Nos, túl vagyunk Nagyatádon. Peti immár háromszoros Ironman, én pedig idén csatlakoztam a vasemberek társaságához. Lássuk, ki hogyan emlékszik az év leghosszabb napjára! Közös beszámoló következik, Peti szövege eltérő színnel olvasható.
A cikkben felhasznált képek egy része az eXtremeMan Nagyatád Facebook oldaláról, illetve az ironmanfoto.hu weboldalról származik.
Prológus
T: Nem kevés időbe telt mire péntek reggel lepakoltam az összes cuccomat, a bringát és a bringatartót a kocsihoz. Háromszor fordultam mire mindent levittem és közben azon járt az eszem, hogy mennyit fogok vezetni, úszni, kerékpározni és futni az elkövetkezendő két napban. Akárhogy is számoltam, ez bizony több mint 800 km lesz.
P: 3 fő, 2 autó. Ennyire kényelmesen még nem utaztam Nagyatádra. Ráadásul Mónival mi már szerda este lementünk a Balcsira, míg Tomi péntek délelőtt érkezett. Messze van még innét, Széplakról is 120 km, ráadásul mindig meleg van. Idén időben érkeztünk, és már 4-kor végeztünk a versenyközpontban. A chipem nem volt valamiért regisztrálva a rendszerükben, ami mondjuk felettébb fura, tekintve, hogy 4 éve is ezzel toltam le az Ironmant… Lényeg, hogy megoldódott a dolog, így mehettünk a nagyatádi hipermarketbe sörért és kóláért, amit a parkolóban el is kezdtünk meginni.
T: El kellett ütni az időt 6 óráig. Arra pont jó volt ez a félórás trógerkodás a parkolóban. Móni beállt a fák alá a kocsival, épp csak a tetőn utazó bringáról feledkezett meg, így aztán magunkkal vittünk egy adagot a nagyatádi Tesco zöldjéből.
P: 6-kor már Csurgón voltunk. A portás szólt a kulcsok miatt, és érkezett egy nő, aki körbevezetett minket. Az állapotok – tán mondani sem kell – nem javultak az elmúlt évekhez képest. Kezdeném azzal, hogy a főbejáraton kellett bemennünk a koleszba, mert az eddig használt bejárat omlásveszély miatt nem használható. Új zuhanyfejeket szereltek fel a fürdőben, cserébe viszont eltűntek a zuhanyfüggönyök… Amúgy zuhanyzós szobát kaptunk, de ott nem volt meleg víz. Hűtő csak a másik épületszárnyban volt. Hozzuk át, biztatott a nő, de őszintén megvallva semmi kedvem nem volt a hűtőt cibálni, főleg, hogy egy alapos takarítás is ráfért volna…
T: A csurgói kollégium egy szürreális jelenség. Nekünk tökéletesen megfelelt erre a két éjszakára, de, hogy hogyan lehet egy ilyen helyen életvitelszerűen élni diákként a tanév során, számomra felfoghatatlan.
P: A vacsora midig kardinális kérdés itt, 2 éve alig találtunk szabad helyet, így most előre kinéztem pár éttermet. A berzenceit még idefele megvizsgáltuk, majd azonnal kihúztuk, mert a legkevésbé sem volt bizalomgerjesztő. A nő a Fehér Lovat és a Balogh éttermet ajánlotta Csurgón, de mivel előbbi csak amolyan gyorskajálda, inkább a másikat választottuk, mert pizzázni akartunk.
A portás igencsak felpaprikázódott amikor megint fel kellett emelnie a sorompót. Meg is jegyezte, hogy nem fog itt ugrálni nekünk, mert hamarosan elmegy és bezárja a kaput… Nagyon kedves. Ebédre már betoltam egy hatalmas adag bolognai sertésbordát Széplak alsón, de ez nem akadályozott meg abban, hogy vacsorára egy hawaii pizzát is elfogyasszak. Desszertet a közeli hipermarketből vételeztünk pálcikás jégkrém formájában, amit stílszerűen a parkolóban nyaltunk el. Visszaérve szerencsére fel volt emelve a sorompó. Már csak a biciklik felmatricázása és a cuccok összekészítése maradt hátra.
