A Colos jóvoltából, aki forgatni ment egy kollégájával a Zamárdi Kalandparkba, mint statiszták, a Móni is én is meghívást kaptunk oda. Ez kapóra jött nekünk, lévén pont Balatonszéplakon nyaraltunk. Mivel a Móni már jó ideje rágta a fülem, hogy menjünk már el egyszer és próbáljuk ki a kalandparkot, így nem volt más választásom, szóval nekiindultunk a fák közé telepített akadályok leküzdésének. Kalandra fel!
A belépő elsőre ugyan kicsit borsosnak tűnik, ám egész napos elfoglaltságra számítson mindenki, aki becsülettel végig akar jutni az összes pályán. Gyerekeknek (130 cm-ig) 4, a nagyobbaknak (130-150 cm) 5, míg a felnőttek (150 cm felett) számára 7 pálya van kialakítva (kb. 75 akadállyal), azaz az egyik korosztály sem fog unatkozni, erre mérget vehetünk! (2 csapatépítő pálya teszi teljessé a kollekciót.) A belépés után kettőt sem pislogtunk és az animátorok máris beöltöztettek a felszerelésbe (beülő), majd jöhetett is a kötelező oktatás egy minipályán. Itt a karabinerek használatát mutatták be, illetve egy mászás, egy kötéltánc, és végül egy beülős csúszás szerepelt a programban. Mindenki átment az alkalmassági vizsgán, így mehettünk is megkeresni az 1-es számú pályát.
A kalandpark amúgy gyönyörű helyen fekszik, a hatalmas fák egy mesterséges tavat ölelnek körül, mely köré és fölé alakították ki a kalandpályákat. A fő attrakció mellett extra szórakozást nyújt a kisvasút, a vízigolyó, a vízihenger, a vízidodzsem és az ugrótorony. Ezek igénybevételéért viszont külön fizetni kell. A pályákat alapvetően két csoportba oszthatjuk: mászó-, ill. csúszópályák. Az előbbiekhez elsősorban ügyesség és erő szükségeltetik, míg utóbbiak inkább a magaslati élményt, a száguldást és szórakozást jelentik (összesen 1,5 km-t tesz ki a kifeszített drótkötélpályák hossza!). Bátorságra mindkettőhöz szükség lesz a magasságból adódóan, azaz a tériszonyosoknak talán nem a legjobb választás. Az ún. Csúszó toronyból való lesiklás például 14 méter magasból történik! Az ugrótoronyról – aminek segítségével a szabadesést próbálhatjuk ki – meg ne is beszéljünk! Már felnézni is nehezemre esett a 12 méteres magasságba, ahová előbb egy létrán kellett felmászni, majd utána ugrani a biztosítókötéllel, ami lelassít miközben talajt fogunk. Brrrr. A Móni persze örült a lehetőségnek, így aztán simán bevállalta, mindjárt kétszer is…
Rengeteg élménnyel és másnap minden porcikánkat érintő izomlázzal gazdagodtunk a Zamárdi Kalandparkban eltöltött igencsak tartalmas és kimerítő napunk után. Le a kalappal elsősorban a csajok előtt (Zsuszsi, Móni), akik újfent bizonyították, hogy mennyire kemények. Azért végül is én sem vallottam szégyent (végül is Ironman vagyok, nemde?), de azért a 6-os pálya igencsak próbára tett, ami kőkemény fizikai kihívást jelentett (húzódzkodás, függeszkedés, lajhározás, karból mászás, stb.), utána már senkinek nem volt kedve és ereje ahhoz, hogy az utolsó pályának nekimenjen. Na majd legközelebb!
