Gyerekkoromban jártam utoljára a Vértesben. Gondoltam teszek egy túrát a környéken és megnézem a várat amit nemrég újítottak fel. Általában úgy szoktam a túrákat tervezni, hogy a vége felé legyen a fő látványosság, mert az motiválja az embert, hogy haladjon. Most fordítva történt, a túra elejére került a panoráma-orgia.
Felsétáltam a várhoz. Még 10 óra sem volt, de már beengedtek. Én voltam az első látogató. A belépés egyébként ingyenes.
Nagyon szépen rendbe hozták, tényleg le a kalappal. De nem csak a vár, hanem a környezete is rendezett.
Tiszta volt az idő, rengeteg képet készítettem. Nem tetszett az erős napfény. Arra gondoltam, ha nem leszek a halálomon amikor visszaérek délután, akkor kivárom a golden hour-t, és készítek pár fotót lágyabb fénynél is.
A várból kifelé jövet jobbra indul a jelzett turistaút egy hosszú, meredek lépcsővel a sziklák mögött. Megnéztem a térképet, és a Kristálydombot vettem célba. Van ott egy nagy kék paca. Ahol pedig kék paca van a sok zöld között a térképen, az mindig nagyon szép. Nagyjából ennyi volt a logika volt az útvonal tervezésében. Egyébként szénbánya volt ott régebben és jelenleg horgásztóként üzemel.
Az úttól nem messze lettem figyelmes erre a Csernobil hangulatát idéző elhagyott autóroncsra. Ez van a hátuljában. Mi a fene lehetett ez? Üvegtigris? Hagyjuk is, menjünk tovább!
A Széchenyi-vadászház után kicsit felpörögtek az események. A kék kereszt jelzésről letértem a tó irányába. Az út jelölve volt a térképen, de festett jelzéssel nem volt ellátva. Hamarosan feltűnt egy vadászles a láthatáron. Már messziről kiszúrtam, hogy rikító narancssárga sapkában ücsörög benne valaki. Biztos kiránduló, gondoltam. Gyerekként mi is mindig felmásztunk a vadászlesekbe. Hát ez sajnos nem gyerek volt, mert amikor közelebb értem, akkor vettem észre a puska csövét ahogy kikandikál a les korlátja felett. Remek, vadászokba botlottam. Gondolkodtam mi legyen. Rengeteget kellett volna gyalogolnom visszafelé, ha megfordulok. Ki van zárva. Mentem tovább mintha mi sem történt volna. Éreztem magamon a tekintetét ahogy elhaladtam a les előtt. Bár nem szólt egy szót sem, el tudtam képzelni miket mondhat magában éppen.
Hamarosan újabb vadász következett. Pár méterrel előtte sétáltam el. Puskával a kezében nézett rám, hogy mi a francot keresek itt. Alig vártam, hogy elérjem a tavat, de sajnos pontosan mellette parkolt az urak terepjárója. Na mondom, ha én most lemegyek a tópartra, ezek sörétet repítenek belém. Pedig nagyon vonzott a látvány, a fák között ráláttam a tóra.
Fotóztam egyet és szedtem a lábaim, hogy kiérjek végre a műútra. Közben legalább három őzet láttam alig pár méterre tőlem amint épp ugráltak be az erdőbe, mert megijedtek a lépteimtől. Bíztam benne, hogy a vadászok nem látták…
A műúton két erdész támasztott egy traktort és röhögve kérdezték, hogy találkoztam e a vadászokkal? Finoman céloztam rá, hogy a vadászatot ki szokták írni az erdőszéleken, főleg ahol ennyi turista útvonal van. Azt mondták, mehetek tovább, mert vége van. Közvetlen az erdészek mellett az út mentén találtam ezt a katonasírt, ami egyébként a térképen is jelölve van.
Innentől a műúton gyalogoltam tovább, és a Kristálydombnál elbukott tavas fotómat hamarosan pótoltam a következő horgásztónál. Érdemes megnézni, milyen tiszta a tó vize!
Sétáltam egy kicsit a tó partján, aztán mentem tovább az aszfalton. Hamarosan terepjáró fékez és keresztbe áll előttem. Kiszáll egy erdész és kérdezi, hogy, hogy kerülök ide és hova megyek. Elmondtam a sztorit, hogy mezei kiránduló vagyok és már találkoztam a kollégáival fél órával korábban. Ez az erdész kevésbé volt megértő, közölte, hogy a hegyen még tart a vadászat, úgyhogy semmiképp se hagyjam el ezt az utat.
Távolodtam tőle vagy két kilométert, majd hallottam, hogy az erdőben motoros fűrésszel vágják fákat. Nem hiszem, hogy ahol favágók dolgoznak ott vadászat folyik, én pedig nem azért jöttem, hogy egész nap a betonon gyalogoljak, úgyhogy a Hajdúvárnál visszamentem az erdőbe a kék jelzésen.
A kék jelzésről letértem a zöldre és rövidesen a Géza pihenőnél találtam magam. Pazar kilátás, végre! Itt egyébként sokan jöttek szembe, volt aki kutyával. Szóltam nekik, hogy inkább tegyék pórázra a kutyát, és kerüljék el a nyugati oldalt, ha nem akarnak a vadászokkal találkozni.
A pihenőtől 7 kilométeres, unalmas ereszkedés következett Csákberény felé.
Csákberény egy hangulatos kis község a Vértes lábánál, tele borospincékkel. Némelyik nyitva is volt és jelentős forgalmat bonyolított ebben a szép időben.
A Pinceszer teljesítménytúra is a mai napra esett, melynek Csákberényben van a nevezési központja. A résztvevők többsége pont akkor jött visszafelé ezen a szakaszon amikor nekem már csak két kilométerem volt hátra Csókakőig. Mivel látták, hogy túrafelszerelésben vagyok, minden harmadik ember megkérdezte, hogy miért az ellenkező irányba megyek. A végén már direkt másik irányba néztem és a telefonomat nyomkodtam, hogy ne szóljanak hozzám, de hiába. Az egyik még azt is felajánlotta, hogy megmutatja a térképen, hogy, hol találom az ellenőrző pontot…
A távolban már látszott a vár a hegyoldalon. 28 kilométernél jártam, alig vártam, hogy odaérjek.
Nem indultam egyből haza, hanem újra felmentem a várba. Ha már itt vagyok, megvárom a naplementét. Gagyi a telefonom kamerája, de amíg várakoztam rájöttem, hogy van benne manuális fénymérési lehetőség. Nem azt mondom, hogy új dimenziókat nyitott meg, de azért jelentősen jobb képeket tudtam így összehozni ellenfényben.
Sajnos a panorámaképnél nincs manuál beállítás, ezért a kép jó része kiégett, de a hangulatból visszaad valamennyit a széles látószög.
Ahogy lement a nap, hideg lett. Nem megy ez már nekem. 10 éve még simán kint töltöttem fél éjszakákat a decemberi fagyban biciklivel, fotógéppel + állvánnyal felmálházva, hogy a Lánchidat a létező összes szögből megörökítsem. Most meg egy kis délutáni fotózgatásnál nyavalygok, hogy fázom 🙂
A túra hossza 29 km, a térkép ide kattintva látható.