Söröztem, majd hamarosan nyugovóra tértünk és megpróbáltunk aludni. Ez sajnos több okból sem sikerült: 1. izgalom, 2. kemény ágy, 3. csukott ablak a dögmelegben. Pár hülye éjjeli lepke miatt Tomi meg a Móni nem engedte, hogy kitárjam az ablakot. Az eredmény? Izzadás és kialvatlanság. Ráadásul egy csoport éjfél előtt esett be a koliba és még lármáztak is. Ilyen keveset még nem aludtam Ironman előtt…
T: Szögezzük le, hogy azok a molylepkék bazinagyok voltak. Figyelembe véve, hogy szúnyogháló nem tartozott a luxus apartmanunkhoz, és a függöny maradványai cafatokban lógtak az ablak előtt, jobbnak láttam, ha eltekintünk a nyitott ablakos éjszakától. Persze kibírhatatlan meleg volt, folyamatosan izzadtam és semennyit nem bírtam aludni. Bár ez inkább az egy liter kólának volt köszönhető amit az este folyamán megittam.
Reggel 5 órakor keltünk. Gyors reggeli után Peti még hengerezett egyet a SZOT üdülők feelingjét idéző társalgó helységben, aztán megkezdtük az év leghosszabb napját és elindultunk Gyékényesre.
A tervek
T: Nem voltak illúzióim. Tisztában voltam vele, hogy nagyon keveset edzettem az idén és az ötkilós súlytöbbletem sem kedvez a formámnak. Januártól júliusig alig volt meg az 500 km futás, a bringát meg inkább le sem írom annyira felháborítóan kevés. Az mindenesetre megnyugtatott, hogy Velence és Kaposvár azért ott volt a lábamban.
Úgy számoltam, hogy az úszást 2 óra alatt, a bringát 8 óra alatt, a futást pedig 5 óra alatt kényelmesen meg tudom csinálni. Tehát első alkalomra egy 15 órás ironman-t tűztem ki célul. Péter Attila kaposvári receptje alapján megközelítőleg 14 óra 48 perces időre számíthatok. Lássuk mi lett belőle!
Úszás – 3.8 Km
P: Gyékényes. A tó vize 25,5 fokos, neoprén használata nem megengedett. A rajt középről lesz, mert alacsony a vízszint. Bemelegítés a parton, majd pár tempó a vízben, közben elveszítem Tomit. Móni viszont kiszúr a tömegben, aminek integetve örülök. Nincs pap, nincs áldás. Csak a jól megszokott felvezető számok, majd az ágyú durranása. Rajt! Oldalra tendálok, hogy még egyszer láthassam a Mónit, majd becsobbanok. Egy részen, szemben a nádas mellett valóban sétálni lehetett a vízben, ami vicces volt, de nem emiatt döntöttem meg 2 másodperccel (!) 1,9 km-en (34:13) a rekordomat, hanem mert egy jól úszó csoportba csöppentem, ami kiváló lábvizet jelentett.
T: Nem akartam vizes seggel kezdeni a bringát, ezért nem triatlonos ruhában álltam be a rajthoz, hanem fürdőgatyában. Valószínű az átöltözés így tovább tart fél perccel, de mint tudjuk „az ironman-en mindenre van idő”. Úszótudásomnak megfelelően beálltam a mezőny legvégére. Megvártam míg szépen eloszlik előttem a tömeg és csak utána estem neki a 3.8 km-nek.
Íme a rajt pillanatai. Peti 2:05-nél tűnik fel a kép alján felemelt kézzel 🙂
P: A második kör előtt kisétáltam oldalra a vízben, integetek a Móninak, jó újra látni, el is öntenek az érzelmek… Dobok egy hátast, majd megkezdem a második 1,9 km-emet. Kifejezetten élvezem az úszást, csak az a fránya dressz ne dörzsölné ki a nyakam! Húzgálom, de az első kartempónál visszacsúszik, reménytelen. Nincs mit tenni, csapatom tovább. Sokszor hínárok akadnak rám a legkülönfélébb helyeken, de nem emiatt úszok lassabb második kört (36:31). Összességében kb. 1 percet tudtam javítani itteni rekordomon (1:10:43)!
