Tour de Pelso – 2017.06.17. – Sporty – Sport és szabadidő közösség

Negyedik alkalommal (2013, 2014 és 2016-ot követően) vállalkoztam az embert próbáló Balaton-kerülésre, a Tour de Pelsóra, ami Magyarország egyik leghosszabb távú (200 km-es) kerékpáros megmérettetése. (A másik két általam ismert 200-as, a TABU 200 és a Bakony 200 teljesítménytúra.) Már háromszor is leírtam a TdP kapcsán, hogy ez időről-időre ugyanolyan nagy kihívás elé állítja az embert. Tök mindegy, hányszor mentél végig rajta, akkor is, ugyanúgy fáj. Mentálisan fel lehet készülni a dologra, de a holtpont(ok) elkerülhetetlenek. Legalábbis nekem biztosan. Ennek ellenére 2017-ben is nekiveselkedtem, az időjárás pedig finoman szólva sem kedvezett, sőt!

Az eddigi kánikulai meleg helyett ugyan roppant kellemes 20 fok körüli idő várt, ám viharos, olykor orkán erejű szél (60 km/h) nehezítette végig, hangsúlyozom MINDVÉGIG a dolgunkat. Ilyen körülmények között épeszű ember nem pattan kerékpárra, pláne nem egy 200 km-es karikára, mondjuk a Balaton körül. Köztudott ugyanis, hogy ott még erősebb a szél! 527 elvetemült versenyző mégis ott volt az Ezüstpart Hotel előtti rajtterületen, és csak arra várt, hogy végre áthaladjon a vonat a balatonszéplak felsői vasútállomáson és kezdetét vegye Zamárdiig a lassú rajt.

A déli szakaszon (kb. 60 km – 1:50 = 32,7 km/h – benne 4 p. vonat) a boly még némi védettséget jelentett, de aztán segítő hátszélre ezután sem számíthattunk. Szemből és oldalról kaptuk az arcunkba a szelet. Kegyetlen küzdelem volt ez, ami szép lassan elfogyasztja az ember erejét. Sokszor üvöltöttem neki, hogy „Tombolj!, Tombolj!, Tombolj!”, hátha úgy észhez tér végre, de nem, ő csak tombolt és tombolt tovább. Egy pillanatra sem enyhült. Emellett természetesen anyáztam is rendesen, annyira elviselhetetlen volt a küzdelem a nemkívánatos természeti elemmel.

Már megint az az átkozott vonat! Déjá vu. Tavaly is pont ugyanitt, ugyanekkor Balatonfenyvesnél kellett vesztegelni majd 5 percet, mert áthaladt egy vonat… Hihetetlen. De akkor pont időben vagyok. „Rendőrbácsi nem veszi el a jogsijukat?” – kérdezi egy versenyzőtársam a motorostól, amelyik rászirénázik vagy egy tucat kerékpárosra, akik a tilos jelzés ellenére áttekernek a sínen. Baromi jó érzés volt a boly végén tekerni, mögöttem zárómotorossal, tiszta Tour de France érzés, bár tudtam, hogy ez nem tarthat örökké, de nehogy már ilyen hamar vége legyen!

Pedig sajnos igen. Már a 100 km-t jelentő badacsonyi frissítőig is akadt gondom, ami az elmúlt években nem volt jellemző. Először is az, hogy már a kanyar (Balatonkeresztúr) előtt leszakadtam a mezőnyről, így 60 km-ig sem tudtam bolyozni. A déli part utolsó körforgalmáig vezető szerpentinen legalább hagytam le leszakadókat, ami megnyugtatott kicsit. A nyugati medencét (is) végig szembe szélben kellett leküzdeni, amikor lefelé száguldanunk és pihennünk kellett volna, na most akkor is kőkeményen pedálozni kellett, hogy haladjunk… Egy kisebb 4-5 fős csoportot azért összehoztunk, akikkel majdnem Badacsonyig (40 km – 1:20 = 30 km/h) együtt mentem. (100 km – 3:10 = 31,6 km/h – benne 4 p. vonat.)

A megállás úgy kellett, mint egy falat kenyér, izé az egyik szponzor ostyaszelete. Kb. 5 percet pihentem, ettem/ittam (ostya, banán, víz), könnyítettem magamon, aztán indultam tovább. Nem mondom, hogy még korábban nem fordult meg a fejemben a tihanyi célbaérkezés (Balaton Maraton Mini – 150 km, érted, mini!). De nem, nekem mennem kellett tovább. Előre. Körbe. 60 km várt rám Balatonalmádiig, ami számomra a következő frissítőpontot jelentette, mert a balatonfüredit 140 km-nél szinte mindig kihagyom. Ennek a szakasznak ráadásul pont a vége a legrosszabb, a Füredtől Almádiig tartó 20 km. Sok emelkedő, itt jön ki legjobban a fáradság, á lásd holtpont(ok). Ehhez kaptuk idén grátiszba a szűnni nem akaró szelet. No itt káromkodtam és üvöltöttem a legtöbbet (lásd a 3. bekezdést!).

A frissítőállomás persze Almádi végén van, a benzinkúthoz egy szép hosszú enyhén emelkedős szakasz vezet. Ez a megálló még jobban kellett, mint az előző! Azt hittem, sose érek ide (60 km – 2:20 = 25,7 km/h – benne 5 p. pihenő). (160 km – 5:30 = 29,1 km/h.) Legalább 10 percet szarakodtam, annyira kivoltam, nagyon nem volt ínyemre a folytatás, de feltankoltam, végül nyakon öntöttem magam vízzel, észhez tértem és nyomtam tovább. Basszuskulcs! Elfelejtettem hívni a Mónit… Megáll a buszmegállónál. Leszáll. Telefon elővesz. Pont pár perccel ezelőtt írt: „Helló. Mi a helyzet? Kezdek aggódni…” Hívás. Elgyötört hangon beszél. A szél. Gondoltam. Hát persze. Az a rohadt szél. Az órámra nézek és látom, hogy kezdek kifutni az időből (kb. 5:40). A csúcsdöntésről (6:36:58) mondjuk már réges-régen lemondtam, de most már ott tartunk, hogy a 7 órán belüli befejezés is komolyan veszélybe került! Na ne már! Ezt egyszerűen nem hagyhatom! Utolsó erőmet összeszedve, és a fogaimat összeszorítva tolni kezdtem…

A keleti medence legalább sík – leszámítva a balatonakarattyai szerpentint -, így végre újra a nagytányéron hajthattam és elkezdtem előzgetni a versenyzőket. A hosszú akarattyai emelkedő sem jelentett különösebb gondot, azt is bírtam erővel. Az utolsó 15 km-re ráfordulva (7-es főút Siófok felé) pedig nagy meglepetésemre még mindig volt bennem tartalék egy hosszú hajrára. Az emelkedőkön újabb kerékpárosokat hagytam faképnél. De még mindig elég neccesnek tűnt a 7 órán belüli idő, így tovább nyomattam. Megmásztam az utolsó dombot is, újabb 3 embert hagytam magam mögött, végül még egyet a cél előtti kanyarban, sprint és CÉL (40 km – 1:27 = 27,6 km/h – benne 11 p. pihenő)! Sikerült, negyedszerre is! (200 km – 6:58:41 = 28,7 km/h.) Ráadásul ez volt a legnehezebb! A könnyek persze ezúttal sem maradtak el…