbat) mentem, mint tavaly (2:57:21). A sík szakaszokon általában engem hagytak le, míg az emelkedőkön én előzgettem a versenytársakat. Hegyi menő lettem? A Peti is jó erőben volt, köszönhetően elsősorban annak, hogy napi szinten kerékpározik, így nem sokkal lemaradva mögöttem kerekezett, azaz végig kitartóan üldözött. Sok versenyzőnek meggyűlt a baja a defekttel, szerencsére bennünket semmiféle technikai probléma nem hátráltatott. A frissítőpontokon nem vettem magamhoz kaját, elég volt egy fél energiaszelet, és 0,75 liter víz, plusz ugyanennyi izotóniás a kerékpározás teljesítéséhez. (Az úszás előtt egy egész szeletet betoltam, ami gyakorlatilag már ide számított.) A kenesei versenypályán a kedvenc részem a dombról való leszáguldás a Balaton irányába a kerékpárpálya végén. Egyrészt, mert gyönyörű látvány amikor megpillantja az ember a Balatont, másrészt innen már csak a depóba kell leszáguldani, és megvan a bicós etap. Igazi, jól megérdemelt örömtekerés ez. A főutat lezárják a rendőrök, hogy átengedjenek, na ez is elég király érzés. Az már kevésbé, hogy megfájdult a térdem a 85 kilométernyi tekerés következtében. Arra tudok gondolni, hogy rossz volt a nyeregbeállításom. Ez van, nem tudok mit tenni, így kell futni…
Futás
Nagy lendülettel vetettem bele magam a futásba, nem igazán törődtem a térdfájásommal. Az új GPS-es/pulzusmérős órámnak köszönhetően kilométerenként ellenőrizni tudtam az iramomat és a bpm- értékeimet. Minden rendben volt. A tempóm 5 p./km és 6 p./km között volt végig, míg a pulzusom átlaga 155, a maximum 167 volt. Lendületesen futottam, sorban hagytam le az embereket kb. 50 férfit előztem le a félmaratoni alatt! Amikor a Petráék megérkeztek, én már az utolsó előtti körömet kezdtem el. (Idén négykörös lett a verseny, tavaly 3*7 km-t kellett teljesíteni.) Láttam, hogy akár rekordot is dönthetek a Félironman futószámában (1:57:02, Kaposvár, 2015. jún.), így rákapcsoltam a végén, de ez végül nem jött össze (1:58:19), ám így is maradéktalanul elégedett voltam a teljesítményemmel. Öt és fél órán belül abszolváltam a távot (5:26:24), minden az előzetes időterveim (úszás – 15 perc, kerékpár – 3 óra, futás 2 óra, depó 2*5 p.) szerint alakult. Déjá vú. Mintha lemásoltam volna a tavalyi versenyemet! A Peti ellenben a futással rendesen megszenvedett, főleg mentális gondjai akadtak. Nem engedelmeskedtek a lábai az agyának. Bizony ismerős ez nekem. Velem is előfordult már, többször is. De tanulhat belőle az ember, az biztos. Nincs mese, a verseny majdnem fele agyban dől el, amire szintén készülni kell!
Cél
A célban jöhetett a habzsi-dőzsi! Gyülölcskosár, víz, kóla, ízesített sörök, szendvicsek (halas, sajtos, sonkás, szalámis, stb.), csokis tortakockák, sós rágcsák, alma. Ilyen gazdag kínálat semmilyen hazai versenyen nem található. És ez még csak az előétel volt! Amikor beértem a célba és az athlete’s gardenbe, kis evés-ivást és pihit követően kiszúrtam a kordonon kívül a Petrát, aki már épp elment volna a gyerekekkel. Gyorsan utána ordítottam, majd kimentem a depóba a karszalagért, hogy ő is bejöhessen a gyerkőcökkel, és ők is feltankolhassanak. Jó hogy a versenyzők rajtszámmal, és a karszalagos kísérők ki-be járkálhattak a célzónába. A Peti a Timonnal és az Emilivel futott a célba, a főételt, ami gulyásleves volt kenyérrel, így már együtt fogyasztottuk el. A szervezők idén is kitettek magukért, így a balatonkenesei félironman az ország (egyik) legjobb triatlonviadala! Jövőre ugyanitt?!