T: Kényelmes tempóban úsztam, az első köröm 50 perc lett, a második 57. Néztem az órám, bőven 2 órán belül voltam, úgyhogy nem kapkodtam a depózással. Megtörölköztem, átöltöztem, ettem, ittam és szép lassan elindultam a depó kijárata felé a bringámmal. Az óra 1:54:44-et mutatott amikor átléptem az időmérő szőnyegen. Eddig minden a terv szerint ment.
Bringa – 180 Km
P: A depóban komótosan készülök (7:42), a vizes testemre alig bírom felrángatni a bringásmezemet. Déjá vu. Tűzszekerek csendül fel. Ezt mindig megkönnyezem. Egy kicsit megijedek, mikor újra durran az ágyú, ami a váltók rajtját jelenti. Mehetek én is biciklizni. Miközben készülődtem, a Móni szemben a kerítésnél figyel, de mikor kiszaladok a bringát tolva a depóból, sajnos már nem veszem észre őt.
Az első 75 km a kedvenc részem, itt mindig lelkesen nyomatom, nem volt ez másként most sem (2:24:22, 31,17 km/h). Ugyan az első 25 km-t pontosan egy óra alatt teljesítettem, de mivel ez a „hegyi szakasz”, nem volt gond, mert tudtam, hogy utána majd felgyorsulok. Nagyatádra érve mentem is ki az első kis körre, hajszál híján marad le csak rólam a Móni, aki pont akkor rakta le az autót a parkolóba, élete első hosszabb önálló vezetéséből! „A banánnál vagyok!” – írja az üzenetében, amit az első 35 km-es köröm alatt olvastam, így pontosan tudtam, hogy a versenyközpontba visszaérve hol kell majd keresnem. 1:15:23 alatt (27,8 km/h) – ahogy terveztem – végeztem is a körömmel, így a frissítőállomásoknál találkoztam vele. „Pizzát kérek!” – szóltam oda neki, mire a segítők értetlenül néztek. „Pizza az sajnos nincs, de szendvicset tudunk adni!” – mondták, mire Móni megjelent a pizzaszelettel, ami nagy mulatságot okozott. Pont ez kell nekem! Rendes kaja. Meg hogy túl legyek a második kis körön!
Kiváló ötlet volt a szervezők részéről az útvonalmódosítás! Kikerült a belegi kitérő, és helyette a kiváló minőségű 68-as úton tekerhettünk. Le a kalappal az út melletti Tour de France mintájára készült traktoros koreográfia előtt! Oldalról ugyan nem volt annyira látványos a traktorok körözése, mint felülnézetből, de sejteni lehetett, hogy valami ilyesmiről van szó. Nagyon ütősre sikerült a kerékpár megformálása!
A frissítőpontokról is csak szuperlatívuszokban szólhatok, hihetetlen lelkesek a segítők, akik a tűző napon lesik minden versenyző óhaját. Nem mulasztottam el egyszer sem megköszönni nekik a segítséget. Olyan hideg vizet adtak fel végig a bringára, mintha mélyhűtőből vették volna ki. A segesdi fordító felé jó volt látni a Tomit, amint a 75-ös körről Nagyatád felé tekert. Utolérni ugyan nem volt esélyem, de legalább minden körben biztatni tudtam.
1:25:07 (24,7 km/h) volt kb. 5 perc megállással együtt a 2. köröm. A harmadik 35-ösöm (1:27:25, 24 km/h) előtt is egy pillanatra leszálltam a központban. Persze, hogy már fáradt voltam, de menni kellett tovább, hogy a 6,5 órát hozni tudjam. Még egy könnyítés is belefér visszafelé, illetve az első gélt itt tolom be, hogy szokja a gyomrom a későbbi futócsemegét. A Móni a depó bejáratánál vár a futógatyámmal, pólómmal, mert a kidörzsölés miatt úgy döntök, hogy lecserélem a triatlonos mezem. (Az utolsó köröm előtt kértem meg, hogy majd szaladjon ki a kocsiba a cuccomért.)
A 180 km-es kerékpározást végül 6:32:15-ös idővel és 27,53 km/h-s sebességgel végeztem ki, negyed órát lefaragva az eddigi legjobb időmből. A frissítés jól sikerült: evés (banán, müzli- és energiaszelet) óránként, ivás (víz, izotóniás ital) félóránként. Csak a meleg nyomott meg, mintha enyhe napszúrást kaptam volna.
T: Imádom a bringa első szakaszát! Megfogadtam, hogy egyszer most már megnézzük az Ágneslaki Arborétumot valamikor. Annyira szép az a szakasz, hogy legszívesebben leszálltam volna a bringáról és körbesétáltam volna az egészet. Hajszálpontosan tartottam magamat a tervezett frissítésemhez: 30 percenként fél energiaszelet, utána víz, 15 perc múlva ISO. A vizes kulacsomat minden második frissítőpontnál eldobtam és frisset kértem helyette. Nem tudom, hogy csinálták ebben az őrült melegben, hogy mindig hideg volt a feladott víz, de extra pluszpont jár érte!
Nagyatádra beérve ért véget az első 75 km. 26-os átlagot mutatott az órám ami magamhoz képest egész jó. Innen még három egyforma 35 km-es kört kellett menni. Az elsőt még élveztem (25.9 km/h), a másodikat már kevésbé (23.1 km/h), a harmadiknál (23.6 km/h) már nagyon vártam, hogy vége legyen. A nyakam ki volt teljesen, alig bírtam tartani a fejem. Amikor lehajtott fejjel mentem akkor nem fájt, de azért nem egy életbiztosítás így bringázni. Próbáltam jobbra-balra mozgatni, nyújtani, de hiába, nem javult a helyzet. Kénytelen voltam beletörődni, hogy a bringát most már így fogom befejezni.
7 óra 13 perces idővel értem a 180 km végére. A segítők előzékenyen elvették a bringám és bevitték a depóba. Örök hálám, ezzel nyertem egy kis plusz időt amíg magamhoz térek a futás előtt. Nézegettem az órámat, bőven 10 órán belül vagyok. Ha sikerül az 5 órás maraton akkor 14 óra 30 percen belül is beérhetek.
A depóban leültem a padra és megkezdtem a hosszú évek alatt kikísérletezett mellbimbó-leragasztási procedúrámat. Volt nálam sebtapasz, olló és leukoplaszt. Egy külföldi sporttárs ült mellettem és amikor meglátta a műtéti arzenálom, elröhögte magát. We have time for everything! – mondtam neki röhögve, aztán már indultam is a futópályára, a fejkendőm és a napszemüvegem nélkül…
Futás – 42.2 Km
Zuhanyzás a depóban (12:13). Ezt ki nem hagynám. Egyszerűen kell a felfrissülés. Koedukált a zuhanyzó, amit először meglepve konstatálnak a szebbik nem képviselői, aztán nem kell különösebben biztatni őket. Egy Ironmanen ez a legkevesebb. Jéghideg a víz, de kibírom. Jól esik. Fölnyalábolom a rengeteg cuccomat és irány az öltözősátor. Futócipő, sapka, szemüveg, valami hiányzik! Francba a ragtapasz! Most már minden megvan, futhatok!
Szinte pontosan 8 órás versenyidőnél fél 4-kor kezdem meg az első 5250 méteres futókörömet. Így legalább könnyű lesz számolni a köridőket. Nagy kedvvel és lendülettel futok (30:35), a Móni rám is szól, hogy vegyek vissza, mert gyilkos lesz az iram. Igaza van. A második körben ennek megfelelően visszaveszek (38:29). A lelátóhoz érve látom, hogy a Móni rejtvényt fejt és telefonál, így inkább megyek tovább, fogyjanak csak a kilométerek. A harmadik körbe majd belepusztulok (44:21). Holtpont. A pokol legmélyebb bugyra. Nem akarok futni. Feladnám. De nem lehet. De nem megy. Szenvedek. Szédelgek. Le akarok pihenni. Aludni is tudnék. Nem szabad. Ha leülök, vagy lefekszem, akkor vége. Ezt jól tudom. A pulzusom 110, de futásnál is maximum 130-ra megy fel, szóval elvileg rendben van minden. Gél, mini sósperec, víz, hűtés, mindent bevetek, de semmi sem segít. A vizes vödrökbe mártom a fejemet. Meleg van.
A fordító előtt találkozom a Tomival, aki az első körét teljesíti, jó tempóban falja a kilométereket, én is így kezdtem, aztán… Már csak sétálok, mondom neki, hogy menjen, fusson, mert én nem bírok. A negyedik kör előtt a Móni, szól, hogy kijönne velem futni, mert már unatkozik. Örülök neki, mert kell a segítség. Végigszenvedem valahogy ezt is kört is (40:16), és végre megvan a féltáv (2:33:41). Félig sétáljuk / félig futjuk az ötödiket (43:31), jól esik, hogy beszél hozzám. Elmeséli a napját, amit jó hallgatni. Válaszolni nehezemre esik, de azért néha tudok. Közben a Tomit is eléri a holtpont, ez az, amit senki sem kerülhet itt el. Neki talán még nehezebb lesz kimásznia belőle, mert egyedül van, míg nekem ott van a Móni. Aki ugyan a következő kör előtt kiszáll, hogy hamarosan pólót tudjak cserélni, mert a sok víz leszedte a ragtapaszokat a mellbimbómról, ami kezd kidörzsölődni.
T: Valóban nagyon virgoncan kezdtem a futást, ami később aztán keményen visszaütött. Egy rövidet sétáltam Petivel, aztán mondom inkább futok amíg még bírok, lesz még lehetőségem bőven sétálni. Viszont a szabadalmaztatott leukoplasztos módszeremnek köszönhetően a bimbótapaszom atomstabilan a helyén volt a legnagyobb izzadásos szenvedésben is.
P: A hatodik kört egyedül teljesítem (40:15), kezdem elhinni, hogy meglehet az Ironman. Ráadásul, ahogy bukik le a Nap, most már olyan meleg sincs végre. Jobban is érzem magam, ami a futásomon is látszik. A 7. körben (40:34) a fordítónál a versenybírók nem nézik jó szemmel, hogy a Móni fut mellettem, így figyelmeztetnek. Visszafelé meg egy versenybírónő kéri rajtunk számon a rajtszámot! Mutatom az enyémet a pólóm alatt, és neki is van! – füllentek. Hú, ezt megúsztuk! Az utolsó körben (33:52) nem kockáztathatok, így csak a Rinya patakig kísér a Móni, nehogy itt a végén büntessenek meg, netán diszkvalifikáljanak! Főleg, mert már az előző körben és most is végre jól megy a futás! A park felé nyargalva felkapom a Mónit, aki örömmel konstatálja a felgyorsult iramot. „Farkas Péter háromszoros Ironman az utolsó kilométerét kezdi meg!” – mondja a parkban a szpíker. Az utolsó körben a mindig fenséges dinnyét is kihagyjuk, mert már nem akarok többet megállni. Sajnos rekord viszont nem lesz, akármennyire is nyomom a végén. Egy ugyanolyan 2015-ös finisheres pólóban futó versenytársamat engedem előre a célegyenesben. David Guetta: Love Takes Over. Mennyire rólunk szól ez. A Móni nélkül lehet, hogy nem lennék itt harmadszor is a célegyenesben! Köszönöm! A köszönet rózsája természetesen a Mónié. Megérdemli. Cél! (2. félmaraton: 2:38:19, maraton: 5:12:00, 7:24/km.) 13:14:51. Kb. 8 perccel maradtam el a 2 évvel ezelőtti rekordomtól. Érem, póló, némi kaja, de a legjobb leülni a padra. Potyognak a könnyeim, miközben a Mónit ölelem. Nélküle talán nem sikerült volna. Visszasétálunk a lelátóhoz, hogy megvárjuk a Tomit, aki a lábgörcsével szenved, de sajnos nincs nálunk magnézium… Van ugyan még egy köre, de ez már meglesz! Hajrá! Előremegyünk a színpadhoz a Péter Attila elé, közvetlen a célkapuhoz. Cyrex, Mérei Tamás, Ironman!
„Az Ironman egy olyan 30 km-es futóverseny, amire 3,8 km úszással, 180 km kerékpározással és 12 km futással melegítünk be.” Dr. Herr Gyula klasszikusa most nyert ez számomra értelmet, de alighanem Tomi is így van ezzel.
T: De még mennyire, hogy így… 42 km futás. Egy maraton. Annyiszor futottam már, a kedvenc távom. Öt órán belül kényelmesen meg tudom csinálni. Nos ez normál körülmények között tényleg így van, csakhogy most ott volt a lábamban 180 km bringa, és ennek ellenére túltoltam a futás elejét. Nagyon nem volt jó ötlet.
Ahogy kijöttem az árnyékból, megcsapott a hőség és jött a felismerés, hogy a napszemüveg és a fejkendő ottmaradt a depóban. Perzselt a nap, rohadás meleg volt, nagyjából fél óra alatt megvolt a napszúrás. Ez mondjuk annyira nem zavart, ennél sokkal nagyobb hőségben is futottunk már. Napszemüveg nélkül a naposabb részeken alig tudtam nyitva tartani szemem.
Három kör után elkezdett görcsölni a lábam. Életemben egyszer fordult elő velem ilyen, amikor az első maratonom futottam, de akkor elég hamar átlendültem rajta. Ez viszont most sokkal durvább volt, annyira, hogy sétálni se nagyon tudtam. Próbáltam nyújtani, kisebbeket lépni, de semmi nem segített. Lapátoltam a sótablettát, nagy nehezen szereztem magnéziumot is, de ebben az állapotban már tökmindegy volt. Fél percenként meg kellett állnom, annyira húzta a görcs a combfeszítő izmom.
Ez az állapot eltartott jó pár óráig. Csak akkor kezdett enyhülni amikor végre valahára lement a nap és csökkent a hőmérséklet. Utána is úgy „futottam”, hogy éreztem, ha egyetlen milliméterrel nagyobbat lépek, azonnal begörcsöl az egész. Szóval szépen lassan, óvatosan róttam a köröket, aztán csak eljutottam végre az utolsó, nyolcadik körig. Már csak 5 km és beérek! Végre elkezdtek vinni a lábaim. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy értékelhető módon futottam, hanem úgy, hogy a korábbi 8-9 perces kilométerek helyett végre tudtam legalább 7 perces ezreket futni.
Elfogyott az utolsó kör, a sötétben már láttam a célkapu fényeit. Hirtelen elillant a fáradtság és értelmet nyertek a hajnali kínlódások az uszodában, a hétköznap esti bringás edzések és a hétvégi hosszú futások. És amikor értetlenkedve kérdezik, hogy miért csinálom ezt az egészet? Hát ezért a pár másodpercért:
14:47:25-ös eredménnyel fejeztem be a versenyt. Péter Attila jóslata másodpercre pontosan bejött, és a kitűzött 15 órás célomat is sikerült teljesítenem, az más kérdés, hogy milyen részidőkkel 😀 Nagyon jó kis verseny volt, a futást leszámítva élveztem az egészet. Viszont ez a 42 km emlékezetes marad egy életre. Amatőr hiba volt részemről lebecsülni a maratont. Ez volt a kilencedik maratonom és megfeledkeztem az alapszabályról: tiszteld a távot, különben arcon basz és térdre kényszerít! Hát nem sok kellett hozzá, de végül győztesen jöttem ki a holtpontok elleni harcból.
Epilógus
P: Kaja – tárcsás hús tésztával, de hol a paradicsomszósz? –, cuccok (futó, úszó) összeszedése, kerók kidepózása, majd felpakolás az autóra. Irány vissza Gyékényesre. De legalább ezúttal az eső nem szakad. Zuhany a koliban. Az alvás persze megint nem megy, pedig most már nyitva az ablak, de túl sok az élmény.
Kelés után indulás Nagyatádra reggelizni. Ennek is hagyománya van már. A hotel kávézójában ezúttal sem csalódunk: kedves a pultos kiscsaj, nagy adag a kaja, ami olcsó és finom. Bundás kenyér virslivel és zöldségekkel, amerikai palacsinta, kávé, víz. Jóllakottan indulunk a sportcsarnok felé. Első dolgom megkeresni az urnát, hogy a 3 sorsjegyemet behajítsam. Levetítik a tegnapi nap összefoglalóját, a legnagyobb ováció a traktoros mutatványnál tapasztalható. Az elsőbálozóknak meglepetéssel kedveskednek, mindenkinek levetítik a célba érkezését, ami baromi hatásos. Mindegyikük kezet foghat a TTT (Tízen Túliak Társasága) és a HHH (Húszat Hágó Huszárok) tagjaival a színpadon. A legendákkal. Még jó, hogy rábeszéltem Tomit, hogy legalább azt várja meg amíg átadják az emléklapját. 605-en értünk célba (540 férfi és 65 nő), előzetesen 655 nevező volt.
Mekkora verseny volt amúgy! Az első három helyezett egyaránt pályacsúcsot ment! Flander Márton (8:10:11) nyert a kerékpáron nagy előnnyel vezető Major Józsi (8:10:53) előtt, akit csak a futás utolsó körének végén tudott megverni! Egy Ironmanen mindössze 42 másodperc döntött az első helyről! Hihetetlen. A 3. helyen Petsuk Zoli (8:19:22) végzett. A kategóriánkénti eredményhirdetés után jön a tombolasorsolás. 1 éves ingyenes BSI-nevezés. „Farkas Péter – 352!” – olvassa fel a cetliről Péter Attila. A Mónira nézek, nem hiszem el. „Ne nézz rám, menj a színpadra, te mákos!” –mondja. Odavetem a szpíkernek, hogy 2 éve is én nyertem ezt a díjat! Ezzel is megvolnánk. Mehetünk haza!
Köszönetnyilvánítás
Móninak, aki harmadszor kísért végig hosszú és küzdelmes utamon. Szinte mindig ott volt mellettem, és segített amikor kellett.
Daninak, aki már a felejthetetlen legénybúcsúján sok sikert kívánt nekem, majd a verseny után is írt: „Szép volt Peti! Háromszoros Ironman! Grat!”
Nagy Tominak, aki már régóta kacérkodik a leghosszabb táv leküzdésével. Esti sms-váltásunk: Tomi: Egy kalappal holnap, szorítok, és ne feledd, ezen a versenyen mindenre van idő, okosan! Én: Köszi szépen! Itt vagyunk Csurgón az ótvar koliban. Kár, hogy te nem vagy itt… T: Majd legközelebb, jövőre már kész leszek. Most tessék időben lefeküdni, kell holnap az erő. Holnap írok, figyelem az eredményeket. Másnap este a célbaérésem után: „Gratulálok, szép munka volt!”
Szabó Petinek, aki inkább újra apa lett, csakhogy megússza az Ironmant. „Aztán rakjátok oda magatokat. Holnapra hátszelet. Most hallottam, hogy mondták: megkérünk minden előbálozót, hogy ne sza.jon a vízbe. Köszönjük. Egy kalappal nektek.”
Csabinak, aki hagyott pihenni, így csak pár nap elteltével elemeztük ki a harmadik Ironmanemet.
